ÚJRA OTTHON

Olyan érzés volt, mint amikor leszereltem a katonaságtól. Tudtam, hogy ide többet nem fogok befeküdni. Megnyergeltem a vascsacsit, a Trabikát, melyre az automata Audiról átváltottam és az autópályán rendezni kezdtem magamban az elmúlt három hét tapasztalatait. Visszagondoltam a szép csendes éjszakai imákra, melyet Jézusommal töltöttem. Eszembe jutott Sasszem, a csípőficamos barátom, akivel a kórház folyosóján ismerkedtem meg. Biegelbauer Pál tanítványának mondta magát és faragott sasfejet ábrázoló botja kapcsán neveztük Sasszemnek a kórteremben egymás között. A legjobban azzal talált szíven, hogy elmondta, gondolkozás nélkül megpuszilna egy AIDS-est. Meg, hogy “szeress, és tégy amit akarsz!”, ami a fényadók jelmondata. Szinte mindenben egybevágtak gondolataink. Ő is kiolvasott vagy négy SZÓ kötetet a két hét alatt, míg együtt feküdtünk a kórházban.

Az utolsó óra munkásaihoz c. négykötetes műből rengeteget merítettem.  Első hallásra abszurd, mégis milyen igaz a fejtegetés:

“Míg a lélek ragaszkodik valamihez, pld. Anyagi javakhoz, egyénekhez, kedvenc eszmékhez, mindaddig oda van kötve azokhoz a dolgokhoz, amelyekhez ragaszkodik. Amilyen mértékben le tud mondani, abban a mértékben oldozgatja el azokat a szálakat, amelyek őt megkötözve tartják. Amilyen mértékben képes magát (rossz érzések nélkül) megszabadítani az anyagi javaktól, olyan mértékben szabadulnak fel lelki erői, amely erők azokhoz a javakhoz hozzátapasztották őt.  …  Mindig, amiről lemondunk, az igazán a miénk.”

Megtanultam, hogy a szenvedések az Atyai Házba visszavezetést és nem a büntetést szolgálják. Az a természettörvény sújt le ránk saját bukásunk, bűneink és tévelygéseink következményeképpen, amelyet Isten a teremtés kezdetén megalkotott de mindig ott van Isten kegyelme. Ezért más Isten törvénye, mint az emberek törvénye, főleg, ha parabolák, hasonlatok útján összevetjük.

“Egy emberi hasonlatot mondok nektek kedves testvéreim. Képzeljetek el valakit, aki annyira eladósodott, hogy nincs többé a világon senki, aki hitelezne neki és a zsebében nincs többé egyetlenegy fillér, amellyel az őt eltemetni készülő adósság kamatainak csak a kamatait is fizethetné. Vajon az ilyen ember verheti- e büszkén a mellét, azt mondván: majd megfizetek mindenért, a törvény úgyis behajtja rajtam?  Nem mosolyognátok-e az ilyen ember önérzete felett? És az emberi törvény, az önzés törvénye talált rá formulát és módot, hogy az ilyen végképp eladósodott embereken is segítsen. Kiegyezik a hitelezőkkel, megfizeti adósságainak azt a bizonyos százalékát, amennyire aktíváival erre képes és a többi el van neki engedve. Nos ha az önzés törvénye, amely a földön uralkodó, talál megoldást az ilyen kétségbeesett helyzetben, vajon a kegyelem törvénye ne találna rá megoldást? Sokszorta inkább és sokszorta kegyelmesebben.

De miként az eladósodottnak is be kell jelentenie azt, hogy fizetésképtelen, úgy az eladósodott szellemnek is be kell jelenteni az ő Mennyei Atyjának, hogy “légy irgalmas nekem bűnösnek!” vagyis át kell éreznie lelkében annak egész mélységéig azt, hogy ő maga senki és semmi, hogy ő képtelen csak valamit is megfizetni azokból az adósságokból, amelyeket könnyelműen, rossz számítással csinált, és nincs egyéb menekvése, mint csak egyetlenegy: az Isten kegyelme.

És amikor ezt a csődöt bejelenti maga ellen, amikor a porig megalázza magát, mint az a szegény publikánus, akkor az Atya, az az irgalmas hitelező, lehajol kétségbeesetten vergődő gyermekéhez, felemeli őt Magához és beállítja őt kegyelmének sugárözönébe, hogy küszködésének, fájdalmának, vergődésének, bűneinek, lelkiismeret furdalásának mardosó kínjai alól egy időre felszabadítsa, hogy új erőt adjon neki, hogy a kegyelem ereje a megrontott, elherdált erőket újakkal pótolja. Ezt teszi a kegyelmes Isten csak azért, mert gyermeke beismerte, hogy magától nem képes semmire sem és irgalomért esedezett.

Akkor újból leküldi őt ide a földre, új tőkét adva neki, új akaratot, új erőt, nagyobb világosságot, mint az imént volt és egy újabb kísérletezés kezdődik, talán már kevesebb botlással, kevesebb és kisebb hibákkal és bűnökkel, egy szemernyivel több jóval és sokkal több, Istenhez való ragaszkodással. De ez az új élet sem mentes az adósságcsinálástól, ennek az új életnek adósságai is eltemetnék szegény szellemet, ha újra meg újra nem hajolna le érte az Isten kegyelme és újra, meg újra nem nyitna neki alkalmat új kísérletezésre, mindig kevesebb és kevesebb hiba és bűn elkövetésére, a jónak mindig jobban és jobban való megszeretésére, az Istenhez való mindig erőteljesebb, igazabb és bensőbb ragaszkodásra.

