ASZTROLÓGIA

A biorezonancia kezelésen ajánlott asztrológus telefonon meghallgatta adatainkat, születési, házassági és kórházi kezelések időpontjait kellett megmondani, és péntek délután az irodámban találkoztunk. Bizalmatlan voltam, miért kell megint adatokat szolgáltatnom, de kiderült, a születésnek nemcsak napja, hanem órája, perce is fontos és a nagyobb sorsfordulót jelentő eseményekből a képzett asztrológus, aki matematikus, lélekbúvár és mágus keveréke, pontosan vissza tudja számolni azt a percet és órát, amelyben világra jöttem. Izgatottan ugrottam el a csöngetésre és várakozásommal ellentétben - valami rejtélyes megjelenésű, vagy szakállas, vagy legalább különlegesen öltözött férfit vártam - egy alig vállamig érő, átlagos kispolgár külsejű, szerényen bemutatkozó személy állt előttem. Kismagnómat - hozzájárulásával - bekapcsoltam és hamarosan egy színes, izgalmas világ tárult ki előttem.

“Az élet olyan, mint egy erdei túra, ahol csak néhány dolog determinált. Hogy hol indulunk, hogy az erdő véges, csak előre lehet lépni, az áthaladást nem lehet átrepüléssel helyettesíteni, meg az induló felszerelés, az adott, de van szabad akarat is. Ha valaki például nagyon jól felszerelve indul az erdei útra, akkor egyfelől irigylésre méltónak tűnik, hiszen akármilyen helyzetbe kerül, kötél is van nála, kampó is van nála, konzerv is van nála, tűzgyújtó szerszám is van nála, összehajtogatott sátor is van nála, jusson azonban eszünkbe, hogy a felszerelést cipelni kell. Az illető úgy is érezheti, hogy neki egyáltalán nem könnyű a dolga az erdőben, mert ő cipekedni kénytelen és irigyli azokat, akik könnyű lábbal sétálnak a szomszéd fák között. Egyszerű a hasonlat, de érezteti azt, hogy, az indulókészlet olyan amilyen és aztán innentől kezdve miénk a játék.

Fordítottját is szemügyre vehetjük, hogy az ember elindul kevés készlettel, akár mezítláb az erdőnek és vacog. Ennek természetesen van egy óriási terelő hatása, hiszen ha mezítláb találkozik egy meredek sziklafallal hát 99%, hogy a megmászására nem is gondol, hanem elkezdi megkerülni, mert mezítláb borzalmas feladat. De szabad akarata van, ezért dönthet úgy, hogy ő megpróbálkozik a fallal és jelentős időáldozat árán, meg kisebesedett lábbal, tehát ára van a dolognak, de megtanulhat mezítláb sziklát mászni vagy megtanulhat időveszteség és munka árán környező fákról letört ágakból valamiféle segédszerszámot ácsolni. Kitalálhatja a létrát például. Az induló készlet legfeljebb nagyon valószínűvé teszi, hogy az illető kerülni fogja a hegy megmászását, de nincs ráparancsolva. Megpróbálkozhat vele, esetleg visszaesik, akkor megint hoz egy döntést, hogy próbálkozik, vagy feladja.

Az induló készlet nagyon fontos, de nem intézi el a dolgokat tökéletesen. Itt valószínűségekről van szó. Amikor arról beszélünk, hogy valakivel ez fog történni, meg az fog történni és egy asztrológus tételes jóslatot ad, hogy ebben az évben ez, abban az évben az fog történni, akkor még ha jó asztrológiai tudás alapján is teszi ezt, akkor is felelőtlenkedik. Tudniillik biztosnak mondja azt, aminek csak nagy a valószínűsége, mert az indulókészletből nagy valószínűséggel következik. Mivel ő biztosra bemondja, ezért megfosztja a másikat - főleg ha egy hiszékeny ember - attól, hogy a kisebb valószínűségű döntést, a valóság rangjára emelje. A sziklamászás példáján ez világosan érződik, hogy miről van szó.

Tehát ha a másiknak nem említem meg, hogy itt azért kis valószínűséggel, de másképp is lehet dönteni, akkor a másikat korlátoztam, hogy a tulajdon személye feletti szuverén uralmát megvalósítsa. Tehát azt az asztrológiát - amely dátumokhoz és kemény eseményekhez kötött jóslatokat ad - még ha nagy felkészültséggel csinálja is valaki, nem tarthatjuk igazán etikus dolognak, mert a másikat nem segíti, hanem korlátozza.

Igaz, hogyha statisztikailag nézzük, akkor az emberek idejük jelentős részében és a népesség kilencven valahány százalékában azzal jellemezhetők, hogy ami nagyon valószínű, azt váltják valóra. Vigyázat, ez statisztikai igazság és az egyedi esetet sosem szabad a statisztika felöl közelíteni. Statisztikus igazság, hogy ha sok ezret dobok EGY jól kiegyensúlyozott dobókockával, akkor egyre inkább közeledik az egyes számok megjelenése az egy hatodhoz. De ez még nem jelenti azt, hogy nem köthetnénk most egy jópofa fogadást arról, hogy dobunk és mi jön ki. Egyszeri próbánál, vagy rövid sorozatban igen-igen messze eshetek a statisztikusan igaz középértéktől. Egymásután háromszor fogok négyest dobni, vagy hatost dobni és miután erre fogadtam, egy vagyont nyerek, vagy fordítva, vesztek.

