A KEZDET

Kuplung, egyes, gáz, kuplung, üres, fék, újra, meg újra. A Lánchidra csak végtelen türelemmel, vagy a buszok és taxik sávjában nagy szemtelenséggel lehet felkanyarodni. Miért akar mindenki pont most, és pont ezen a hídon átmenni? Miért fáj, ahogy nyomom a kuplungot? Ilyen sokszor nyomtam volna már ma?

Szúr a bokám és fáj a kuplungolás. Talán öregszem, talán túl nehéz a Passat kuplungja, de már alig bírom nyomni. Végre felértem a hidra, aztán az Alagút és egy, kettő, máris a budai kis mellékutcában, az árnyas fák alatt parkol autóm, s az irodámban kényelmesen, kinyújtott lábbal szürcsölgetem a finom angol teát. Ahogy kortyolom a fenséges nedűt, tekintetem a bokámra téved. Valami nincs itt rendben, a bal bokám kicsit duzzadtnak látszik. Igen. Duzzadt, s ha összehasonlítom a jobb bokámmal, legalább két centivel vastagabb.

Reggel nem is figyeltem fel rá, de lefelé valahogy nem tudtam olyan fürgén venni a lépcsőket. Négy emelet lift nélkül, ez az én napi testmozgásom. Aztán be az autóba, fel Budapestre, egész nap az irodában, tárgyalások, telefonok, megbeszélések, értekezletek, esetleg változatosságképp a város másik felén, mint ma a Dohány utcában. Ebből áll egy 40 éves kopaszodó ügyvezető élete, aki osztrák tulajdonú céghez adta el magát.

Jó lenne már kikapcsolódni, mozogni, nyaralni menni, úgy, mint régen. De kicsi a cég, én vagyok az osztrákokon kívül az egyedüli döntési fórum, és bármi közbejöhet, akár egy hét alatt is. Editem azt hiszi olyan egyszerű az én munkám. Nem úgy van az, hogy akkor sem áll meg az élet, ha én egy hétig nem vagyok ott. Ha Bogárné nem tudja megszerezni a bérmunkaengedélyt, vagy egy kamion a romlandó nyersanyaggal egy napig áll a határon, azonnali intézkedésre van szükség. Ha nem érkeznek be kintlévőségeink és egy hétig nem tudunk fizetni, a legszörnyűbb történik, amit csak el tudok képzelni. Ezt nem lehet kockáztatni, nekem dolgoznom kell minden áron. Talán majd később, ha nagyobb lesz a cég, és jobban elbírja a létszámot, engedélyezik az osztrákok, hogy egy asszisztenst is felvegyek, aki leveszi a gondot a vállamról.

Már két éve nem voltam szabadságon az igaz, de rendesek velem munkaadóim. A vidéki alternatívához képest fejedelmi fizetést adnak, a szép ezüstmetálszínű Passattal még a Tisza-tóra is lemehetek a hétvégén, hát miért zaklassam őket az igényeimmel. Ha nagyon elkezdek követelőzni, hogy szabadságra megyek, talán még útilaput is kötnek a talpam alá. Nekem pedig keresnem kell, hiszen három “neveletlen” gyermekem van. Viktor, a nagyfiam 12 éves, szorgalmas, igyekvő, akár a párom, igazi jó gyerek. Sohasem kellett nógatni a tanulásra. Gergő kis bohém, és nyolc évéhez képest igen önérzetes, szuverén egyéniség. Tanulni lusta, bár jó eszű. Olyan életművész alkat, inkább rám ütött. Hat éves kislányunk, Böbikénk, hosszú szőke copfjaival, kék szemeivel vonzza a tekinteteket, s bizony ő a szemünk fénye. Inkább feleségemhez hasonlít, és nagy a vonzalom kettejük között.

