BÜKKÖSD

Régi vágyam volt, hogy Bükkösdre eljussak. Pali bácsi mesélte az imakörben, hogy van Bükkösdön egy fiatalasszony, egy médium, aki rendszeresen átéli Jézus szenvedéseit, és tömegeket vonz. Pali bácsi azt mondta, hogy ő maga nem megy el, mert már volt személyes tapasztalata ilyen téren, és az elég volt neki, de javasolta, hogy aki teheti, menjen el.

Bobela Tibor régi jó cimborám, az első, vagy a második jelgyógyászati tanfolyamon ismertem meg, ő volt az, akire Teklics azt mondta, hogy rossz szellemeket vonzott kehes beteg szervezetével a tanfolyamunkra. Hogy mennyire nem volt igaz, azt az is mutatta, hogy Tibor egészségi állapota rengetet javult. Szanatóriumban töltött egy hónapot, és rengeteget olvasott, szinte a teljes spiritiszta irodalmat beszerezte, kiolvasta Pali bácsi SZÓ könyveit, meg Molnár Edit összes könyvét is. Eljárt Bobarcsra, Pali bácsihoz, eljárt Molnár Edithez, Szombathelyre, mindenütt ott volt, ahol történt valami. Húsvét előtt felhívott, és amikor megemlítettem, hogy nagypénteken Bükkösdre megyek, egyből bejelentette, hogy társul hozzám.

A Ferenciek terén, az Eklézsia boltban szereztem egy csodálatos kis kazettát, húsvéti gyermekdalok voltak benne. Az embernek a szíve majd megpattan a gyönyörűségtől, ahogy a 4-5 ötéves kis csöppség, néha megakadó hangján, de teli szívvel, Istenszeretettel, ártatlansággal, mint egy kis pacsirta zengi: Pici szikra, szikra vagyok én! Tiborral végig énekeltük az egész utat Budapesttől Madocsáig, és Madocsa után már kezdtük fürkészni a környéket, mert tudtuk, hogy Madocsa után az első falu Bükkösd és az első házak egyikét kell keresnünk. Hozzá kell tennem, hogy előtte kikerestük a telefonkönyv cd-ről Marikáék címét, de őt nem mertük, helyesebben restelltük felhívni, hiszen egy ilyen misztikusnak van épp elég terhe, biztos sokan keresik, minek zaklassuk még mi is, olyan aprósággal, hogy hány órakor, meg hogyan lehet odatalálni. Egyik szomszédját felhívtuk találomra, aki nagyon készségesen eligazított minket, és megtudtuk, hogy minden hónap első péntekén, meg nagyböjt alatt minden pénteken van ilyen alkalom. Nagypénteken délután kettőkor, vagy a körül kezdődik az esemény, melyet pontosan nem lehet időzíteni.

Ahogy begurultunk Bükkösdre, valóban a kanyar után az első, vagy második ház volt balkéz felől, már látszott, hogy gyülekezik a nép. Skodák, Trabantok, néhány nyugati kocsi, helybeli idős mamák, sötét fejkendővel, félvárosias középkorú asszonyok, kendő nélkül “csak” sötétbe öltözve. Sötétkék szoknya, sötétbarna pulóver, fekete kardigán, kislányok is elvétve, de hetven – nyolcvan százalék nő volt, és túlnyomórészt javakorabeliek.

Mindenki kedves, készséges volt. Mint utólag megtudtuk, Marika férje fogadott minket legelőször. Szomorkás, de biztató mosollyal mondta: - ugye maguk is vezeklők? Nem válaszoltunk, csak hümmögtünk, mert a vezeklés, mint olyan, egy kissé idegen fogalom volt számunkra. Súlyos bűnök után, súlyos, évekig tartó vezeklés, ez valahogy olyan emberi dolog, emberi találmány, ráadásul magában foglalja a büntetést, vagy az önbüntetést is, amikor valaki, hogy a várható még nagyobb büntetést elkerülje, önszorgalomból önmagát kezdi büntetni, hátha ezzel meglágyítja bírája szívét, és bírája eltekint az esetleges még nagyobb, neki járó büntetés, vezeklés kiszabásától.