Hol van a statisztikus igazság? Az emberek általában a valószínűt valósítják meg, de nem mindig. És amikor egy emberrel beszélünk, akkor igazságtalan, neki a valószínűt tényként, igazságként bemondani. A hajlamokról érdemes beszélni, ezekről a bizonyos belső késztetésekről melyek az indulókészletet jelentik.

Ha én azt mondom a másiknak, hogy a következő évben közlekedési baleset, vagy valamiféle komoly kereskedelmi veszteség éri - ezek rokon fogalmak - akkor megbéklyóztam. Ha viszont elmondom, hogy neki alapvetően van egy sürgetési, kapkodási hajlama, tehát dolgok sebességével, ritmusával egy kicsit szélsőségesen bánik és a következő évben ilyen olyan jelzések szerint ez a hajlam még fokozódhat, akkor elmondom, hogy ennek mik a kockázatai. Ekkor egy szerszámot adtam a kezébe, amit ő szabadon használ, mellyel megpróbálkozhat egyfajta önneveléssel, vagy önnön ügyeinek az alakításával.

Nem egy merev figyelmeztetést kapott, hogy ki ne tedd a lábad, mert közlekedési baleset vár, amivel csak azt érem el, hogy otthon feszültebben fog működni, rabnak érzi magát, és majd ott esik le a létráról vagy csúszik meg a felmosórongyon. Meg fogja élni azt a balesetet ő, nem kell ahhoz neki elmenni. Tehát jobban járok, ha általában a készségéről és a készségének a hullámzásáról beszélek vele, mert ekkor vehet irányt arra, hogy nem elfojtással vagy kikerüléssel próbálkozik, hanem okos használattal.

Ez olyan, mint a kés. Nem mondhatom azt, hogy a kés egy jó dolog, de azt sem, hogy a kés egy gyilkos fegyver. A kés az kés, de az a kérdés, hogy kinek a kezében van és az illető éppen mit csinál. Az egyik esetben egy mesterszakács vagy egy faragóművész kezében van a kés, és akkor azt kell mondanom, hogy a leghasznosabb szerszámok egyike kis baleseti kockázattal.

A másik esetben, egy másik kézben pedig bosnyák gyerekek vérét onthatja ki esetleg ugyanaz a kés. Akkor gyilkos fegyver. De a kés nem jó vagy rossz. Kérdés az, hogy kinek a kezében van és az illető, hogyan forgatja. Így állunk az összes készségünkkel, belső erőforrásunkkal. Ezek az indulókészletünkhöz tartoznak és az egyik ember szerencsésebben, vagy bölcsebben használja a motyóját, a másik ember pedig kevésbé szerencsésen.

Rengeteg múlik azon, hogy az ember vállalja-e azt, hogy önmagában keresse az ügyeinek a forrását. Ez nem azt jelenti, hogy a külvilág nincs és nem valóságos. A külvilág van és valóságos. Csak nincs fölötte hatalmunk, a külvilág túlerőben van. Egyetlen ember felett van hatalmam, saját magam felett. Egyetlen emberért vagyok igazán felelős. Felelősségemnek az a minimuma, ami elöl nem térhetek ki.

Ezért akkor kötök jó üzletet a sorssal, ha önmagam üzemeltetésére nagy figyelmet fordítok. Az emberek többsége borzasztóan szeret azzal foglalkozni, hogy a többieknek, a másiknak mit kéne csinálni, hogyan kéne működni, ez ezért nem sikerült, az azért nem sikerült, történelmi helyzet, a politikai helyzet, a családi helyzet, a főnököm, a barátnőm, a feleségem, szóval hibás mindenki, amikor nem mennek a dolgok. Lehet hogy hibás egyébként a másik, de ezzel nem lehet semmit kezdeni.

Kár a világ megváltoztatásával foglalkozni, mert ezerszeres, milliószoros túlerőben van velem szemben. Egyvalamivel érdemes foglalkozni, az alkalmazkodással, hogy miként tudok ehhez a valósághoz jó érzékkel hozzányúlni, és itt jön az önismeret. Akkor működöm jó hatásfokkal, ha az indulókészletemmel összhangban üzemelek. Akkor a legjobb a hatásfokunk, a legjobbak a sikerkilátásaink, ha az indulókészletünket forgatjuk, azt használjuk, azt fejlesztjük, azzal összhangban hajtjuk végre belső változtatásainkat. Minden olyan esetben, amikor arra törekszünk, hogy valami ne úgy legyen, ahogy van, többnyire botrányosra csökken a hatásfokunk.

Most pedig következzék a részletes jellemzés:
A legfeltűnőbb jellegzetessége Önnek, hogy roppant nagymértékben nyitott a világra a személyisége. Tehát ha Önt egy kis házhoz hasonlítom, akkor ez egy olyan kis ház, aminek ablaka és ajtaja többnyire a kertre és a külvilágra nyitva áll. Nem arról van szó, hogy képtelen behajtani egy ablakot, de többnyire nyitva áll, szívesen tartja nyitva az ajtaját, sőt szívesen van kint a kertben ez az ember. A kis ház a személyiség. Úgy intézi az ügyeit, hogy a teraszon, a kertben, a szomszéddal a kerítésnél. Kinn a világban él, nem a világot próbálja behozni a kis házba, hanem önmagát próbálja kivinni a kertbe, a világba.