Megtérés a jelszó, kedves testvéreim! Csak aki megtér, aki elismeri magáról, hogy ő senki és semmi és minden bizalmát Istenbe fekteti, mert tudja, hogy minden, ami Őbenne van igaz és jó, az a megtért lélek! Ezen nem vesznek erőt a hitelezők, mert az Atya kegyelme tartja őt.  És csak, ha elengedi ezt a kegyelmet, ha elengedi az Atyának érte nyúló kezét, akkor teszi önmagát megint a hitelezők rabjává. De ha ezt nem cselekszi, akkor nincs felette hatalma a hitelezőknek, mert az Isten kegyelme fejleszti a szellemet, emeli fokról-fokra, tisztítja, mossa, erősbíti és világosítja őt.  Aki ezt a kegyelmet a kezéből el nem bocsátja, vagyis aki igaz és alázatos, azt ez a kegyelem mindenkor a kezén hordozza.”

Szinte mind az ezerkétszáz oldalát leírhatnám a négy kötetnek, a szép esettanulmányokkal, melyeken bemutatják az Isteni elv megvalósulását.

És valóban minden kegyelem. Hol lennék én, mi lenne velem, ha Isten nem próbált volna szelíden, hosszútűrőn újra meg újra az ajtómon kopogtatni. Ahogy visszagondolok a 86-os balesetemre, amikor karcolás nélkül úsztam meg a 90 méteres repülést, meg a hármas szaltót, az lehetett az első jelzés.  Másodszorra 90-ben menekültem meg a halál torkából, amikor azt hittem, mire odaér a mentő, már késő lesz.  Most pedig háromévi sántikálás, a reiki tanfolyam beavatása, a templomi élményem, a Gergővel történtek és még ezután is hónapok kellettek, hogy lassan-lassan leessen a tantuszom. Minél mélyebben alszik valaki, annál tovább, annál erősebben kell felrázni. Hogy lehettem ilyen hétalvó tökfej, hogy ennek a rázásnak ilyen sokáig kellett tartani? Milyen kilátástalan helyzetben voltam még egy hónappal ezelőtt is!  Most pedig majdnem teljesen gyógyult vagyok. Újra mozog a nyakam, alig észrevehető sántításom, le tudok ülni, fel tudok állni, egész emberi kiállásom van. Jó az étvágyam, estére már a házi főzésű, jó kecskeméti Osterbräu sört fogom hörpölgetni.

Jó kiállással könnyedén fogok megint álláshoz jutni. Megint lesz jó kis ügyvezetői fizetésem, kényelmes nyugati kocsim és talán családi házépítési terveink is megvalósulhatnak. Otthon kitörő örömmel fogadott a család. A tervekkel mindenki egyetértett és a nagy lelkesedésben elhatároztuk, a fiukkal Horvátországba megyünk nyaralni. Éreztem, hogy van bennem erő, könnyedén végig fogom vezetni a 650 kilométert. Az utazást úgyis majdnem ingyen kapjuk. A mobilkártya 35.000 Ft-jához 30.000 Ft-os utalványt adnak, melyen a nagyhírű, legrégibb hazai utazási iroda útján vehetünk részt. Boldog mámorban aludtunk el, aztán másnap valahogy furcsán éreztem magam, valami nem volt rendben körülöttem.

Hamar rájöttem, és tenyeremmel homlokomra csapva pöröltem magammal:

- Hát Viktor fiam, te mekkora egy nagy tulok vagy! Még nincs egy perce, hogy a halálra készültél, hogy rájöttél mennyire mulandóak a földi kincsek, megszabadultál a pénz, a hírnév vonzásától, boldogan zötykölődtél a Trabantban, mert Istent magad mellett tudtad, most meg elég egy kis gyógyulás és máris minden máson jár az eszed. Te nem érdemelted meg pajtás a gyógyulást, te visszaélsz az Isten kegyelmével.  Hát megint bebizonyosodott, hogy nem csapás, hanem áldás a betegség.

Napjaim kényelmesen teltek. Utókezelésre, vízi tornára jártam az SZTK-ba és váratlan öröm is ért, négyen saját imakört alkottunk. Kórházi tartózkodásom idején az imakörben vita támadt és az imakör ezoterikus-gyógyítási és médiumi-misztikus szárnyra szakadt. Pali bácsi nem csinált nagy ügyet ebből, a havi misére ugyanúgy összejöttünk és minden közösség is fejlődik, nem csak az egyén. Ha pedig egy közösség nő, fejlődik, akkor osztódással szaporodnia kell.  Én nem akartam a szakadást támogatni, egyik közösségbe sem mentem át, hanem úgy éreztem, kapóra jött a lehetőség.

