A LÁTOGATÓK

A tanév kezdetével egyik nap különös esemény borította fel reggeli menetrendünket. Gergő szokott lúdtalpas csattogásával álomittasan imbolygott elő a fiúk szobájából, de a nutellás kalács helyett a vécét kereste és hányingerről meg hasmenésről panaszkodott. Legalábbis erre utaló szófoszlányok szűrődtek be a fürdőszobába, mikor borotválkoztam. Mikor könnyített magán, feleségem az ablaknál már velem együtt kezdte vizsgálni szegycsontját, amelyen egy kb. 8-9 mm átmérőjű, kontúros vörös folt volt látható.

Elég sokat foglalkoztunk Károly bácsi kapcsán az ufókkal, így egy pillanat alatt átláttam a helyzetet, mikor Gergő még mindig motyogva az éjszakai világoszöld, nagyfejű, kicsi testű látogatókról kezdett mesélni. Belefojtottam a szót és felháborodást színlelve leszidtam, miért viszi az ágyba a pingpong labdát, lám megnyomta a szegycsontját. Arra gondoltam, talán így nem marad emlék benne, hiszem volt alkalmam hallani egy pszichológusnő hangfelvételeit egy ufó kongresszuson, amely ufó eltérítettek hipnózis alatti visszaemlékezéseit tartalmazta. Szörnyű volt és félelmetes, ettől pedig szerettem volna megkímélni családomat. Mikor este újból találkoztam Gergőmmel, elmesélte, hogy ezek a különös lények, melyek őt meglátogatták, nem rossz szándékúak. Ö is nagyon félt tőlük először, “ledermedt” de gondolatátvitellel mondták neki, hogy nem bántják, nem akarnak rosszat neki. Nehéz volt belenyugodnom, de feladtam, hogy a pingpong labdával ködösítsek. Másnap Gergő megint a látogatókról számolt be, mikor hazajöttem. Mindnyájunk mellett van egy-egy ilyen kísérő, kiket Gergő űrlényeknek nevezett, csak kislányunk mellett van kettő, mert ő beteg. Gergő látja is őket, s amikor elhúztuk kezünket a levegőben az általa megjelölt helyen, szekrény sarkánál, hűtőszekrény mellett, akkor kezünkben különös bizsergést éreztünk. Így bizonyosodtunk meg arról, amit Gergő fiamnak pillanatnyi kétkedés nélkül elhittem. Kézenfekvő volt, hogy Tasnádihoz, az ufós mesterhez elvigyük Gergőt és hamarosan sort is kerítettünk erre. A rövid félperces “vizsgálat” nem hozott különösebb eredményt. A mester hümmögött, megnézte a lassan halványodó piros kör alakú foltot és végül semmi különöset nem mondott. 

Kaptunk ellenben valami érdekes tippet, mert az egyik munkatársa megmondta, hogy hol találjuk meg azt a helyet, amelyet az újságjukban a Föld csakrájaként jelöltek meg. Azért érdeklődtünk erről, mert terveztünk ide is kirándulást, hátha Gergő lát valamit, ugyanis időközben kiderült, hogy Gergő látja az aurát. Amikor négyszemközt faggattam az éjszakai találkozásai felől, gyermeki őszinteségével mindent elmondott, amit ezzel kapcsolatosnak tartott. Ide tartozott az is, hogy egy ideje különös fényeket látott az emberek körül. Már messziről tudta, mikor dühös a tanár néni az iskolában, mert olyankor sötétvörös lett az aurája. Nem szólt nekünk erről, mert azt hitte, hogy baj van a szemével. Csak mikor már az ezoterikus tanfolyamok kapcsán otthon is szó került az auráról, akkor merte bevallani, mintha legalábbis valamiféle hiányossága lenne.

