AUSZTRIA

Közben konzultáltam osztrák főnökeimmel. Egyetértettek és engedélyezték, hogy a cégautó vezetésére átmenetileg napi 1.500 nettóért a cég költségén egy taxist fogadjak és így lássam el munkámat. Egy kicsit még büszke is lettem, hogy sofőr visz ide-oda a városban, cipeli a táskámat, hiszen nélkülözhetetlen ember vagyok, nem akárki. Még azt is megszervezték, hogy Bécsben az anyavállalat költségén egy neves belgyógyász megvizsgáljon. Gyomorbajos külsejű, szikár orvos fogadott a századelőt idéző rendelőben. Megnyomogatta a hasfalamat, belenézett a torkomba, elmondtam azt, amit már itthon is elmondtam és továbbküldött az egyik legnevesebb bécsi sebészhez, egy sebészeti kórház igazgató főorvosához.

Professzor  Feigengraf kedvesen fogadott magánrendelésén, összehasonlította a két lábam, hogy egyforma hosszúak-e, összehasonlította két bokám, centiméterrel méregetett, jegyzetelt, kérdezgetett, hümmögött. Berendelt munkahelyére a kórházba is, ahol 2.000 schilling előleg lefizetése után egy alorvos ismét megvizsgált, feltette ugyanazokat a kérdéseket, és átküldött egy ultrahangos vizsgálatra. Itt egy arab származású orvos tekintett bokám belsejébe egy méregdrága szupermodern japán készülékkel. Még az ereket is ki tudta nagyítani, látszott, ahogy a vér pulzál benne, és közben jól elbeszélgettünk, mert ő is szerette a finom kézzel varrott cipőket és örült, hogy Budapesten a bécsi árakhoz képest olcsóbban veheti meg. A harmadik vizsgálatra elkészült a lelet, miszerint a bal bokámban semmilyen kóros eltérés sem észlelhető, így a professzor úr zárszava, melyet magnóra diktált, így hangzott. Dem Patienten wird Geduld empfohlen. A betegnek türelmet javaslunk. Elbúcsúztunk, megköszönte a literes unicumot és szinte megkönnyebbülten indultam hazafelé.

Na, gondoltam magamban, ennyit azért otthon is tudtak az orvosok, és kicsit másképp csengett a fülemben osztrák igazgatónk mondata: Odalenn nem tudják magát meggyógyítani, majd mi itt fönt Bécsben! Kellemetlen is volt ez a nagy felhajtás körülöttem és különben sem szeretek senkinek lekötelezettje lenni. Életemben először olyan úr voltam, hogy Burgenlandban, hazafelé jövet megihattam egy viertel[1] mustot és még haza is vihettem kóstolóba. Az osztrák gazdák élelmesek, már zavaros állapotában árulják a bornak valót, és bizony jó pénzt elkérnek érte. Állítólag egészséges is mustot inni, mintha valaki azt mondta volna, hogy tisztítja a beleket, tehát tulajdonképpen egészségügyi kezelés részének is tekinthetem a mustivást.

Az osztrák vonal akkor kipipálva, gondoltam magamban és mivel egy magyar partnervállalat igazgatója már korábban megígért egy fonyódi beutalót, családommal két hétre kikapcsolódtam. Kellemetlen volt, hogy családomnak alkalmazkodnia kellett hozzám. Amikor a zsúfolt hetvenesen átbicegtem útban a strand felé, kisebbik fiam őszinte örömmel felkiáltott: Apának sikerült átérni! Az igaz, hogy egy Wartburgos két centivel mögöttem zúgott el, de átértem. Apró örömökből áll az élet. Azért elgondolkoztam azon, hogy korábban hány bicegős embert vettem észre és hánynak adtam udvariasan elsőbbséget. Egy kis betegség mennyire megváltoztatja az ember gondolkodását!

Két nap után feladtam. Nem akartam elefántként családom nyakán lenni. A tűző napon takargatni kellett a bokámat, mert a naptól még jobban fájt, gyerekeim pedig unták, hogy miattam lassabban érnek le a partra.  Editem szolidaritásból mellettem jött, de állandóan a gyerekek után rikoltozott, mert féltette őket. Hát inkább olvasgattam a szoba hűvösében, és az üdülővel szomszédos borozóban vigasztalgattam magam a finom szekszárdi búfelejtővel.

Este Editem megakupunktúrázott és egy kicsit mintha javult volna az állapotom. Eszembe villant idegenforgalmi múltamból a közeli pusztai gyógyforrás és már útban is voltunk az áhított - talán gyógyulást is hozó - kincs felé. Editem megállapítását, miszerint gyulladt izületekre nem szokott használni a meleg víz, elengedtem fülem mellett, és másnap ismét duplára dagadt bokával hallgattam dohogását, hogy mindenkire hallgatok, csak rá nem. A betegség átalakítja az egész embert.

Azelőtt a formásabb hölgyeken akadt meg a szemem, most a bicegőket veszem észre. Gipszelt, bekötött lábú, csípőficamos, minden járáshibással észrevesszük egymást már száz méterről is. Milyen igaz a mondás: Csak az értheti meg más szenvedését, aki maga is szenvedett! Én úgy érzem eddig is jól megértettem az embereket. A vállalati pszichológus is megállapította, hogy átlagon felüli az empátiakészségem. Nagyon jól bele tudom élni magam más helyzetébe, és ezért alkalmas lennék szociális feladatokra. Gondolkodtam is érettségi után, hogy testi vagy lelki sérült gyerekek gondozójának tanuljak a Bátky György Főiskolán, de szüleimmel való kamaszkori összetűzéseim miatt ebből nem lett semmi.  Már a lányok is megnéznek újból, de nem karcsú formám és jó kiállásom miatt, mint régen, hanem bicegésem kelt bennük érdeklődést és részvétet. A két hét még ilyen állapotban is hamar elszállt, bár az arcátlan árak gondoskodtak róla, hogy a földön maradjak.