Heves Géza mohón hallgatta a haladó tanfolyamon imaköri tudósításaimat, Andi néni, Gergő tanító nénije is hasonlóan gondolkodik, a korábban agytrénerre járó Danika édesanyja sem akarta a SZÓ-t letenni a kezéből, mikor olvasni kezdte. Egyeztettünk és szombatonként Géza magánrendelőjének elegáns várójában jöttünk össze. Felejthetetlen pillanatok voltak. Géza kávéautomatáján ízletes cappuccino-t főzött, ettől gondolatilag is felélénkültünk és mindig esetbeszámolóval kezdtük. Magdi férje hajnali kettőig nem jött haza a meccsről, ő nem tudott elaludni, ideges volt, haragudott a férjére. Mikor Géza elmondta tanácsát, hogy ilyen esetben nem mérgelődni kell, meg másnap szemrehányást tenni, hanem néhány szeretetteljes sort kell a párnára helyezni. “Kedves Párom! Vártalak hajnali kettőig, de sajnos már elnyomott az álom. Hiányzol és remélem nem esett bajod, hogy még nem értél haza.  Remélem jól érezted magad, és holnap elég kipihent leszel. Csókol Magdi.”

- Gézukám, most a Szentlélek beszélt belőled! Mondtam és valóban megtapasztaltuk, hogy Isten nevében összejőve, mindahányan képességeinket messze meghaladó szintű tanácsokat tudtunk adni egymás ügyes bajos dolgainak megoldására. Andit az iskola diktatórikus igazgatója szekírozta. Neki én mondtam el, ami a béketűrés lélekerősítő hatásáról eszembe jutott.

Ekkortájt kerültek a kezembe Vassula könyvei. Vassula imáit kimásoltam és otthoni számítógépemen sokszorosítottam. Együtt mondtuk el zsongító, emelkedett hangulatban az imákat, majd körimát tartottunk. Szebbnél szebb spontán imák törtek fel ajkunkról. Éreztük, Jézus ott van közöttünk. A Nagytemplom oldalában kis imakönyvet vettem mindnyájunknak és vettem egy fehér gyöngyös rózsafüzért is. A következő héten Gézával szinte egyszerre jelentettük be, hogy rózsafüzért imádkozunk. Amikor a lányok nem értek rá, Gézával ketten elmondtuk a Keresztutat, és késztetést éreztünk rá, hogy térdelve mondjuk. A kimondhatatlan boldogság fölemelő percei, órái voltak ezek az összejövetelek. Magdi szerény, halk szavú volt, ritkán szólalt meg, de két mondatban olyan szépet, olyan tömöret tudott mondani, hogy egyszer még sírva is fakadtunk.

Egyik szombat este, az imakör után, Viktor fiammal beszélgettünk a nagyszobában. Biliárdozni volt, hiszen már majdnem 16 éves és egyikőnk sem tudott elaludni késő este. Én benne voltam a témában, és ahogy szó szót követett, elkezdtem magyarázni a teremtést, a szellembukást, a földi élet célját.  Viktor nagyon fogékony volt, visszakérdezett, újabb kérdéseket vetett fel, egész kimelegedtem a magyarázásba. Egyszer csak megszólalt:

- Apa látom az aurádat! Nem csodálkoztam különösebben, mert Viktor is fogékony volt, ha őt nem is vonták be a föntiek. Néha még a kísérők szintjét is elég nagy pontossággal el tudta találni. Azért megjegyeztem magamnak, hogy milyen körülmények között kezdődik az auralátása, hiszen tudtam, általában nem varázsütésre történik ez, hanem apránként folyamatosan alakul ki ez a képesség. Gergő is csak Sándor segítségével látta a testen belül a szerveket, aztán egyedül is fekete- fehérben és csak azután színesben. Editem is a Biegelbauer tanfolyama után újságolta, hogy látta a Pali feje körül az aurát. Pár nap alatt kiolvastam Molnár Edit, az Égi mester válaszol c. könyvét is, amely hallatlanul izgalmas, érdekes volt és hasonló eseményekről is beszámolt.

Nem elég, hogy Halmi Pali bácsi társaságát, tanítását élvezhettem, de Icán keresztül Molnár Edit is meghívott Gergővel együtt. A távolság, meg a késői visszajövetel miatt nem akartam Edit türelmét igénybe venni és a meghívás úgy szólt, hogy Gergő nélkül is mehetek, sőt imaköri társaimat is vihetem, így kimondhatatlan boldogsággal készültünk a nagy találkozásra. Elképzeltem, milyen jól beillik majd átszellemült társaságunk az ő imakörükbe, micsoda élmény lesz hallani, hogy az Égi Mester megszólal, vagy más módon üdvözöl bennünket.

Konspiratív módon közelítettük meg a lakást és nem voltunk csalódottak akkor sem, amikor kiderült, hogy mások is jönnek, keresők, érdeklődök, és nem számíthatunk csendes imádkozásra, még kevésbé az Égi Mester megtapasztalására.  Megkapó volt, az Edit körül serénykedő alázatos, halk szavú, minket mindenben kiszolgálni akaró, önmagát nem előtérbe helyező, a könyv kiadásában és létrehozásában aktívan közreműködő külföldi származású imaköri társ személyisége.

Editben az volt a szimpatikus, hogy a szeme szolidan, de ki volt festve, legalábbis a szemöldöke kontúrceruzával vagy ilyesmivel, talán egy kicsit körme is és cigarettázott. Azért volt lényeges ezt látnunk, mert egyből az ötlött eszembe, hogy nem bigott vénasszony, hanem ugyanolyan hús vér ember, mint mi vagyunk. A könyve alapján fellegekben, vagy afölött járónak is képzelhette volna őt az ember, pedig valójában ugyanúgy hétköznapi és nagyon emberi problémákkal küszködő, közvetlen, kellemes társalgót ismertünk meg benne.  Érdeklődéssel hallgatta meg történeteinket, és ha kértük, tanácsot is adott. Gergő videokazettáját pedig otthagytam emlékbe, mert olyan jól éreztük magunkat. Éjfélkor indultunk és csak Géza jó vezetésének, meg szívós Suzukijának volt köszönhető, hogy hajnali négy óra előtt hazaértünk.