Gergő mindig őszinte volt és közeledett hozzám. Tőle megkaptam azt a szeretetet, amit kislányom nem adott meg. Gergővel még 6-8 éves korában is, ha az utcán sétálgattunk, szinte 20 méterenként lehúzott és puszit adott. Ha korábban, hirtelen haragomban egy taslit adtam neki, mert veszekedett testvéreivel, könnyes szemmel engem ölelt át, nálam keresett vigaszt, pedig én rivalltam rá, én adtam a fülest. Kettesben bezárkóztunk a hálószobába, és ott osztotta meg velem legféltettebb titkait. A család többi tagja is tudott a dolgokról, de az igazán hétpecsétes titkokat mindig én tudtam meg elsőnek és néha kizárólagosan.

Alig telt el egy hét a nevezetes szeptember 23-i dátum óta, amikor Gergő bejelentette, hogy már fejlettebb kísérője van, aki nagyon szép, egészen másképp néz ki, mint az előzőek. Mintha valami sugáresőben lenne egy arc, úgy nézett ki elmondása szerint és fénylénynek nevezte. Elmesélte azt is, hogy éjjel megkérte az egyiket, mutassa meg neki az erejét. - Apa, majdnem szétlapított, pedig azt mondta, hogy az erejének csak a századrészét mutatta meg. - kommentálta az eseményt. Lassan családunk részeivé váltak a kísérők, megszoktuk őket.  Gergő elmondta, hogy tanítani, fejleszteni, ránk vigyázni vannak mellettünk, így nem zavart jelenlétük, szinte örültünk is nekik, majdnem azt is lehet mondani, hogy megszerettük őket. Egy hét elteltével újabb meglepetés érte családunkat. Gergő a lehető legnagyobb közönyösséggel bejelentette, hogy neki már fehérköpenyes (bájosan, de helytelenül köppenyesnek mondta) a kísérője, nekünk pedig mindnyájunknak fénylényünk van az űrlény helyett.

Közben egy kis incidens is történt. Egyik nap Gergő félvállról közölte, hogy éjszaka a gonoszok is meglátogatták, el akarták vinni, de a kísérői megvédték és a gonoszok többet nem próbálkozhatnak vele. Hova kerültünk? Mi történik velünk? Baljós előérzetek gyötörtek a szellemvilággal való kapcsolat kialakulása miatt. Azt az első percben megéreztem, hogy valami felsőbb hatalom vette kezébe sorsunk - legalábbis részbeni - irányítását, mellyel szembeszállni bajosan lehet, de az is megrajzolódott előttem, hogy Gergő, mivel kiválasztott, nem fogja az átlagemberek hétköznapi, apró örömökkel tűzdelt életét élni. Aki rendkívüli képességeket kap, elkülönül a tömegtől. A tömeg pedig nehezen tűri a másságot, és bár felnéz a kivételes személyekre, csodálja őket, gyakran meg is tagadja jótevőit.

 Mivel Gergő elmondta, hogy gondolatátvitellel beszélni is tud kísérőivel, igyekeztünk rajta keresztül kérdéseket feltenni. Bár önmérséklettel csak a legszükségesebbre korlátoztuk kérdéseinket - kislányom és az én gyógyulásomra - de Viktor, akivel egy szobában aludt, állandóan bombázta olyan kérdésekkel, amelyek inkább kamaszkori kíváncsiságát igyekeztek volna kielégíteni.  Gergő próbált az elvárásoknak eleget tenni, de - mint utóbb kiderült - a kísérők nem szerették a kíváncsiskodást és Gergő  félt, hogy elhagyják, ha nem viselkedik elvárásaiknak megfelelően. Tehát erős érzelmi kötödés alakult ki közte és kísérői között, s ezt követően már igen ritkán vállalkozott kérdések közvetítésére, hanem  minket is biztatott, ha nem tudunk valamit, kérdezzünk meg magunk kísérőinktől.