Úgy is mondhatnám, hogy egy olyan csodajéghegyről van szó, melynek a 90%-a felszín felett van és csak 10%-a van a felszín alatt. Ez az alapjellegzetesség arról szól, hogy ennek az embernek a kihívásai is és a lehetőségei is, az erőforrásai is a világban vannak, a kertben. Ez az alapjellegzetesség arról szól, hogy Önnek a kihívásai is és a lehetőségei is, az erőforrásai is a világban vannak, a kertben.

Akkor működik jó hatásfokkal, ha ottani erőforrásokhoz nyúl. Ha valamihez egy anyagra van szüksége, akkor nem a ládát túrja fel, nem akkor jó a hatásfoka, hanem akkor, ha a kertben keresi azt az anyagot. Ön ott tudja jól megtalálni. Lehet, hogy az anyag, amire szüksége van a munkájához, bent a házban is megvan, de ott órákig kóvályogna, mert az alaphajlama a nyitottság, ami a fény, a levegő szeretetét jelenti. Abban a környezetben jól megtalálja amit keres. Más környezetben nem, bár az ott jelen lehet.

Másképp fogalmazva, alapvetően az énjének, a személyiségének a világban való érvényesítésére, megmutatására hajlamos. Ez nem azt jelenti, hogy nincs belső élete, gondolati élete, szellemi élete, érzelmi élete. Csak a belső élet tízből kilenc szállal a külső ügyeihez kötődik. Egy nagyon nagy nyitottságú személyiség.

A temperamentumát tekintve a legkevésbé a nyugira hajlamos. Arra, hogy mozdulatlanul üljön és várjon. Arra, hogy hagyja a dolgokat, hogy folyjanak, ahogy folynak. Egy örökmozgó, egy állandóan mozgó egy folyton mozgó. A melankóliából Önnek nulla. Ez is az a vízcsepp, ami lyukat váj a sziklába.

Ez azt jelenti, hogy az Ön belső világa Öntől folyamatos mozgást kíván. Mégpedig elsősorban és döntően könnyed mozgást.
A vezető szín fiatalossá teszi a temperamentumot, ez a jó közepes szintű energikus mozgáskészség védi attól állandóan gyerekes benyomást keltsen. A harmadik alapszín, ami szintén jó közepes szinten jelen van, ez a belső mozgásnak a kihívása, a hajlama, ez az idomulókészség, az alkalmazkodó készség. Mindent összevetve tehát egy olyan vérmérsékleti kép ez, amelynek nagyon kellemes a színezete, egyetlen Achilles sarka van, hogy nyugalom, várakozás, a nem cselekvés állapota, az nem hajlama. Sokszor azonban ez lenne a legjobb hatásfokú működés. Vannak ügyek, melyekkel az a teendő, hogy nem teszek semmit. Ez az, amire Ön képtelen. Ön minden helyzetben cselekszik, többnyire aktívan cselekszik, könnyedén, kiáradóan, mérsékelt erőhasználattal, mérsékelt, nem túlerőltető belső alkalmazkodással.

Ha összetoljuk ezt a kettőt, a kertre nyitott kis házat, sőt azt a hajlamot, hogy többnyire kint vagyunk a kertben és ezt a másik hajlamot, hogy mindenre reagálok, folyton mozgásban vagyok, találkozhatom a kertben olyan emberekkel, akiknek a melankóliához sok közük van és igényük is van rá, akkor látom, hogy ez konfliktus lehetősége, mivel az Ön működése a nagyobb nyugira vágyó embert fárasztja, mert az ő belső vezérlő lenyomatában, indulókészletében ott van egy ilyen kődarabocska, amely azt kívánja, hogy időnként megálljak és ne mozduljak, mert akkor nem érzem a kőnek a súlyát. A felesége nem kimondottan ilyen, de neki a közepesnél bizony magasabb szinten van jelen ez a temperamentum és lévén Önnél nulla a nyugi szint, a különbség végtelen.

A feleségénél a levegős könnyedségből, ebből a kevés erőt használó alkalmazkodó mozgásból a közepesnél kevesebb van, nyugiból a közepesnél több van. Teljesen világos, hogy a dolog akkor válik figyelmet érdemlővé, ha az illető személlyel rendszeresen találkozom. Iskolai osztályfőnököm, munkatársam egy szobában, vagy ami még ennél is rettenetesebb igénybevétel, együtt élek vele. Akkor válik a dolog fontossá, mert akkor csepeg a kőre a víz. Család ellen nincs orvosság. Olyan sűrű a találkozás, hogy a különbségek borzasztóan megmutatkoznak. Nem baj, hogy különbözőek vagyunk, hiszen halálosan unalmas lenne a dolog, csak érdemes tudni arról, hogy miben vagyunk különbözőek, és hogy mit várhatok a másiktól, és mit nem várhatok. Öntől a felesége hiába várja, hogy Ön legyen a nyugodt ember, már a viselkedését, a mozgásmódját tekintve. Ön izeg-mozog, kommunikál, jön-megy, mindig valami történik, elegánsan, fiatalosan.