Nekünk is sikerülni fog, még egyszer a mi imakörünkben is fogjuk hallani Jézus szavát, fogalmazódott bennem a látogatás összegzése, amit persze egyelőre magamban tartottam. Ezidőtájt értem el Grünhut Adolf kétkötetes alapművéhez[1] is. A könyv elolvasása után ismertem a médiumitás összes fajtáját és elgondolkoztam, mennyi téves előítélet tapad e szóhoz a közvéleményben. Az igazi spiritiszták a Dr. Grünhut Adolf által alapított Szellemi búvárok egyesülete Istent szerető, Őt egyre jobban megismerni akaró, nyitott gondolkodású, szerény, alázatos, tiszta emberek voltak. Tudták, hogy a szócsőnek a megszólaltatójához hasonulni kell. Más mikrofonban és hangszóróban szólal meg a templomi orgonaszó és szentbeszéd, a tudományos értekezés, a szirének éneke és a techno zene is. Az igazságra törekedtek, még ha ezért megszégyenítést, támadást is kellett elviselniük.

A közvéleményben és sajnos bennem is valamiféle ördöngös szellemidézés, bűnös kíváncsiság, kristálygömb, rontás és átok, gonosz praktikák képzetei keverednek a médiumitással és a spiritizmussal kapcsolatban azt bizonyítva, hogy minden rossz, egy elrontott jó. Mert bizony ki, milyen szándékkal kopogtat a szellemvilág ajtaján, kiált a szorosba, olyan választ, echót kap vissza. Tehát a szellemvilággal való kapcsolattartást, mint olyat, minősíteni nem lehet, megteszik azt annak szándéka, célja és persze eredményei, gyümölcsei. Azok az Istenhitet, felebaráti szeretetet növelő könyvek, melyek Pál médium, Antal médium, Eszter médium, Vay Ödönné bárónő sz. Wurmbrand Adelma által kapott tanítások képeznek, csak akkor kerülhetnek a vádlottak padjára, ha a mosdóvízzel együtt kiöntjük a gyereket is.

Persze ha valaki aljas céllal és indokból, haszonlesésből, vagy ártani vágyásból, üres kíváncsiságból fordul a szellemvilág felé, bizony megeheti a főztjét és a közvéleményben bizony a spiritizmust ily módon lejárató baljós próbálkozások, esetenként tragédiák emlékei maradtak meg.  Igen tanulságos Grünhut Adolf könyvéből Antal médium napi tesztlistája, amivel önmagát állandóan ellenőrizve ügyelt arra, hogy hiba, bűn, gyarlóság lelkébe ne férkőzzön és ennek legjobb módszereként a naponkénti önvizsgálást tartotta. Íme:

1.    Istennek hü és alázatos szolgája voltam-e?                                      

2.    Hallgattam-e a lelkiismeret szózatára?                                                        

3.    Leküzdöttem-e a rossz iránti hajlamomat?                                                   

4.    Féken tartottam-e nyelvemet és gondolataimat?                                          

5.    Szeretetteljes és jóakaratú voltam-e felebarátaimmal szemben?        

6.    Nem voltam-e irigy, ingerült, bosszúálló, gyanakodó, kárörvendő?     

7.    Nem sértettem, bosszantottam, kijátszottam, vagy keserítettem-e el valakit?

8.    Rágalmaztam-e valakit s felfedtem-e hibáit?                                    

9.    Nem adtam-e valakinek alkalmat a bűnre s példámmal nem botránkoztattam-e?

10. Hogy viselkedtem elöljáróimmal szemben?                                      

11. S hogy alárendeltjeimmel szemben?                                                

12. Hogy a szegényekkel s szűkölködőkkel szemben?                            

13. Hogy viselkedtem jóakaróimmal szemben?                                      

14. Hogy viselkedtem rosszakaróimmal szemben?                                              

15. Őszinte voltam-e vagy hazudtam?                                                              

16. Nem voltam-e gőgös, önző, avagy kapzsi?               

17. Nem voltam-e szigorú? És a gyakorlott szigorúságért tudok-e Isten előtt számolni?

18. Teljesítettem-e hivatásbeli kötelességeimet?                                    

19. Teljesítettem-e házastársi és szülői kötelezettségeimet?                    

20. Mint médium teljesítettem-e Isten iránti kötelességeimet?                

21. Médiumi kötelességem teljesítésében gondoltam-e valami jutalomra?

22. Mint médium, fölébe helyeztem-e magamat valakinek?                                

23. Jóvátettem-e azt az igazságtalanságot, melyet másnak okoztam?      

24. Titkos gondolataimat pirulás nélkül beismerhetném-e?                      

25. Gyakoroltam-e magamat a lelki épülésben?                                     

26. Nem mulasztottam-e el a mai napon bűneimet megbánni?                

27. Szigorú önvizsgálat után mai napomnak mi az eredménye?               

Antal médium minden nap egytől háromig terjedő osztályzattal osztályozta magát és bizony sokszor szellemi kísérői változtatták meg osztályzatát, ha túl szigorú talált lenni magához. Leírtam magamnak ezt az önismereti napi tesztlapot és elhatároztam, hogy én is fogom tesztelni magam. Annyit módosítottam a lapon, hogy mivel gyógyítani már így-úgy tudogatok, médiumitásról pedig még csak halvány elképzelésem van, médium helyett gyógyítót írtam a lapra és úgy töltögettem ki.