Ezidőtájt vettem részt Benővel az extraszenz tanfolyamon. Habzsoltuk az ezoterikus tanfolyamokat, hónaljig kutattunk a könyvekben, néha tízezer forintot is otthagytunk az Elixír alagsori könyvesboltjában.  Az extraszenz témában íródott könyv érthetetlen volt számunkra, így még inkább vágytunk a tanfolyamra. A terem bejáratánál óvatos helló-val köszöntöttük az előadót, mert eddigi tapasztalatunk szerint ebben a körben a tegeződés az általános. Az orvos- természetgyógyász előadó katonás jónapot-tal válaszolt és nem három, hanem harminchárom méter távolságot tartott. Őrmesteres pontossággal, szinte becsöngetett az egyes órákra, szóval viselkedése bármi máshoz, mint az ezotériához illett.

Az életben azt tapasztaltam, hogy akiben van valami “több”, a körül előbb-utóbb a tisztelet légköre alakul ki, elhallgat mindenki, ha a szívet vagy az értelmet megérinti a mondandó. De ezt a tekintélyt csak kivívni, csak elérni lehet, nem pedig kikövetelni, kikényszeríteni. Elég heterogén ismeretanyaggal ismerkedtünk meg, amit gyakorlati foglalkozás követett. Megtanultunk tenyerünkkel  diagnosztizálni, persze csak alapfokon. És tényleg, kétórai gyakorlás után már elég nagy bizonyossággal megéreztük tenyerünkben vagy kézhátunkon, ha beteg rész felett húztuk el. Gyakoroltuk az energiapakolást, aurahuzigálást, ezeket a leginkább toldás-foldáshoz hasonló mozdulatokat, melyekkel az aura sérüléseit, energiahiányait vagy többleteit ki lehet javítani. Az egyik “próbababa” -  mint örökös jelentkező -  én lettem.

Ebben az időben már szinte állandóan fájt a hátam, nyakam egyre merevebb lett, olyannyira, hogy már a vezetés is egyre több gondot okozott. Az előadó sokatmondóan jegyezte meg, hogy az én esetem gyakorlott természetgyógyászt is próbára tesz. A nyakamtól a derekamig egy sávszerűen összefüggő betegséggócot diagnosztizált a doktor úr és, bár nincs szüksége új betegekre, feleségemre való tekintettel megadta címét és lehetőséget adott, hogy egyszer meglátogassam.

Mivel másnapra auralátás gyakorlását jelezte oktatónk, reggel megkérdeztem Gergőtől, van-e kedve eljönni velem. Az előadóban kellemesen csalódtam, mert rugalmas volt és külön anyagiak nélkül megengedte Gergő részvételét a tanfolyamon. Bár Gergő nem tanulni jött, inkább én akartam eldicsekedni vele, ami sikerült is. Megdöbbentő biztonsággal mutatta meg, hol van betegség, ugyanis az aurában sötétszürke vagy fekete foltot látott a betegség helyén. A résztvevők szinte kivétel nélkül végigdiagnosztizáltatták magukat Gergővel, aki természetesen nem tudott diagnózisokat felállítani, vagy szerveket megnevezni, csak odamutatott a betegség helyére és megmondta, hogy szürke, vagy fekete. Az előadó aztán hozzátette, hogy ez tulajdonképpen nem nagy dolog, szinte hetente visznek hozzá “csodagyerekeket”, akik tekintetükkel szöget hajlítanak, vagy egyéb rendkívüli képességekkel rendelkeznek.

Zavart, hogy Gergőmet lefitymálja az előadó, de aztán eszembe jutott, hányan mondták fizikai munkás koromban, hogy mit számit az érettségi, nem ér az semmit. Egynek sem volt érettségije azok közül, aki mondta. Aki tehát más képességeit, tudását lekicsinyli, annak “savanyu a szőlő”. Gergő aranyos volt, ahogy az aurákról beszélt. Szép aurája van Tasnádinak, Palkovics Sándornak, meg apukámnak. Az apukámat olyan kedves nyomatékkal, olyan szeretettel mondta, hogy az örömtől majd megpattant a szívem. Mikor hazafelé tartottunk az autópályán, szóba kerültek a kísérők, és Gergő mondta, hogy most is velünk van egy. - Hol ? - kérdeztem.  Ott ül melletted az első ülésen. -  válaszolta Gergő és én majdnem kiugrottam az autóból. - Igen apa, ott ül melletted. Vezetés közben óvatos mozdulatokkal sarlóztam, radaroztam tenyeremmel és valóban sűrűbb, melegebb, bizsergetőbb volt a levegő a mellettem levő ülésen.