Nincs itt semmi baj, csak a feleségének nyugalomigénye van, neki ez sok. Mert ha tudok erről, akkor elengedem a másikat, hogy menjen és mozogja ki magát, míg ha nem tudok róla, akkor szemrehányást teszek neki, hogy miért nem tud megmaradni mellettem otthon, amikor már nem munkaidő van. Ön is felismerheti, hogy a másiknak erénye hogy tud várni, és nem várhatja tőle, hogy az Ön könnyedségi szintjét akár csak meg is közelítse, viszont van neki állhatatossága, kitartása, nyugalma, mozdíthatatlansága, csendességi hajlama. Rengeteg múlik ezen, hogy ne várjak a másiktól olyan működési módot, amelyre nem hajlamos. Ha az elvárás mellett maradok, akkor elintéztem magamnak az elégedetlenséget. Nem érek neki annyit, hogy a kedvemért megtegye? Nem tudja megtenni! Mert az indulókészletében nincs, vagy csak kevesebb van. Nem kívánhatom tőle, hogy rugólábbal szökelljen, ha neki nincs rugólába.

Ha valaki nem egy félóra után kívánná Önt megítélni, hanem egy év után, akkor a működésmódjáról azt lehetne mondani, hogy az Ön lenyomata egy cselekvő, aktív, kezdeményező, teremtő ember lenyomata. A hosszútávú lenyomat arról szól, hogy Ön a könnyedségét nem szétszórtságként és teljes fegyelmezetlenségként adja elő, hanem van egy belső irányítottság az Ön könnyed mozgásában. Van gerince a dolognak, csak a gerinc nem nagyon látszik rövid idő alatt, mert a körülötte szálldosó pihék valahogy elfedik.

A legérdekesebb az, hogy épp a változtatás és a dolgok abbahagyásának, szétszedésének, megszüntetésének a lenyomata a leghalványabb. Önt nagyon könnyű félreismerni. A taktikai könnyedség azt a benyomást keltheti, hogy Ön mindig beáll a szélirányba. A hosszabbtávú megfigyelés pedig azt mutatja, hogy Ön nem hagy el szívesen dolgokat, nem szed szét meglévő ügyeket szívesen. Képes rá, de egyáltalán nem vezető hajlama. A hosszútávú megfigyelő számára egy súlyosabb személyiségként jelenik meg, mint a rövidtávú megfigyelő számára.

Az Ön egyéniségének központi jellemzője az állandó útkeresés.
Ön a szélsőségeket mindig mindenben kerüli. Mivel az előbb említettem a belső alkalmazkodó készséget, a kettő együtt, a szélsőség kerülése és a belső alkalmazkodó készség kimondottan a jó diplomata esete. Itt többről is szó van, mint hogy a szélsőséget kerüli, itt egy kimondott harmóniaigényről van szó. Tehát Önben nagyon erős a harmóniaigény. Az az igény, hogy a dolgok nem merev számtani középszerű egyensúlyban, hanem ízléses, szerves összhangban legyenek. A harmónia az nem az egyensúly állapota, hanem az összhang állapota. Az összhang pedig egy dinamikus dolog. Tehát nemcsak diplomáciai érzékről van itt szó, hanem kimondottan ízlésről, szépérzékről.

Nagyon jelentős szín emellett a társasági igény, a társadalmi nyitottság igénye, tehát Ön mentes mindenféle konspirációtól. Nyitott, önmagát megmutató személyiség. Most teszek egy kitérőt, mert itt tűnik aktuálisnak.

Ne haragudjon, hogy a manóba merészel maga üzletember lenni? Hogy találta ezt ki? Azért léptem oldalt, mert amit idáig elmondtam, abból már leszűrhető az a következtetés, hogy annyira hangsúlyos a könnyedség, az ízlés, a harmóniavágy, önmagam megmutatásának vágya a világban, talán már kihallatszik, hogy a gyakorlatias, nagyon termékre vagy pénzre orientált, vagy rögzített szolgáltatási standard fenntartására orientált tevékenységek Önt béklyózzák. Nem arról van szó, hogy az Ön szellemi készsége kevés hozzá, hogy nem tudná csinálni, mert az élete megmutatja, hogy Ön mindent tud csinálni. Ön bemutatta saját magának, hogy mindenre képes.

De ez a sok könnyedség, harmónia, a világvágy, szereplésvágy, a világban való kintlétnek ez az intenzív hajlama, a világ befogadásának ez a vágya. Ebből már kihallatszik, hogy Önnek a reáliáktól, a pénzvilágtól távol lenne a helye a szépségek területén, a művészet területén, a kultúra területén, vagy ha mégis reáliák és mégis fogható dolgok, akkor a szellem, az eszmék területén lenne az Ön helye. Semmiképpen nem a kávétejszín forgalmazása, hogy a halkonzervekről ne is beszéljek. Mi köze Önnek akár a kitűnő francia halkonzervhez, amely háromszáz éve ugyanúgy van dobozolva? Egy standardnak a megtartása még 300 évig. Ön ezt képes megcsinálni, a kisujjából rázza ki ezt a külkereskedelmi ügyet, de nem az a kérdés, hanem hogy hol használja itt föl a képességeit? Bizonyos mértékig a tárgyalóképességet, a nyelvtudást felhasználja, de aztán annyi, nem futja ki a formáját.

