MEGVILÁGOSODÁS

Sajthy úrral nem szakadt meg kapcsolatunk. Már a kórházban is meglátogatott és rendszeresen leveleztünk, mert szívén viselte sorsomat. Jó tanácsként megírta, hogy minden reggel, minden este szakítsak egy negyed órát az elmélyülésre, az önvizsgálatra, az Istennel való beszélgetésre. Legutóbbi levelében Karl Herbst “A valódi Jézus” című könyvét ajánlotta. Boldogan vásároltam biztos, ami biztos, három példányt a könyvből, mert már megszoktam, hogy a jó könyvek hamar elfogynak.

Olvastam, olvastam a könyvet és valahogy furcsa érzés fogott el. Kicsit sziruposnak tartottam más könyvekben Isten izzadságszagú túlmagasztalását, a túlzófokú jelzőket, a csupa nagybetűt, mert valahogy a mérhetetlenül nagy hatalomtól tartó ember félelmét, alázatoskodását éreztem ki belőle. Ezért nem ministráltam szívesen a monoton litániákon sem, ahol az ilyen dicséreteket recitálták órákon keresztül, mert valahogy nem volt sava-borsa az egésznek.

Itt mintha az ellenkező végletbe esett volna azonban a szerző, mert bár méltatja Jézus tetteit, de profanizálja őket és süt a könyvből az erőlködés, a kínnal keresett “magyarázatok” sokasága. Szinte lángolt koronacsakrám a felháborodástól, amikor kifejtette, hogy Jézus nem halhatott meg a keresztfán, mert mit tudom én hány óra kell ahhoz, meg nem törték el lábszárcsontjait és csak tetszhalott volt, ezért is nem támadhatott föl, mert nem is lehetséges feltámadás és hogy Galileában bujkált tanítványaival. Hosszú idő óta először, kihozott sodromból ez az arcátlan, szemenszedett hazugság. Hogy Jézus ember volt? Hát Gergő is látta, elmesélte, hogy Jézus ott ült Isten mellett. Miféle ördögi, sátáni manipuláció ez a könyv?

Aztán rájöttem, milyen jó, hogy kezembe került. Milyen jó hogy felismertem a hamis prófétát. Talán azért kellett egy ilyen viszonylag egyszerűen felismerhető, durva tévtanítást kézbekapnom, hogy óvatosabb, figyelmesebb legyek, a jövőbeli körmönfontabb, nehezebben tettenérhető megtévesztési kísérletekre. Mennyi veszély leselkedik az emberre! Én azzal voltam elfoglalva, hogy mennyire eltérített Istentől a dogmákba merevedés, mennyire káros, hogy nem engedik a Szentlelket érvényesülni, hogy az egyház miért zárkózik el a médiumitás, s jelenések, a magán-kinyilatkoztatások elől, és lám, ezen a területen is mennyi veszély leselkedik ránk.

Mennyire igaz Pali bácsi mondása, hogy mindent a Szentíráshoz kell mérni. És a Szentírásban is rangsorolni kell. Mert más az Ószövetségi zsoltár, más Pál apostol valamelyik levele és más a legfőbb mérce, amit Jézus mondott, amit és ahogy ő cselekedett.

Editem egyre nehezebben viselte el másságomat. Az ő szemszögéből nézve nagyon is érthetően úgy vélte, hogy egy más világ, egy általa befolyásolhatatlan hatalom, egy nála hatalmasabb erő elszakított tőle. Tehetetlenségében és dühében, kapkodva próbált kizárólagos fennhatósága alá visszaszerezni.

Úgy vélte, ha megszakítja azokat a szálakat, amelyek ide juttattak, akkor talán visszaáll a régi állapot, melyre vágyott. Régi énem, melyet akkori hibáimmal együtt szeretett, kedvesebb, megszokottabb, biztosabb volt számára. Félt új énemtől. Félelme nem volt tudatos, inkább tudatalattijában jelentkezett, amit úgy fogalmazott meg, hogy érzi, hogy már nem vagyok az övé. Ami a félelem igazi mélységét adta, nem a birtoklás megszűnésének félelme volt, hanem az, hogy érezte, hatalmas változásra kényszerítem azáltal, hogy viselkedésemet, egész lényemet, gondolkodásomat gyökeresen átalakítom és ezáltal kérlelhetetlen tükröt tartok elé.

Ezért kapkodva, logikátlanul cselekedett. Gyanús volt nekem, hogy autómból eltűntek azok a kedves magnókazetták, amelyeken az Életünk Krisztus, Gregorián misék gyönyörű dallamait hallgattam akkor, amikor a városi forgalom miatt nem tudtam imádkozni. Először azt gondoltam, hogy biztos elővigyázatosságból eldugtam és elfelejtkeztem róla, de amikor az utánpótlás is eltűnt, rájöttem, Edit bejár a céges autómba, és ami nem tetszik neki, kidobja onnan. Nem akartam élezni a dolgot és nem tettem szóvá, de egyik este fiammal átmentünk a rendelőben levő, volt irodámba, és megdöbbenten tapasztaltam, hogy csaknem összes könyvem eltűnt.