De miért csak egy van velünk, ha mindenkinek van kísérője?

- Azért, mert csak akkor vannak mindenki mellett, ha külön van a család. Mivel mi most ketten együtt vagyunk, csak egyikünk kísérője vigyáz ránk, a másik valamit intéz. Talán a jelentését írja, gondoltam viccből és lehet, hogy nem jártam messze a valóságtól.  Otthon rögtönzött auratapogató bemutatót tartottunk és élveztük új képességünket. A következő héten egy személyiségfejlesztő kurzuson vettünk részt Benővel, ahová nem tartottam célszerűnek Gergőmet elvinni. A kurzuson Benő azt hallotta, hogy a koronacsakrában megmaradnak a Reiki beavatás  lenyomatai és a látók meg tudják mondani, kit, melyik mester avatott be. 140-nel téptem hazafelé az autópályán, és szinte repültem fel a negyedik emeletre, annyira kíváncsi voltam. Fejet hajtottam fiam előtt és megkérdeztem:

- Mit látsz Gergőkém ? 

Gergő filctollat és papírlapot kért és gyerekes rajzkészségével egy szimbólumot, egy jelet rajzolt le. Majd mikor elkészült, a másik papírlapra is rajzolni kezdett egy másik jelet. - Hát anya fején mit látsz ?  Azokat is lerajzolta. - Hát Viktor fején?  Így rajzolta végig az egész család jeleit. De mit jelentenek ezek a jelek?  Halvány fogalmunk sincs róla, de minél több embernek nézi meg a fejét Gergő, annál könnyebben fogjuk kitalálni. Végigcsöngettük este kilenckor a szomszédokat és arra a következtetésre jutottam, hogy jele nincs mindenkinek, de ennél többet aznap este nem sikerült kideríteni.

Gergő folyamatosan fejlődött, szinte naponta jelentkezett valami újdonsággal. Ilyenkor halkan a fülembe súgta: - Apa, gyere a hálószobába! Itt magunkra zártuk az ajtót és zavartalanul megbeszéltük dolgainkat. Elmagyaráztam neki az egyes csakrák helyét és működését, meg hogy milyen színűnek kell lennie, ha szabályszerűen működik. Félszavakból is értettük egymást és Gergő hamar leadta a diagnózist, hogy a kettes és ötös csakrám nem jól működik. Szexualitás, kommunikáció,  ötlött egy pillanat alatt az eszembe. Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy  kitaláljam, hol kellene rendet tenni. De hiába, hogy tudom, tudtam ezt eddig is, csak nem tudok változtatni rajta. Nem vagyunk egy hullámhosszon a feleségemmel. Azt meg csak nem mondhatom meg neki, hogy tervezem önállósulásomat. Egyébként is, csak amikor vihar van, akkor tervezem. Amikor elmúlik a csipkelődés, a skorpiós időszak, akkor én vagyok a legboldogabb férj a világon. Naponta tízszer is képes vagyok megölelni, megcsókolni, mert ez az alaptermészetem. Hiába töröm a fejem, nem látok megoldást.

Másnap sokkal izgalmasabb program adódott. Gergővel uszodába mentünk, feltűnés nélkül leülünk az ugróbakra és vizsgáltuk a fejeket. Azaz Gergő nézte, akit megérzés alapján kiszúrtam magamnak. Akinek kicsit finomabbak az arcvonásai, értelmesebbnek néz ki, esélyesebb, hogy jele legyen, de az uszodában megnézett közel száz ember közül, talán  3-4, akinek jele volt. Tehát kevés embernek van jele. De mi lehet az ismérv, kiknek van jelük? Nem sikerül egyértelműen megfogalmaznom. Talán helyhez kötött, hiszen a házban három szomszédnak is volt, igaz nem egyformán kontrasztos. Falszomszédunknak például csak egy jele volt, nem kettő és az is csak halványan látszott. Talán Gergő kisugárzása lehet? Vagy  a Kárpát medence speciális energiamezője okozza ? De jó lenne Gergővel kutatóútra indulni, és ezt vizsgálni! Bizsergett nemcsak a tenyerem, hanem egész lényem a kíváncsiságtól.