De szükség van-e egyáltalán a médiumitásra, amikor Jézus mindent itt hagyott ránk az Evangéliumban? Miért szól Isten még most is hozzánk? Mielőtt az evangéliumi idézeteket fölsorolnám, egy kis kitérő. A szellembukás világkorszakokkal ezelőtt, lehet, hogy évmilliókkal ezelőtt következett be. Ennek megfelelően tudatszint vesztés, a bukás, a tévelygés mértéke is óriási. A visszavezetés ennek megfelelően hosszú ideig kell, hogy tartson, és folyamatos kell, hogy legyen. Nem lehetett a mélyre süllyedt, lefokozott tudatú szellemsereget egy nagy ugrással visszahozni, hanem lépcsők kellettek hozzá. Egy csecsemőt sem lehet egy kondér pörkölttel két nap alatt felnőtté nevelni, hanem először pépes, majd egyre szilárdabb keményebb táplálékkal kell táplálni, és főképp idő kell hozzá. A kétnapos újszülött nem tudná megemészteni a szilárd táplálékot, jobb esetben is kiköpné. Rosszabb esetben, ha bele erőltetik, belebetegedne, el is pusztulhatna.

Első lépésben a Földön testet öltött durva szellemek az egymás elleni gyűlölet, kíméletlen pusztítását, durva, anyagias agresszióját kell “lekoptatni”. Hol tettesként, hol áldozatként tanulják meg, milyen szenvedtető a bennük élő “gyilkos” hajlam. Ezért tanította Mózes először csak azt, hogy szeresd felebarátod, gyűlöld ellenséged. Szemet szemért, fogat fogért.  Első menetben annyit lehetett megtanítani, hogy ne tégy rosszat, mert veled is rosszat tesznek és legalább a felebarátod kíméld, az ellenségnek fizess vissza, hogy ő is megtanulja, a rossz visszajár.

Erről a szintről nagy ugrás volt a Jézusi tanítás, de a választott nép nem tudta  befogadni, noha többistenhit helyett fejlettebb egyistenhittel rendelkeztek és a mózesi törvény alapján “csak” ellenségeiket gyűlölték, “csak” szemet szemért nyomtak, “csak” fogat fogért ütöttek ki. De a fejlődés ezután sem állt meg, a visszavezetés nem fejeződött be, hisz akkor már nem lennénk itt a Földön, ezért az állandóan fejlődő tudatszintnek megfelelően egyre magasabb szinten küld információt Isten prófétáin, látnokain, médiumain keresztül.  “Még sok mondanivalóm lenne, de el nem bírnátok” búcsúzott a Mester az utolsó vacsorán.

“Én pedig kérni fogom az Atyát, és más Vigasztalót ad nektek: az igazság Lelkét, aki mindörökké veletek marad.” “A Vigasztaló pedig, akit az Atya nevemben küld, megtanít majd mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.”

Tehát világossá vált számomra, mennyire szükséges hogy Isten most is szóljon hozzánk. Jézus szavaiból kiolvasható, hogy tudta, el fogják ferdíteni tanítását, ezért ígérte a Vigasztalót, hogy emlékeztessen mindarra, amit ő Földön jártakor mondott. A bökkenő csak az, hogy ilyen médiumi közlésekből rengeteg van, és nem egyeznek meg szó szerint (akkor elég lenne csak egy is), de még sokszor tartalom, mondanivaló vonatkozásában is eltérnek. A lényeg persze mindig ugyanaz, a koronacsakrám ugyanúgy beindul a SZÓ, az Égi Mester, Bertha Dudde, a Névtelen szellem közleményei, Péter Szabó Ferenc, vagy az Evangélium olvasásánál, de apróbb részletkérdésekben vannak eltérések. A reinkarnációt, a dualitást, a szellembukást minden forrás tárgyalja, de részleteiben eltérnek a magyarázatok. Ezért úgy döntök, ettől nem hagyom zavartatni magam, az olvasottakból egyfajta szintézist készítek, figyelem lelkiismeretem szavát, elegánsabban megfogalmazva kérem a Szentlelket és így alkotok véleményt.

Csak két és fél napra szakadtam ki megszokott kerékvágásomból, mert a régi, nagy magyar utazási iroda által szervezett Horvátországi nyaralásunk botrányba fulladt. A “festői szépségű öbölben” a szállodai ablakból olajfinomítóval néztünk farkasszemet, Gergő sírt a csalódottságtól, így harmadnap már újra itthon voltunk. A neves utazási iroda természetesen elzárkózott a kártérítéstől.

Esténként sokáig nem aludtam el és megtapasztaltam milyen jó imádkozni. Rászoktam a rózsafüzérre. A kis kegytárgyboltban a kiszolgáló néni kedvesen megtanított, hogyan kell az Üdvözlégy közepe után “bemondani” a “titkot” és rendszeresen elkezdtem rózsafüzért imádkozni. Hol Böbéért ajánlottam, hol Editért, hol Gergőért, vagy Viktor fiamért, majd jöttek az elhunyt rokonok, aztán csak úgy általánosságban is sokat imádkoztam. Annak ajánlottam fel, akinek szüksége van rá.