Egy könyv árválkodott csak, melyet bár elolvastam, de a benne foglaltak miatt, hamis prófétának tartottam. Véletlen lehet ez? Editem megérezte, mely könyvek “veszélyesek” számomra? A legelkeseredettebben a SZÓ-t támadta, azt tépte ki a kezemből, pedig szinte semmit sem olvasott belőle. Átlapozgatta, mikor odaadtam neki, de szinte égette a kezét, úgy hajította el.

Nem értettem az erőszakos cenzúrát és egy pillanatig elkeseredtem. Hová fog ez vezetni? Reggel a kazettáimat nem találtam az autóban, most a könyveimet nem találom. Úgy éreztem magam, mint a pszichikai terror egyik potenciális áldozata, aki még tartja magát, de kezdik kihúzni lába alól a talajt. Itt bizony akaraterőre lesz szükség és talán ez egy próbát is jelent számomra, hogyan bírom ki egymagam, barátok, társak, könyvek, kazetták, filmek nélkül? Talán így lesz még szorosabb kapcsolatom Istennel? Egy másodperc alatt hazatelefonáltam és megkérdeztem - Editkém, hová lettek a könyvek?

Figyelmeztetnem kell az ő érdekében, hogy helytelent cselekszik, különben én is bűnrészessé válok, gondoltam, és az csúszott ki a számon, hogy még a börtönben is szabad vallásos tárgyú könyveket olvasni és különben is az alkotmány garantálja a vallásszabadságot. Üldözöttnek éreztem magam és erre még rátett a bejelentés, hogy könyveimet el fogja égetni. - Ahol könyveket égetnek, ott előbb-utóbb embereket is égetnek, villant fejembe a tv előző napi második világháborúról szóló adása, de erre már nem kaptam választ.

Amikor fiam megjegyezte: - Apa, te vagy az úr a háznál, csak annyit válaszoltam: - nem az a legény, aki üti, hanem az, aki állja. Otthon meg is indokolta tettét. Azt álmodta, hogy ezzel még talán megmentheti házasságunkat. Finom gúnnyal vegyített dühvel, de őszintén vágott vissza ezzel, gondolván a túlvilágban, az álmok jelentésében való hitem így az ő igazának beismerésére kényszerít. Hiába érveltem, hogy az álom nem mindig prófétikus jellegű, hanem nagyon sokszor a nap folyamán megélt gondolatok, események visszatükröződése, feldolgozása, azt vágta rá, hogy én mindent ki tudok dumálni.
Felhívta Gézát és kérte, szakítson meg velem minden kapcsolatot, hisz ez már nem normális, amit mi csinálunk. “Bizonyítja” ezt az is, hogy mindnyájunk, többé-kevésbé szembekerült családjával megtérése kapcsán. Számomra az bizonyosodott be, amit Jézus mondott:

“Nem békét jöttem hozni, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert atyjával, a leányt anyjával és a menyet anyósával. Saját háznépe lesz az ember ellensége. Aki atyját vagy anyát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki fiát vagy leányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki föl nem veszi keresztjét s nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki meg akarja találni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt.”(Máté 10.34-40)

Egy önző zsarnok szavai ezek, ahogy Editem véli? Nem! A szerető Atya figyelmeztetése, óvása, hiszen a szellembukást is az idézte elő, hogy az Önmaga képére teremtett szellemgyermekei, az isteni lények, Teremtőjük helyett másfelé fordultak. Helytelenül cselekszik-e a birkamama, amikor kisbárányát a gumitömlőtől, amit tévedésből szopogat, egy lökéssel a saját tőgye felé irányítja? A lehető legszeretőbb, a legnagyobb veszélytől óvó része, örök igazsága a Szentírásnak ez a vitatott kijelentés. Bizony, hogy törvényszerűen ellensége lesz háznépe annak, aki teljes arccal, következetesen Isten irányába fordul. De fel kell venni a keresztet, és vinni kell, mert csak ez az út vezet a mennyországba.

Edit legfőbb ellenségének azonban Évát tartotta, akitől először kaptam kezembe a SZÓ-t és őt is felhívta telefonon, hogy ha van benne egy kis emberi érzés, szakítson meg velem minden kapcsolatot.