A következő héten fényadó tanfolyamra mentünk Gergővel, meg Benő barátommal. Gergő már szinte elválaszthatatlan társam lett a tanfolyamon. Olyan komoly ilyenkor, lelkileg teljesen egyenértékűnek érzem magammal. A tanfolyam csodálatos volt. Az előadó úgy beszélt közel két napon át egy szinte hétköznapi, mégis sokszor félreértelmezett és kevesek által gyakorolt témáról, a szeretetről, hogy közben talán egyetlenszer sem mondta ki azt a szót, hogy szeretet. A szünetben Gergő megdöbbenten kérdezte: - Cigarettázik a mester?  Valóban furcsa volt, épp egy kórház folyosóján, de azért leesett a tantusz, hogy ez nem tartozik a lényeghez.

Nem tudom, hogyan keveredett a tananyagba, de itt is mutattak extraszenz technikát, diagnosztizálást, ami még érthetetlenebb volt azután, hogy logikusan levezette az előadó, hogy mindenfajta diagnosztizálás hiábavaló és értelmetlen. Ami nem okoz a napi életben gondot, nem jelentkezik fájdalomként, akadályként, azt vétek felfedezni. Ezzel mélyen egyetértettem, hiszen az eddig eltelt két és fél évben a velem foglalkozó gyógyítók jó része ilyen-olyan módszerekkel diagnosztizálgatott, és ha összeírnám, hány betegséget, hány beteg szervet tippeltek rajtam, talán a kisujjam körme maradna egészséges. Nem törte ez persze derékba a tanfolyamot, inkább szépségpötty volt rajta, a nélkül már túl jó lett volna.

Még egy döntő felfedezést tettem. A bodor füstfellegeket eresztő, csodálatos retorikájú előadó logikusan levezette, miért értelmetlen a vegetáriánus táplálkozás, hiszen nem attól vagyunk betegek, ami a szánkon bemegy, hanem ami a szánkon kijön. És Dethlefsennel összevetve mélységesen igaz. Minden a lélekből ered, a lélek hibája, fejletlensége, tökéletlensége, részlegessége mutatkozik meg a fizikai test szintjén, amely csak jelző szerepet tölt be. A beavatás után Gergővel beültünk a Rókus kórház mellett az Orchidea étterembe és jóízűen bevágtunk egy-egy bécsi szeletet. 6 év vegetáriánus  táplálkozásnak vetettem véget egy perc alatt.

Sokat kaptam a tanfolyamtól, de valahogy nem akart menni a fényadás. Nem tudtam elképzelni, vagy megvalósítani, hogy leülök valaki mellé és szeretem. Technika ugyanis nincs, hogy szeressek valakit úgy, hogy közben semmit sem teszek?  Marad a Reiki, azt már ismerem. A bizonyítvány szövegén az állt, hogy feltételek, személyválogatás és viszonzásvárás nélkül! Ha nagyon megnézzük, ez is feltétel! De hány előadónak volt már valamiféle bónája[1] a tanfolyamokon! Reiki előtt két héttel tilos volt húst enni, alkoholt és cigarettát fogyasztani, a pszichotronikán a bejáratnál lélekpálcával válogatták a jelentkezőket, másutt a pénz beszélt, de itt éreztem, hogy ingyen is megtartaná, ha lenne egyéb megélhetési forrása. Fennhéjázó sem volt, aki megszólította, azzal beszélgetett. Hát a cigit, meg azt a kis diagnosztizálást megbocsáthatjuk.