Pali bácsinak elújságoltam, hogy nem volt hatástalan a fejem feletti imádkozás és imaéletem sokat fejlődött. Örült tudósításomnak és megtanított az arany rózsafüzérre. Ezt úgy kell mondani, hogy elmondjuk az Üdvözlégyet, és amikor az összes imakönyvben megtalálható megfelelő “titkot” mondanánk, magunk találunk ki valamit. Pl. áldott a Te méhednek gyümölcse Jézus (itt következik mindig az aktuális titok, “Aki érettünk vérrel verejtékezett”, vagy “Akit érettünk megostoroztak”) és ami Isten és mi kapcsolatunkról, vagy az Evangéliumból eszünkbe jut, azt mondjuk be. Ezáltal nem gépies, nem szabvány, hanem egyénre szabott lesz imádságunk, és ami a legfőbb, nem laposodik el.  A gondolatok könnyen elkalandoznak, és ha gépiesen, ugyanazt a szövegrészt mondjuk el egymás után tízszer, könnyen az ablaktörlő gumi cseréjénél, vagy a tegnapi paprikás krumplinál jár a gondolatunk, akkor pedig jobb, ha azon rögtön abba is hagyjuk.

Amikor imádkozom, lelkem Istenhez emelem. Még a szüleimmel sem beszélhetek akárhogyan, ha a cég igazgatójával, vagy magasabb rangú személlyel beszélek, igyekeznem kell jobban összeszedni magam, még inkább, amikor a Teremtőmmel, minden jónak végtelenül jó és szerető forrásával beszélek, mert az ima Istenhez, Istennel való beszéd tulajdonképpen, hát akkor aztán összeszedettnek kell lennem. Nem vizsgakoncentrációt, retorikai kunsztokat, feszült figyelmet jelent ez, hanem, mint amikor szerelmesemmel vagyok, mikor megszűnik a világ körülöttem, amikor nincs más senki, csak Ő.

Nagyon jó imádkozni. Ima közben érzem, hogy egy más világban vagyok, Koronacsakrámon az erős aktivitás jelzi, hogy a föntiekkel élő a kapcsolatom és közben töltődöm. Ha bárki beleolvas a Szentírásba, megtalálhatja, hogy Jézus, amikor fáradt volt, elege volt egy kicsit mindenből, amikor valami nagy teljesítményt igénylő feladatra készült, mindig elvonult imádkozni. Úgy érzem ima nélkül már nem is tudnék meglenni. Az esti rózsafüzér közben késztetést érzek, hogy térdelve mondjam és úgy még jobb. Közben vizualizálni szoktam Jézust, a Szűzanyát, meg ami még jön.

No egyik este jött is. Talán a második tizednél tartottam, amikor belső képernyőmön a Szűzanya alakja eltorzult és mindenféle undorító, obszcén dolgok villantak bele tudatomba. Rájöttem, a másik oldal dolgozik ezért gyorsan segítséget kértem:

- Szűzanyám, Jézus, segítsetek!

Éreztem, hogy egész testemet láthatatlan kezek simítják végig, mintha valami rátapadt koszt, vagy ilyesmit sepernének le rólam, majd borzongásom elmúlt és folytathattam imám. Szerencsére a félelem nem vett erőt rajtam, hisz tudtam, mindkét oldal jelen van, kísérőm mindig vigyáz rám, nekem csak szólítani kell, mindig megsegít. Elgondolkoztam másnap, vajon miért támadnak, miért nem hagynak nyugton? Mi a poén nekik ebben, azon kívül, hogy jót röhögnek, ha sikerül valakit csőbe húzniuk? Legközelebb egy kígyó próbált ijesztgetni ima közben, de amint Jézust hívtam gondolatban, rögtön visszahúzódott.

Másnap az Evangéliumi spiritizmus (Névtelen szellem tanítása Eszter médium) olvasása során megtaláltam a magyarázatot. A szellembukás során a bukott szellemek, mintegy süllyednek és saját tévelygésük, istentől való elszakadásuk rétegeibe burkolózva elzárták magukat Isten létbentartó szeretete, a világmindenség energiája elől. Egy darabig egymást próbálták szipolyozni, de rájöttek, saját erőforrásaik végesek, új energiához, életszubsztanciához csak úgy juthatnak hozzá, ha az azzal rendelkezőket, akiket Isten szeretete be tud tölteni, akik már előbbre járnak a visszafelé vezető úton, maguk közé rántanak, és életerejét utána elszívják. Ők a Gonosz, a Sátán csapata.

Miért vagyunk mi anyagi testbe beleszorítva, lefokozott tudattal itt a Földön? Miért kell nekünk ezt a próbát kiállni? Nem egy kegyetlen játék ez? Hát nem lenne egyszerűbb mindenkit visszaterelni, hogy egy legyen megint a nyáj? Ha javíthatatlanok a gonoszok nem kéne odavágni nekik? Vagy végleg megsemmisíteni őket?  Mi a jó abban, ha mi itt a két tűz között őrlődve, szenvedve kínlódjuk ki magunkból, hogy végre, sokadik próbálkozás után Isten felé vegyük az utat?