Éva másnap munkahelyemen felhívott és röviden elmondta beszélgetésük tartalmát és vígasztalt, hogy mindennap imádkozik értünk. Bíztam benne, hogy sorsukban levő párhuzam megkönnyíti, hogy szót értsenek, hisz mindketten beteg gyermeket nevelnek. Éva szerint feleségem egész türelmesen végighallgatta, sőt még észrevételt is tett, hogy keveset segítek a háztartásban és kislányom körül. Rögtön válaszoltam is a legvalósabb ellenérvvel, mely házasságunkra végig fátyolként ereszkedett. Feleségem tökéletességre való törekvésén bukott meg minden eddigi igyekezetem.

Próbálkozásaim, legyen az takarítás, mosás, vagy épp beteg kislányunk dializálása, azért lanyhultak, mert Editem precízen, megalkuvás nélkül feltárta a próbák során elkövetett hiányosságokat, majd mikor látta, hogy ezek kedvem szegik, azzal zárta le, hogy jobb, ha ő csinálja, abban biztos nem lesz hiba. Éva jó érzékkel biztatott: - Te is meg tudod tökéletesen csinálni, nincs lehetetlen ! Ha megpróbálod még egyszer, sikerülni fog. Kicsit kellett csak biztatni, viszonylag hamar beadtam a derekam, amit az könnyített meg, hogy éreztem Éva igaz, segítő szándékát.

Mikor hazaértem, Edit azzal fogadott, hogy a könyvek egy részét visszatette szekrényembe. Aludt egyet rá, gondoltam, meg talán hatott rá, amikor megkérdeztem, hogy a szentek életrajzai mit ártottak neki. Gondoltam, hogy gyanút fog, ha ajánlkozom, de Éva szerint nyugodtan beszámolhatok telefonbeszélgetésünkről is, ha esetleg kiderül, így felajánlottam, hogy segítek az esti dialízisben, illetve elvégzem helyette. Hamar kiderült Éva “turpissága” és Editem felháborodott, miért az Éva kedvéért vagyok csak hajlandó segíteni, miért nem az Ő kedvéért teszem ezt. Hiába érveltem, hogy nem Éva gyermekét teszem tisztába, hanem a miénket és Éva csak egy apró akadályt gördített el meglevő jó szándékom útjából, csak hajtotta a magáét.

Mikor másnap, délelőtti párbeszédünk kapcsán a konyhaajtóban már könnyekre fakadva hajtogattam, “majd meglátod még, hogy jó az Isten és szeret minket, embereket”, zavarát leplezve, a gúny köntösébe öltöztetve így szólt: - csípős a káposzta? Közben ugyanis savanyu káposztát majszolgattam és a konyhából kifordulva éreztem, hogy őszinte könnyeim őt is megérintették. És a remény is felcsillant előttem, mert Edit beleegyezett, hogy elvégezzem felügyelete mellett a dialízist. Egész jól sikerült és kislányommal is eljátszottunk közben a kitalálósdinak nevezett barkóba féle játékunkkal. Az előző esti egy és az aznapi három közös dialízis olyan közel hozott bennünket, hogy este a tv előtt ülve, feleségem egészen szokatlanul, szinte macska módjára odasimult hozzám.

Ekkor döbbentem rá, hogy hónapok óta, szinte méterekkel odébb ült tőlem az ülőgarnitúrán és hogy ilyen egyszerű módszerekkel, mint a házimunkában való segítés, mennyivel több eredményt lehet elérni, mint órák hosszat tartó meddő érveléssel. El is döntöttem magamban, hogy addig fogok segíteni neki, addig fogok könnyíteni életén, míg rá nem jön; nem rossz oldal az, amelyen állok. Annyira fogom szeretni őt, hogy végül ő is megtér.

Mennyi könnyebbséget, energiát jelentene, ha ő is megtérne. Valahogy azt kellene megértetni vele, hogy jó is van az én pálfordulásomban. A tisztaságra mindig kényes volt és nagyon zavarta, hogy a fürdőszobában, a mosdó és csempe közötti tömítőanyagon gusztustalan, eltávolíthatatlan, fekete gombaréteg képződött.

Egyszercsak megpillantottam az előszobaszekrényben egy Ajax Fürdőmester nevű vízkő eltávolító készítményt. Kapóra jött a lehetőség egy jócselekedetre. Kézmosásra indulva, a fürdőszobába magammal vittem a Fürdőmestert és a tömitőmasszára spricceltem a kék habot, majd pár másodperc múlva elkezdtem dörzsölni. Sajnos nem jártam látható eredménnyel. Feleségem bekukkantott a fürdőszobába - kíváncsiak a nők, meg talán meg is üthette a fülét a szokatlan zaj - és beszólt:
- Már próbáltam, azzal nem tudod eltávolítani.