Ha pedig egyszer megengedhettem magamnak, hogy a feleségem ne dolgozzon, illetve heti két alkalommal két órát rendeljen a szépen berendezett magánrendelőjében, akkor erről a szintről már nem léphetek vissza. Tehát dolgoznom kell akár összeszorított fogakkal is. No meg szeretek is dolgozni, főleg ha nem avatkoznak bele a részletekbe, és a fő irányvonal meghatározása után a részleteket a saját fejem után csinálhatom. Kikérem én a véleményüket abban, amit úgy érzek, hogy meghaladja a képességeimet, vagy hogy ők jobban tudják, de ha rám telepednek és kézi vezérléssel irányítanak, akkor csökönyös tudok lenni, mint egy öszvér.

A céget szinte a semmiből építettem fel. Két évvel ezelőtt egy üres lakásban egy telefonnal, meg egy hokedlivel kezdtem, s ma már összesen 9 fővel évi 250 milliót forgalmazunk olyan kávétejszínből, amit csak jómódúak fogyasztanak, s bizony sokat kellett eladni, hogy ennyi pénz összejöjjön. Igaz, az osztrákok adták az alaptőkét, de az két év alatt megötszöröződött. Ők szerezték a külföldi gyártópartnert, ők rendelték a méregdrága reklámot, de az eladást, azt bizony nekem kellett véres verítékkel megszervezni. Persze nem olyan nehéz az, főleg utólag visszatekintve. Csak egy kicsit alkalmazni kell a Carnegie könyvben tanultakat, beszéltetni a vevőket, és nagyokat hallgatni, kedvesen mosolyogni, nem szidni a konkurenciát, és sohasem vitatkozni. Az élelmiszerkereskedelem még magyar kézben van, nem olyan kemények a piac farkastörvényei, mint Ausztriában. Mire pedig itt is megszigorodnak a körülmények, mi már megalapoztuk a helyzetünket, és úgy megszeretnek a fogyasztók, hogy egy bolt sem engedheti meg magának, hogy ne tartsa termékünket.

Hat óra van. Hogy elszaladt az idő, pedig még át kell tekintenem a mai postát és a havi jelentés szöveges részét is össze kell állítanom. A posta mindig tartalmaz valami frisset, izgalmasat, fontosat. Még akkor is átnézem, ha este hétkor érek vissza Miskolcról, mert talán aludni se tudnék azzal a tudattal, hogy valami fontos elintézetlen ügy hever az asztalomon. A havi jelentés szöveges része - amit ráadásul, németül kell megfogalmaznom - fontosabb, mint a számszaki kimutatás, mert az osztrák igazgató egy rapszodikus egyéniség, aki sokat ad a külsőségekre. Bár komor helyettese a havi beszámolókon összehúzott szemöldökével csak a számokat böngészi, ő sokkal magasabbról nézi a dolgokat. Ha makrogazdasági összefüggésekkel indokolva alátámasztom a tárgyhavi esetleg gyengébb eredményt, még elismerést is kapok az értelmes okfejtésért, a szép szófordulatokért. Ha a hétköznapok dolgai közül valami életszerűt vidáman, szórakoztatóan elő tudok adni, még meg is dicsér, szinte ő vigasztal, nyugtat, hogy ne izgassam magam a számokon. Hát ezért dolgozom én reggel fél nyolctól este fél nyolcig. Ezen kívül egy jó óra az út autóval a vidéki nagyvárosba és vissza, ahonnan már negyedik éve Budapestre ingázom.

Otthon úgy kellett lekalapálni a cipőt a lábamról. Mutattam Editemnek, hiszen orvosnő a drágám, még ha nem is ez a szakterülete, kinek mutassam, ha nem neki? Biztos megnyomta a cipő, vélte bizonytalanul. No a Párizsi utcában vett, kézzel varrott, egy éve viselt, no az nem, az nem lehet. De nem vitatkoztam, hiszen minden vitát megnyer az ember, melyet el sem kezd, és azzal a gondolattal aludtam el, hogy majd holnapra elmúlik.