Senki sem szereti, ha valamire közvetlenül kényszerítik. Az első terelő mozdulatra felüvöltenének a sötétség szellemei:

- Látjátok, milyen gonosz! Minket is bántott, titeket meg rabszolgájává akar tenni!

Ők a legagresszívebbek, leggonoszabbak, és saját képüket vetítik Istenre. De aki kiállja a földi élet kísértéseinek próbáját, kis fertőzéseken átesve, immunissá válik a gonosz kórokozóval szemben, aki már önként, saját meggyőződéséből, saját, szabad akaratából tér vissza Istenhez, annak kiabálhatnak a halott árnyak, az onnan soha többé nem fog elmenni.

Tehát bármilyen groteszkül is hangzik, számomra megnyugtató volt, hogy megértettem gondolkodásuk, cselekedeteik logikáját. Máris kiszámíthatóbbnak és kevésbé félelmetesebbnek tűnt az egész bitang csapat. Ők a létükért küzdenek - no nem mintha mentegetni akarnám őket, bár inkább szánalmasak, mint félelmetesek - és ez a magyarázata annak, hogy amíg a megtérés útjára nem lép az ember, nem találkozik erős kísértéssel, vagy csak elvétve. És ezért törvényszerű, hogy minél közelebb kerülünk Istenhez, annál több kísértéssel kell szembenéznünk.

Romlatlan kamasz koromban egy alkalommal nagyon megijedtem. Autóstoppal jártam az országot és egy állami gondozott csecsemőotthon kerítésénél szeretettel és együttérzéssel figyeltem a kis árvákat. A gondozónők pletykáltak, én meg törülgettem a taknyos orrocskákat, majd maradék pénzemen csokit vettem és bedugdostam nekik a kerítésen. És egyszerre, valahogy az a kép villant belém, hogy felrúgni a kis csecsemőt jó magasra, hogy csak úgy puffanjon a betonon. Félelmetes volt, és féltem magamtól. Nem tudtam, nem értettem, hogyan, miként juthatott eszembe ilyen gondolat.

Most már tudom, miért villant át a minap a fejemen, hogy békésen olvasgató feleségem fejére teljes erőből ököllel odaüssek. Akkor is értetlenül, riadtan álltam magammal szemben. Mi volt ez a gondolat Viktor? Hát a betörők, rablók, azok sem a kisfiú húszforintos pénztárcája után nyúlnak, hanem a jólöltözött, aranyláncos üzletembert ütik le. Nem a vak villamosjegyárust, hanem a szupermarket zsíros bevételét vivő alkalmazottakat fosztják ki, kísértéseim arról tanúskodnak, hogy egyre jobban közeledem Istenhez, minden Jó forrásához. 

Költőien fogalmaz a Névtelen Szellem:

“Nem tudjátok ti gyermekeim, azt a nagy titkot, hogy az ellentétnek miért áll érdekében titeket, földi embereket elcsábítani és megkötözve az ő világába szállítani! Mert titeket, akiket a Kegyelem a felszínre hozott, akiket a Kegyelem felöltöztetett a nap sugaraival, akiknek új életet, új lehetőséget nyújtott, óriási mennyiségű erőhullámzás, tiszta, természetes erő vesz körül, amely a ti megsegítésetekre bocsáttatott alá, hogy titeket vezessen, ápoljon, tanítson, erősítsen, fénnyel, világossággal lásson el, hogy a ti fejlődő lelketekben ugyanaz a folyamat menjen végbe, mint a növényben, amely, amikor a magból kikel, először gyökeret és szárat hajt, majd a szárból kibontakoznak a levelek, a levelek után a bimbók, hogy virágok és gyümölcsök legyenek belőlük. Így a ti szellemeteknek, a ti lelketeknek is ki kell bontakoznia azokból a nyers erőkből, amelyek titeket a bukással körülvettek, amelyek megfertőzve mintegy fogságban tartottak.

Ezeket az erőket, melyek titeket megkötöztek, oldozzák föl az Isten által küldött hatalmas erőhullámok és életre keltik az abban szunnyadó lelket; és ez a szunnyadó lélek, amint a villamosság felbontja körülötte a sűrűséget, mindjobban és jobban kezd tájékozódni, mindinkább kezd tudomást venni az életről. Mindenesetre először csak a test szerint tekint szét és a test körül gyűjt tapasztalatokat; ezekkel a tapasztalatokkal azután életről- életre mindjobban meggazdagodva, egy tudat-világ fejlődik ki körülötte, amely tudat-világ amint rögzítődik, a szellemmag is fejlődésnek indul. Tehát, amint az előbbi példázatomban mondottam, hogy a levél után a bimbó, a bimbóból a virág fejlődik ki, úgy az emberi lélek is bölcsője a szellemiségnek; az emberi lélek érzelmei, csalódásai vágyakozásai, mind-mind  a rejtett szellemiség kivetített életsugarai, formaképző mennyei tulajdonságai, amelyek magukba zárják a paradicsomi élet álmát, azt  a boldogságot, amelyet a szellem nem tudott elfelejteni, amelyet folytatni kíván, ami után öntudatlanul és akaratlanul is azonnal törekszik, mihelyt a halál álmából öntudatra kezd ébredni.