Na nem úgy van az, gondoltam én, akinek mindig kihívást jelentettek a megoldhatatlan, vagy nehezen megoldható ügyek. Magamra zártam a fürdőszobaajtót és megpróbáltam még egyszer, reménykedve, hogy halványul a fekete koszréteg, de semmi sem változott. Sohasem adtam fel könnyen, gondoltam, és megint nekiestem a spriccelővel meg a dörzsi szivaccsal. És alig hiszek a szememnek, mintha egy nagyon kis árnyalattal halványabb lenne a koszréteg. Alig látható, talán csak képzelődöm, de valahogy a reményem már bizalommá, bizakodássá erősödött és energikusabban kezdtem csihálni a csúnya fekete csíkot. Eldöntöttem magamban, hogy háromszor próbálom meg úgy, hogy közben nem nézek oda, nem vizsgálom az eredményt, hátha akkor látható lesz számomra a különbség, meg tapasztalatból tudtam, hogy ha az ember minduntalan vizsgálgatja “művét”, vagy várja az eredményt, nem érzékeli annyira a változást, az alakulást és ez visszavetheti kedvében, lendületében. És valóban, most már bizonyossággal éreztem, hogy halványabb lett a koszcsík, valami történik. Nem sokkal, még ez is alig volt csak érzékelhető, de már derengett valami fény az alagút végén.

Ettől a pillanattól kezdve félig csipás, reggeli szorgoskodásom, lázas igyekezetté alakult át. Ujjaim nem kímélve gőzerővel nyomtam kezem a szivacsra, a szünetekben villámsebesen spricceltem a Fürdőmester egyre fogyó tartalmát a csíkra, és az kristályosodott ki bennem, azt hittem, hogy teljesen hófehérre meg fogom tudni tisztítani a tömítő csíkot. Nem volt rá bizonyítékom, nem lehettem biztos benne, de elhittem, hogy sikerülni fog. Ahogy sajgó ujjakkal, szinte transzban dörzsölgettem a mosdót, és azon imádkoztam, nehogy félkész állapotban benézzen Editem, mint a villám, úgy ütött fejembe, hogy most tulajdonképpen egy szimbolikus dolgot cselekszem és ez még inkább megsokszorozta erőmet. Az ujjaim szinte tövig koptak, az egész üveg Fürdőmester elfogyott, a dörzsi szivacs kifeküdt, de a csík ragyogott, hófehéren mosolygott és én hangos kiáltással hívtam feleségem.

- Jééé, mondta elképedve, de szép lett! Szavába vágva, az izgalomtól remegő hangon tudósítottam neki, hogy ezt a koszcsíkot a hitem tüntette el, mert önmagában sem a kezem, sem a Fürdőmester, sem a dörzsiszivacs nem lett volna elég hozzá. Nejem először ki akart sietni a konyhába, de kezét megfogtam és csak akkor engedtem el, amikor simogatni kezdte zokogástól rázkódó fejemet, ahogy a mosdóra borultam.

Nem egészséges, ha beszívod a tisztítószer szagát, mondta erőltetett józansággal, hogy ne vegyem észre, mennyire megérintette a jelenet, és kiment a konyhába. A dolog csak nem hagyta nyugodni, mert mikor borotválkozni kezdtem, visszajött, és nekem szegezte a kérdést:

- Na de miben hittél most?
- Miben hittél , amikor a hited segített?
- Magadban hittél, csak magadra számíthattál, nem?

Az eredményt sehol sem adják olcsón, gondoltam, miközben beugrott, mit válaszoljak szokásos ellenvetésére.
- Nem ez a hit lényege szívem! - válaszoltam.
- Te mindig bizonyságot követelsz, pedig itt a lényeg az volt, hogy egy olyan dologban reméltem, bíztam, hittem, amiről semmi bizonyságom nem volt, hogy igaz, vagy hogy még csak valószínű is lenne. Amikor beszóltál a fürdőszobába, hogy nem lehet ezzel letisztítani, pont az ellenkezőjére akartál rábeszélni. Én ennek ellenére reméltem, bíztam és hittem.

És nem karba tett kézzel vártam a csodát, nem is imádkoztam, hogy jaj Istenem segíts, hogy letisztuljon a koszcsík, nem így működött a hit, hanem úgy, hogy a hit hatalmas energiákat mozgósított bennem. Jézus sosem azt mondta, hogy én, az Isten fia meggyógyítottalak, hanem azt: - Menj, (gyógyulásodba vetett) hited meggyógyított téged! Tehát nem az imádságom távolította el a koszt, hanem a hit szabadított fel olyan energiákat, amelyek nélkül sohasem lett volna tiszta a tömítő csík. Önmagában a Fürdőmester, a dörzsi szivacs, a kezem, hit nélkül élettelen anyag maradt volna csupán, de Hitben hat… még a Fürdőmester is!