Önben a szellem és a kultúra területén utazó profinak az ígérete rejlik.
Egy másik oldallépés. Önnek baja van a lábával, a bokájával. Miről szól ez a boka?
Egyébként a legbonyolultabb forgó, a legtöbb csont csatlakozik hozzá, a világ csodája, izületi remekmű, a boka az a forgónk, amely lehetővé teszi, hogy az utunkon finom válaszokat adjunk az út egyenetlenségeire és kihívásaira. Itt szó szerint a járásról beszélek. Lehet járni merev bokával, de a járásunk esetlenné válik, és ha nem egyenletes az út, amin járunk, hanem hepehupák vannak rajta, a boka hiánya borzalmassá válik. Így tanulhatjuk meg, hogy a boka teszi lehetővé, hogy az utunkat finom igazodással járjuk. Az Ön nagy könnyedsége, az ízléssel és a mértékkel való bensőséges viszonya világosan beszél arról, hogy Önnek alapvető igénye, hogy finoman illeszkedjen az úthoz, ne gorombán talajba vájt sarokkal, meg kifacsart lábfejjel, félrerúgva ezt meg azt közlekedjen, hanem könnyedén, némi fiatalos sebességgel és a lehető legkevesebb kárt okozva a környezetében, hogy kevés erőt használjon fel. Ezt a mozgást a boka fizikai síkon, testi síkon teszi lehetővé.

Két azonos nevű testrészünk van. Ez itt a fej. Az ott a lábfej. Tehát a boka a testsúly megtartásának funkciója mellett, finom mozgásra képesít, átvitt értelemben pedig a boka fej szomszédja, a lábfej név szól erről, ez is arra hívja fel a figyelmet, hogy rengeteg köze van a bokánknak ahhoz a képességünkhöz, hogy finoman igazodjunk a világhoz. Szimbolikusan próbáljuk a bokát megfogni. Tehát akinek a bokájával baja van, annak az életútja járásával van baja. Most nem olyan kis bajról beszélek, hogy a buszon megrúgtak. Ez is szól valamiről, de ez egy 48 órás ügy. Itt most egy krónikus, egy időben elhúzódó jelzésről van szó, ezek mindig sokszorosan fontosabbak, mint a kicsi kis horzsolások, amik egyébként szintén szólnak valamiről. Tehát a bokája tiltakozik, mert mire kényszeríti a tünet? Hát arra, hogy ne nagyon fickándozzon, korlátozva van a járásában, fékez. Miért? Mert az út, amin Ön jár, valahol nem teszi lehetővé a könnyed, fiatalos, finom mozgásmódnak a megélését, amely Önnek belső igénye.

És ez ellen lázad a boka. A gyulladás, amiről szó van, a duzzanat duzzog, bedagad, ez egy szelíd belső agresszió. Ez nem olyan heves dolog, mint egy tüdőgyulladás, vagy mint egy hashártyagyulladás, de egy lassú anyagcseréjű területnek a szelíd duzzogása, lázadása az ellen az út ellen, amelyen Ön jár. A bal láb tiltakozik elsősorban, a lázadás alapvetően érzelmi természetű. A test jobb oldala az akarat oldala, a bal oldal az érzelem oldal. Minden, ami páros, az külön is képes jelezni. Azért libbentem oldalra, hogy megkérdezzem miként került Ön egy külker cég vezetői székébe, mert az Ön személyisége számára az, amit egy ilyen munkaterület nyújt, az bizonyos mértékig megy, olyan értelemben, hogy Ön erre képes, de nem éli saját életét benne.

Érzi a különbséget, hogy valamire képes vagyok, de mégsem élem az életemet benne. Ha ezt tartósan teszem, akkor belül előbb utóbb elkezd gyűlni az önmagammal kapcsolatos elégedetlenség. Nem biztos, hogy megfogalmazódik, de gyűlik. Ha nem azt csinálom, amire igazán az induló készletem hajlamosít, akkor belső őszintétlenségben élek. Ez betegit. Minden betegségünk ebből fakad. A belső őszintétlenség okozza a betegségeket. Az, csak az és semmi más. A bacilus, a fizikai ártalom, a szennyezett levegő csak eszköz hozzá.

Az ember a legcsodálatosabb biológiai rendszer. Egy olyan élőlény, amely négyezer méter magasban az Andokban is megél, a trópusi őserdőben is megél, meg a sarkköri eszkimó falvakban is megél. Ez egy nagyon alkalmazkodóképes rendszer. A legalkalmazkodóképesebb rendszer, melyet a világon ismerünk, az emberi test.
Érdekes módon a legbetegebb lény vagyunk a földön. Az állatok nem ismernek annyiféle betegséget, mint mi.
Hogyhogy a legalkalmazkodóképesebb a legbetegesebb?

Mert nekünk van “okos” eszünk, amivel megdumáljuk magunkat, őszintétlenségekre vesszük rá magunkat, úgynevezett józan ésszel és az őszintétlenség eredményeként betegszünk. Ez persze nem úgy kezdődik, hogy betegszünk. Úgy kezdődik, hogy a hangulatunk rossz, nem jól alszunk, tehát finom jelzések érkeznek arról, hogy nem kóser valami. Ha valaki süket és vak a finom jelzésekre, akkor a szeme elé teszik a problémát fájdalom, sérülés, alapvető funkcionális zavar formájában. Az Ön bal bokája arról szól, amin járnia lehetne, és jó hatásfokkal járhatna. Ez ellen alapvetően érzelmi színezettel a belső vezérlés lázad. A lázadást Ön elé tárta. Önt fékezi és gátolja testi mozgékonysága kiélésében, többet ülteti és fekteti ez a boka Önt, de nem azért, hogy megbüntesse, hanem hogy gondolkodásra kényszerítse.