Gergő már hétfőn újdonsággal állt elő. Kísérője már másköpenyes, aki ugyanolyan alakú, mint a fehérköpenyes, csak lilás-zöldes színű. Egy kockás lapra lerajzolta egymás alá mind a négyet, melléírta, hogy szellem 100 emberből száznak van, űrlény 1. 000 emberből ötnek van, fénylény 10. 000-ből ötnek, fehérköpenyes 100. 000-ből ötnek, másköpenyes pedig 1. 000. 000-ból ötnek. Alá pedig odaírta: Vigyázz a tudásra! Gyógyiss embereket! Ők gyógyulnak, te pedig fejlődsz! És ezt olyan kis komoly pofival mutatta meg, hogy majdnem könnyek csordultak a szememből. Azt mondta, hogy most ez a jele. Hogy egyik szavamat a másikba öltsem, közben nekünk is változtak a jeleink, néha egy héten kétszer is. Gergőé mindig bonyolultabbak voltak, perceken keresztül rajzolgatta a girbe-gurba vonalakat, amelyeket bámulattal néztünk, de nem értettük. Tudta, hogy melyik jel fejlettebb és elragadtatással, bámulattal beszélt kísérőiről. Egy kicsit irigyeltem is, milyen látványban lehet része, de sajnáltam is, mert biztos voltam benne, hogy ő valamilyen szempontból kiválasztott és ez nem feltétlenül jelent boldog életet.

Erával futottam össze egyik nap és meséltem neki Gergő dolgairól. Megbeszéltük, hogy Gergő megnézi, lát-e még valami sötét foltot rajta. Era állapota rengeteget javult, hiszen kényszerválásunk után természetesen talált mást, aki reikizte. A nagy lökést az adta azonban gyógyulásához, hogy volt ereje lehetetlen élethelyzete feloldásához és elvált férjétől, aki csak papíron, kifelé tartotta feleségének, s mint utóbb kiderült, volt munkahelyemen, az egyik kolleganővel tartott fenn kapcsolatot.

 Feleségem rendelőjében találkoztunk szombat délután. A rövid vizsgálat után megmutattam Gergőnek a Reiki fogásokat, mire rávágta, hogy ő is tud már kézrátétellel gyógyítani. - Hogy tudnál Gergőkém, hiszen nem kaptál még beavatást? - kérdeztem naivan, de Gergő finom mosollyal tudtomra adta, hogy nem csak Reiki mestertől lehet beavatást kapni. Milyen hatalmak tanítják Gergőmet? Ők mindent tudnak, sőt még többet is, mint mi itt a földön? Gergő is megpróbált egy-két pozíciót és Era döbbenten mondta, milyen forró a keze, hogy jön belőle az energia. Még szerencse, hogy ott álltam Gergő mellett, mert két perc múlva úgy csuklott össze, mint egy colstok. El lehet képzelni, hogy megijedtem.

Az extraszenz tanfolyamról még a fülemben csengett: el tudják képzelni, milyen az, amikor a természetgyógyász rendelőjéhez kell kihívni a mentőt? Feleségem szemrehányó tekintetét a másodperc tört részéig képzeltem csak el, mégis bőven elég volt. Reménykedtem, hogy nem történt jóvátehetetlen és pofozgatni, paskolgatni kezdtem szeretett fiam: Gergőkém, Mi van?  Kábán kinyitotta szemét, Era gyorsan hozott egy pohár vizet, aztán tiszta fejjel megállapítottuk, hogy Era hirtelen leszívta Gergő energiáját, hiszen nem “szénanáthája” volt és Gergő alig 30 kilós kis gebe szervezete még nem elég ellenálló. Talán figyelmeztetés is volt, hogy még nem szabad neki ilyesmivel foglalkozni, dehát az volt a tenyerébe “írva”, hogy “gyógyíss embereket!” Vagy ezt átvitt értelemben, életcélként kell értelmezni? Ez végül nem derült ki, de nagy kő esett le a szívemről, mikor hazaindultunk és Gergőnek lelkére kötöttem, hogy anyának egy szót se kisfiam, mert akkor többet nem mehetünk együtt tanfolyamra.