Ezt a felfelé törekvést szemmel kíséri és nyomon követi az anyagba száműzött ellentétes szellemi elv, és mivelhogy ő nem ölthet testet, mivelhogy ő nem ténykedhetik közvetlenül az Isten kegyelmének világában, tehát az ő gonoszságának sugaraival és vonzóerejével behálózza azokat a rétegeket, amelyek – mivelhogy megfertőzött erők – hajlamosak a bűnre, a tévelygésre.

Tehát a sátán nyomon kíséri az embert az ő fejlődésében és amennyire az ember átengedi magát neki, amennyire az ember a gonosz tanácsán jár, annyiban átadja neki azokat a tiszta erőket is, amelyeket a Kegyelem adott neki testbeöltözése alkalmával. Ebből hízik fel az ellentét az anyagi világokon, ezért nem akarja kiengedni kezei közül az emberi lelkeket. Mert hiszen ha az emberi lélek megtagad vele minden közösséget azáltal, hogy elszakad a bűntől, akkor a sátáni elv meg van fosztva az erőforrásától.

Úgy képzeljétek el, mintha minden lélek, aki a bűnhöz tapad, a sátánnak egy-egy levezető csöve volna, amelyen keresztül az ellentét a saját világát erőkkel telíti meg. Ezért ragad a sátán az emberi lélekhez, mert ezúton tudja magát fenntartani.”

Erával is megbeszéltünk egy találkozót, mert eszembe jutott, milyen rég találkoztunk. Elmeséltem, hogyan gyógyultam meg, s korábbi ezoterikus érdeklődésem hogyan alakult át Isten irányába. Ahogy beszéltem hozzá, egyszer csak fennakadt a szeme, mintha valami különöset látna.

- Viktor, ott a fejed körül, meg a válladnál olyan fehér fényt láttam néha… jaj, olyan érdekes, ilyen még nem történt velem.

Abban a pillanatban leesett a tantusz, mi is történik, mi az a véletlen, hogy a kórházban is, Viktor is, meg Era is pont az én jelenlétemben kezdenek el látni.

- Viktor, olyan csodálatos, most fél méteres sugárban látom az egész tested körül az aurádat, Olyan szép pasztellszínekben villódzik! Mondta elragadtatással Era.

Ott helyben rájöttem, nem véletlenül kezdtek az én jelenlétemben aurát látni, de nem is az én jelenlétem volt, ami olyan erős energiamezőt gerjesztett, melyben az átlagember számára nem látható aura, láthatóvá vált. “Ha ketten-hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok köztetek” csöngött Jézus szava a fülemben. Az Ő energiája, az Ő szeretete, az Ő jelenléte volt a közös momentum minden esetében.

Hiszen Őróla beszéltem mindegyik esetben nagy átéléssel, az Ő szavait olvastam fel az előbb és bizony amint témát váltottunk, és hétköznapibb vizekre hajóztunk Erával, abbamaradt a villódzás, még a vállam, vagy fejem fölött sem látott, nem hogy egy centiméter, de még egy milliméteres csíkot sem. Hozzátartozott az élmény sikeréhez, hogy egy fehér fal előtt ültem, sem túl világos, sem túl sötét nem volt, tehát ki voltak zárva olyan akadályozó tényezők, mint a teljes sötétség, túl vakító fény vagy a tiri-tarka háttér.

Rengeteget olvastam. Élményeimről az imakörben beszámoltam a többieknek és saját szavaimmal tolmácsoltam a könyveket. Magditól kölcsönkaptam “Az utolsó óra” c. könyvet, melyben összegyűjtve találhatók a világszerte bekövetkezett Mária jelenések és egyéb olyan jelenségek, melyek az Evangéliumban is fellelhető, már sokszor beharangozott világvégére engednek következtetni. Álmaim is hasonlót sejtettek velem. Kétszer is  álmodtam, hogy a főiskolán negyedikes vagyok és már másfél éve nem járok előadásra, és most be kell pótolnom mindent, mert jön a számonkérés.

Isten nemcsak “mérhetetlenül szeret” hanem végtelenül türelmes is. Milyen tapló vagyok, hogy még mindig félek az Istentől, hogy végítéletet, számonkérést, büntetést akarok rálőcsölni. Őrá, aki olyan, mint egy gyöngédségtől, szelídségtől sugárzó guggoló óriás tenyerében a diónyi földgolyóval és szeretettel nézi parányi teremtményeit. 

Hát hol vagyok én még a megtéréstől, hol van belőlem a Krisztusi szeretet, amikor még csak a rakétát lőttem ki a cél irányában. Jó, hogy nem robbantam fel, mint az űrrepülőgép, pár perccel a kilövés után. Hát milyen zöld, satnya, gyümölcsöket termek én?

És rájött, (hogyne jött volna rá, mikor mindent tud, mindig mellettem van, a hajam szálát is számon tartja, legfeljebb én, tökfilkó nem tartom számon ŐT), hogy amint kiléptem a kórházból, már az autópályán, nagy hálásan hátat fordítottam neki. Hajrá, gyerünk, bele a világba! Meggyógyított az Isten, most már fütyülhetek rá! 

Bocsásd meg Istenem, hogy olyan gyarló, földhözragadt vagyok. Még a levegőt sem érdemlem meg. Te pedig mégis lehajolsz hozzám, az után, hogy 25 évig hátat fordítottam Neked, hogy testi gyógyulásom után egy perccel máris elfelejtkeztem Rólad, hogy Péterként megtagadtalak!