Amíg ül és fekszik, amíg nem teheti azt, amit tenni akar, nem mehet a dolga után, olyan sebességgel, olyan gyakorisággal, kedvelt és valaha korábban sikeresen művelt mozgékonysággal, akkor rákényszerül a belső mozgékonyságra az észkerék pörgetésére. A lábfej szomszédságában a fájdalom arról szól, hogy a fejben valamit tenni kellene. Nincs az Ön bokájának semmilyen különös szervi baja. Miért is lenne? Nem hajlamos a lábfej és környéke betegségre. Nyugodtan ígérhetem. Tetszik érezni a borzalmas kihívást? Önnek kitűnő vezetői észjárása van, és azt javaslom, hogy ne legyen vezető.
Arany úr azt kell mondanom, hogy a bal bokája az ösztön énnek, a vezető szellemnek a fájdalmas üzenetét hordozza. Ön olyan úton jár, amelyen Ő nem érzi jól magát. Nem azért, mert képtelen szolgálni Önt ezen az úton, fordítva, mert többre képes. Unja és utálja.”

Megszámlálhatatlan gondolat kavargott bennem. A leírás tökéletes, valóban ilyen vagyok. De ez lenne a helyes következtetés? Tényleg ez gyógyulásom kulcsa? Ha a jellemrajz helyes, én is csak ezt ajánlanám bárki másnak. De hát kultúra, művészet, eszmék? Az egy más világ! Ott nem a hozzám hasonló, törekvő, hangyaszorgalmú dolgosak, hanem a fellegjáró, különc, nagydumás, mások fáradsággal megtermelt javait könnyedén elherdáló, protekciós világú, képmutató porhintők vannak túlsúlyban. Hogy érezném magam abban a világban, amelyet eddig nyert tapasztalataim alapján élősködőnek, öncélúnak ítéltem?

Ha tényleg ez az utam, mi módon, milyen csoda folytán kerülhetnék erre a területre? Mert hogy ilyen területre álláshirdetést életem elmúlt 40 évében nem láttam, az biztos! Managert, üzletkötőt, aki fizetésért profitot termel cégének, mindig keresnek. De olyat, aki mások pénzét költi, nehezen kézzelfogható, szubjektíven megítélhető munkát végez, akinek nincs előírva a 8 óra, korlátlan szabadsága van, az ilyen “munkára” mindig van ezer jelentkező.

Az asztrológus rövid szünet után feleségem és kislányom elemzésébe kezdett. Tökéletesen leírta feleségem velem teljesen ellentétes természetét. Míg nekem a könnyed mozgás, a változatosság, a kommunikáció a lételemem, addig ő a lassú víz, partot mos, a változatlanság és a befelé forduló racionális világ hordozója. Míg én jót nevetek a ruhára kilöttyenő kávén, az ő tökéletességre, precízióra kihegyezett világa kiabálóan követeli az eredeti állapot helyrehozatalát, a ruha kitisztítását, a porpamacsok megsemmisítését, a tányér mosogatását stb. Nehéz is együtt élni egy ilyen egyéniséggel, hiszen csak a gép tökéletes, mivoltunkat pontosan hibáink, apró gyarlóságaink teszik emberivé és az ilyen tökéletes, vagy arra törekvő ember mellől az átlag egy lépéssel odébbáll. A legnehezebb dolga azonban épp neki van, hisz neki napi 24 órát kell magával töltenie. Ez az, megvan, gondoltam ez az, amit az együtt eltöltött 15 évben számtalanszor próbáltam megmagyarázni neki, az önemésztés, mire mindig a földszinti lakó lecsófoltos konyha falával vágott vissza. Erről akartam, erről kellene leszoktatni, de az asztrológus bölcsen lehűtötte lelkesedésem:

- Arany úr, mindenkinek a jelen életébe hozott indulókészletéhez kell alkalmazkodnia, az adottságai szerint kell élnie, ez az életfeladat, nem pedig fordítva. Az indulókészleten plusz-mínusz 5%-ot képes valaki egy életben változtatni, többet nem. Az Ön felesége sosem fog a plafonig ugrálni örömében, bármekkora ajándékot is vesz neki, csak a szája sarkában fog mosolyogni. Sosem fog gurgulázva kacagni, vagy a mosatlan edényt egy nyugodt, relaxált, vasárnapi merengés kedvéért, fél délután a mosogatóban hagyni. Az Ön feleségének nincs szöcskelába, ne várjon tőle szöcskeugrást!

És a gyermeke, aki egyre nyiladozóbb értelemmel néz a világra, tudatalattijával, szellemével egy olyan felnőtt mintát lát az édesanya képében maga előtt, melyet nincs kedve megvalósítani. Az Ön feleségének önfelőrlő életmódja a kislány mélytudatában elhárítást, ellenkezést vált ki, mely egy létfontosságú szervet betegit meg, hogy így megakadályozza a felnőtté válást. Jéggé dermedten sújtott le a kíméletlen igazság. Ebben a pillanatban azt kívántam, bárcsak vissza tudnám forgatni az idő kerekét. Bárcsak ne nősültem volna meg. De még jobb lenne, ha meg sem születtem volna. Itt állok egy olyan megoldhatatlan problémahalmaz előtt, mely, mint a ködben lassan közeledő kamion, egyre hatalmasabb méreteket kezd ölteni. Ebből nincs kiút, vontam le magamban a végső következtetést.