Másnap sem lett jobb a helyzet, sőt délben már lépni sem tudtam, bal bokám, mint valami hatalmasra duzzadt zsömle vagy cipó, szinte kifolyt a cipőből. Rajtam akkor sem fog ki senki. Görgős székem van, az íróasztalba, szekrényekbe kapaszkodva ide - oda gurultam, telefonáltam, rendezkedtem, mert életelemem a mozgás, változás. Azt szeretem, ha mindig történik valami körülöttem. Mire elérkezett a munkaidő vége, hirtelen eszembe ötlött, hogy így autót sem tudok vezetni. Mentő ötletként megkértem kolleganőmet, Dórát hogy vigyen haza. Ő egy évig gyermekfelvigyázóként dolgozott Ausztriában és sokat vezetett ilyen hatalmas kocsit, mint a Passat. A túlmunkát majd kompenzálom neki.

Otthon Editem szenvtelenül fogadott és közölte, hogy elígért szüleinek bútort rámolni. Szívemet mintha tőr járta volna át. Hát az aranytojást tojó tyúkot is le akarja vágni? Nem félt, nem félti saját magát és a családot sem? Nem gondol arra, hogy ha én összeomlok, akkor nem lesz családfenntartó? Hát szeretet, amit irántam, érez, vagy csak ráutaltság, kényszer-összetartozás?

Ő persze nyafkának tartja a férfiakat és az összes gyógymód, amit kapok, hogy “ne hagyd el magad”, meg “majd elmúlik, nem kell törődni vele”. Őket így nevelték az orvosi egyetemen, hogy az orvos nem lehet beteg. Való igaz, még lázasan is felkelt naponta háromszor a lakást felmosni, ha pedig már annak nekifogott, akkor a ruhát is kimosta és kiteregette, az ebédet is megfőzte, gyakorlatilag egész nap dolgozott. Én sem voltam a húsz végigdolgozott évem alatt egyetlen napot sem táppénzen, most pedig mozdulni is alig tudok a fájdalomtól.

Gonosz, alattomos ez a fájdalom. Nem estem el, még csak meg sem botlottam, nem emeltem terhet, nem bicsaklott ki a bokám, csak duzzadt és fáj. És ilyen állapotban menjek anyósomékhoz szekrényeket emelgetni? Hát szeret engem egyáltalán Editem, vagy csak él mellettem magának és a családnak?

Mikor együtt jártunk, az alatt a két hónap alatt olyan forró volt a szerelmünk, hogy szinte elégetett minket. Kiállta az idő próbáját is, hiszen akkoriban tengerész voltam és a viharos eljegyzés után, még egy évig keringtem a nagyvilágban, mialatt több mint száz szerelmes levelet irtunk egymásnak. Igaz, azóta eltelt 13 év és a levelek lekerültek a garázsba, egy nejlonszatyorba és csak porosodnak ott, mint érzelmeink a szívünkben.

Most egyáltalán nem érzem a szeretetét. Igaz én szélsőséges vagyok, hamar tudok örülni, hahotázni, szenvedélyesen lelkesülni és ugyanolyan gyorsan váltok is át az ellenkező végletbe, ő pedig a lassú víz, partot mos tipikus esete. Nem könnyű lelkesedést elérni nála, pozitív érzelmeit nem mutatja ki, de az élet napi terheit is szinte szó nélkül tűri. Csak akkor csattan fel, ha a lakás rendjével és tisztaságával kapcsolatban komolyan vétkezünk, egyébként halk, monoton hangon olvassa fejünkre apró botlásainkat. Jó memóriájával évek múlva is visszaemlékszik dolgokra, ezeket a legváratlanabb pillanatban orrunk alá dörgöli és tud csípni is, mivel Skorpió. Én pedig Oroszlánként nagyvonalúbb vagyok, de elvárom, hogy tiszteljenek, felnézzenek rám a családban és hálás is, vagyok ezért, ha megkapom. Most azonban a keserűség önti el szívemet, mert nem értem Editem viselkedését.