- Ön mit tanácsol ebben a helyzetben? Kérdeztem mégis reménykedve. - Próbálja meg feleségét rábeszélni legalább napi 4 vagy 6 órai munkára és szerezzen a kislány mellé egy olyan gondozónőt, ápolót, pótmamát, aki a kislány tudatába sajnos már bevésődött felismerést - nem jó, nem szabad, nem akarok felnőtt lenni - halványítja, hisz ebben a korban kitörölni már semmit sem lehet!”

Megbeszéltük a jövő heti találkát, amikor két fiam elemzését hallgatom meg és nagyot sóhajtva, mázsás béklyókkal a lábamon elindultam hazafelé. Feleségem - előzetes elképzelésemnek megfelelően - eleinte értetlenül, majd hitetlenül, végül dühvel fogadta újabb szerzeményem. Ez csak össze-vissza beszéd, én a gyereket nem adom oda másnak, más nem tudja olyan jól dializálni, pláne, hogy még egy trehányabb, felületesebb valakinek adjam oda. Ha megint elfertőződik a seb, és hashártyagyulladást kap, ki virraszt éjszakákat mellette? Ki meri ezt megkockáztatni?

A kocka el van vetve, gondoltam és egy erőtlen próbálkozás után megadtam magam. Voltaképp sajnáltam feleségem, aki a beteg gyermek és saját természete terhe mellé, a gyermek betegségéért való felelősséget is nyakába kellett volna, hogy vegye. Erre, ha józan ésszel meggondolom, egy ember sem lenne képes. Miért is várok tőle akkor rendkívülit, emberfelettit?
No a következő héten meghallgattam a két fiamról szóló - lényegesen kisebb fajsúlyú - tudósítást és az maradt meg bennem, hogy az élet tele van rejtéllyel és bizony nem lekváros kenyér. Gergőmre, kisebbik fiamra azt mondta az asztrológus, hogy ilyen csillagképet még életében sohasem látott, olyan bonyolult, nehéz, eseményekben, fordulatokban gazdag a konstelláció. Valami megoldhatatlannak tűnő helyzete lesz, amiben a nő, a külföld és az életpálya nagy szerepet látszik, de van egy könnyítő csillagzat is, így ha ügyes, megtalálhatja a megoldást is. Szegény fiam, gondoltam és fordítva idéztem a reklám slogant: jövőnket megtudni nem intelligencia, hanem bátorság kérdése.

Úgy éreztem magam, mint a pók hálójába került légy. Minél jobban próbál kikeveredni belőle, annál jobban belegabalyodik. Mikor három órás folyamatos beszéd után felálltunk, szememben szellemi óriássá magasodott a jelentéktelen külsejű, alacsony emberke. Az ajtóban, búcsúzkodás közben jegyezte még meg, hogy ha házasságkötés előtt készíti el feleségem horoszkópját, feltétlenül lebeszélt volna a házasságkötésről. Elmondta, hogy nem ilyen aszkétikus, kemény asszony, hanem könnyedebb, bohókásabb társ lenne nekem való, bár, tette hozzá, az ilyen, változást igénylő egyéniségnek nem jellemzője a hűség, ami feleségem lassú víz, partot mos természetében mélyen gyökerezik.

- Majd a következő inkarnációban, legyintettem lemondóan az ezoterikában kissé már járatosak félművelt magabiztosságával. - Nem biztos az Arany úr, de ezt én nem mondhatom el Önnek, szólt vissza már a lépcsőfordulóból nem kevés kérdőjelet hagyva maga után.

Nekem való, vagy nem nekem való, itt vagyok három gyerekkel, kislányom súlyos beteg, én nem gondolkozhatok a saját boldogságomon. Igaz, hogy házasságunk eddigi 14 éve alatt gondolatban sokszor összecsomagoltam, de a gyerekek miatt képtelen voltam megtenni. Meg a minta is ez volt előttem. Szüleim, bármennyire nem tudtam őket szülőként elfogadni, mint turbékoló gerlepár élik egymással életüket. Nagyokat sétálnak, együtt mennek a vasárnapi misére, minden családi és politikai témában egyetértenek, s bár néha nevetséges apróságokon vannak nézetkülönbségeik, egymáshoz kötödésük értékrendjükben minden más kapcsolat felett áll.

Gyermekkoromból mindig a fülembe cseng: - Inkább térdig járjunk a koszban, csak jókedvű légy! - mondta édesapám, mikor hazajövet édesanyám panaszáradattal, savanyúan, kedvetlenül fogadta és bizony már előre sajgott az ülepem, ha ebben nekem is részem volt. Édesanyámat már 20 éve csillapíthatatlan fejfájás gyötri, mely még realista - racionalista feleségem szerint is képzelt betegség, menekülés. Ennek kezdete óta édesapám, férfi létére az összes háztartási munkát, főzést, bevásárlást magára vállalta és féltő gonddal óvta minden izgalomtól, munkától. Mindig szemrehányást kapok, amikor “kötelességemről” elfeledkezve, évfordulókról nem emlékezem meg időben, vagy munkám miatt ritkábban telefonálok. Édesapám parancsolós, hadvezéri egyéniségével szöges ellentétben volt az a gyöngédség, önmagát a másiknak teljesen alárendelő szeretet, amivel édesanyámat körülvette. Érdekes, bármennyire eltávolodtam tőlük érzelmileg - kamaszkorom óta nem tudom szeretni őket - a házastársi modellt, úgy érzem, szinte másolom.

Örökli ezt a tulajdonságot az ember, vagy a gyerekkorban vésődött a tudatalattimba? Tán sose derül ki, de a lényeg az, hogy nekem a családom mellett kell maradnom. Majd, ha felnőnek a gyerekek, majd ha kislányom is nagykorú lesz, akkor tiszta lelkiismerettel véget vethetek ennek a néma szenvedésnek. A lelkiismeretem elrendeznem nagyon fontos, mert ez bizony kora gyermekkorom óta - mintha a nagyharangot vernék félre, mintha tűz emésztene belülről - úgy jelzi, ha valami helytelent cselekszem. Csak az a baj, hogy sokszor elnyomom, vagy zajos életem, lázas igyekezetem miatt csak utólag hallom meg hangját.

Mikor vidéki kiküldetésben egy reklámkonferencia záróünnepségén egy frissen megismert hölggyel még csak nem is összetapadós, lassú számot táncoltam, hanem valami laza lötyögőst, a vasútállomásról hazafelé a falat majd ledörzsöltem kabátommal, úgy sunnyogtam valamiféle bűntudat terhét cipelve. Mikor, egy alkalommal egy kapcsolatba majdnem belekeveredtem, bizony még bűnhődtem is, hogy az együtt töltendő éjszaka ajánlatától visszariadva anyámasszony katonájaként viselkedtem. Hölgyismerősöm nyakam kezdte csókolgatni, s mire észbe kaptam vérfoltot szívott rá, a testi együttlét eltörölhetetlen, lemoshatatlan bélyegét nyomta rám. Idestova tíz éve már, mikor ez történt, de terhét ma is viselem, s lelkiismeretem bizony még ma sem hagy nyugodni.

Még két szörnyű bűn nyomja a lelkem. Gyermekkoromban, alig tíz évesen sután elvettem egy nálam kisebb fiútól a folyó homokjában talált bizsu nyakláncot és az ügyes megtaláló szerepében tetszelegve édesanyámnak ajándékoztam a nyaralás végen. Ennél lényegesen kellemetlenebb következményekkel járt, mikor munkatársam prémiumára irigykedve, a kor szokásainak megfelelően alattomosan, aljasul, névtelen levélben jelentettem be az igazgatónak a leltárhiányt. Bár a vizsgálatot nem követte komoly felelősségre vonás, kollegáim engem is gyanúsítottak és hónapokon át a poklok kínját álltam ki, éjszakákat forgolódtam álmatlanul az ágyban és nyugtatókkal bírtam végig a munkanapot. Szóval a lelkiismeretnél tartottunk, annak kell rendben lennie és 50 évesen is kezdhetek majd új életet.

A masszőr szalonban Klári elmondta a saját történetét, melyben igen sok párhuzamot fedeztem fel. Valamiféle sorstársi közösségérzet alakult ki közöttünk. A legjobban az gondolkoztatott el, hogy fáradsággal megszerzett diplomája és a mai időkben életbiztosítással felérő főkönyvelői állását egy bizonytalan, lényegesen kevesebb jövedelmet, de önmegvalósítást nyújtó masszázs, radiesztézia, energiázás érdekében félretette. S az ilyen döntésből egy idő után nincs visszaút. Aki 4-5 évig nincs a szakmában, annak nagyon nehéz, ha nem lehetetlen újból főkönyvelőként elhelyezkednie. S ha esetleg sikerül is, akkor is, szinte újra kell kezdeni megtanulni az egész szakmát. Ha nem is tűnik boldognak, de meg nem bánta. Ez sugárzik belőle. Ez lenne hát az én utam is? A pénzcsináló technokráciától való végleges búcsú az egészség ára?

Bizony a tét nagy, de a rám nehezedő nyomás is. A hétfő reggelenkénti kezelés feltölt, a kád hasonlatával élve feléig - harmadáig megtelik vízzel, dugó híján azonban hamar lefolyik a víz, péntek felé sokszor már az autóból is alig tudok kikászálódni. És még egy dolgot figyeltem meg. Egy adott időszakban úgy - ahogy elvagyok. Ha Bécsbe kell mennem - önérzetem megsértésének, megaláztatásaimnak színhelyére - a havi beszámoló előtti este, már a bécsi szállodában jobban sajog, duzzadtabb a lábam, másnap reggel pedig szinte nyomorékként megyek be a cég központjába. Most, hogy visszagondolok, szinte lineáris kapcsolat van lábam állapota és ottlétem között.

Bár a körömbenövésről még nem olvastam e téren, de ha minden betegség lelki eredetű, akkor kínvallatással felérő fájdalmaimat is ennek köszönhetem. Nagylábujjaim körmei olyannyira és oly sokszor benőttek, hogy erőt gyűjtve és végleges megoldást remélve sebészeti úton megkeskenyíttettem őket, ami az érzéstelenítő hatásának elmúltával őrjítő fájdalmat okozott. Természetesen egy napot sem töltöttem betegállományban, inkább mártírként szandálban tipegtem, mint egy pingvin. Így duplán fájt testem-lelkem egyaránt. Még az is megfordult a fejemben, jobb lenne leamputálni bokából a lábam, mert a faláb legalább nem fáj. Szívós vagyok, mint a patkány, mondogattam viccesen fiatalabb koromban és valóban, nem olyan fából faragtak, hogy könnyen feladjam.