Tibivel mi egy végtelenül szerető, jóságos Istenben hittünk, és hiszünk, aki csak kegyelmével enyhíti, optimalizálja azokat a visszahatásokat, melyeket magunk idézünk elő cselekedeteinkkel. Jézus mindig a jövőbe mutatott: “Menj, és ne vétkezz többé! “ Ennyi elég volt a házasságtörő asszonynak, szó sem volt sem vezeklésről, sem hasonlóról. Akit ilyen szeretettel feloldoznak, akit bűnösként ilyen mérhetetlen átöleléssel szeretnek, az úgyis átalakul ettől a szeretettől, maga is szeretetté válik, és elkezdi sugározni, ami a feladata. Nem pedig az, hogy látványosan vezekeljen. A boldog keresztény képébe nem fér bele a vezeklés, Jézus örömhírt hozott, nem bánathírt. Ezek voltak gondolataink, de távol állt tőlünk, hogy megsértsük vendéglátónkat.

Az udvarban, egy kis kerti asztalon különböző brosúrákat árultak. Jézus Krisztus Bükkösdön, aztán egy amerikai nyugdíjas ezredes felhívása “imahadjáratra”, “az ég ostromára” a “csodafegyverrel” a rózsafüzérrel. Dr.Müller Gyula jogász-diakónus-mariológus, Mária és Jézus jelenéskutató szerint Mária különös szerepet “vállalt” Magyarországgal szemben, a jelenések a Kárpát medencére, a volt Osztrák – Magyar Monarchia területére sűrűsödnek. Ezért nagy változások várhatók a Kárpát medencében. Ausztria, nyugati szomszédunk olyan bűnös életet él, hogy Magyarországot jelölte ki Mária, hogy imádkozzunk, engeszteljünk az osztrákok vétkeiért, nehogy a kárhozat hullámai elnyeljék őket, mert már csak nagyon kevés idő van hátra….

Teljesen értelmetlennek tűnt, hogy valós Isteni kinyilatkoztatáson alapuljon ilyen irreális ígéret, hogy Erdély visszakerüljön Magyarországhoz. Isten, akinek napja bűnösre és igazra egyaránt lesüt, pont olyan nevetséges, az örökkévalóság szempontjából porszemnyinek sem minősülő dolgokkal foglalkozna, hogy a Teremtésben, az egyik bolygón a hatmilliárd ember közül két, vagy hárommilliót egy másik határon áttegyen? Emlékezzünk csak vissza! Minden csoportszeretet, mi magyarok, mi németek, mi elvált férfiak, mi asszonyok, mi patkolókovácsok, mi vasutasok, de még a család szeretete is csak lefokozása az Isteni szeretetnek, mely nem ismer különbséget. “Szeressétek egymást, ahogy Én és Atyám szeretünk titeket!” “Ti egymásnak mind testvérei legyetek!”

A másik oldalról pedig csak az önzés, az egó egy fokkal való kibővítése, a nadrágszíj egy lyukkal kijjebb csatolása az ilyen gondolat. És hogy pont az osztrákok a kárhozat szélén, mi meg olyan jók vagyunk, hogy még imára is futja belőlünk egy egész másik országért? Ugyan már! Sokat jártam Ausztriában, megismertem az ottaniakat, egy cseppet sem látom őket romlottabbnak, sem városon, főleg nem falun, mint minálunk. Persze a forma az csak forma, attól, hogy templomba jár valaki, még nem él Isten tetszése szerint, de azért mégis! Ausztria lakosságának 86%-a katolikus, és rendszeresen jár misére.

Ha elfogadjuk a cikk állítását, akkor a magyarországi, jó ha 20%-os arányból tízszer többnek kell igaz hívőnek lenni, hogy több igaz ember legyen nálunk, mint odaát. Milyen képtelen gondolat, még ha jámbor is, hiszen nem pénzt gyűjtött az idős katonatiszt, csak imahadjáratot szervezett. És valóban ezt a kifejezést használta, hisz ő sem tudott kibújni a bőréből. Hej ha szegény meghallotta volna, hogy Jézus mit gondol, hogyan vélekedik erről a foglalkozásról! Ahol azt tanulják, hogyan kell parancsra más embereket megölni.

Az “engesztelés” állandó emlegetéséről nem is beszélve. Engesztelni, kiengesztelni egy haragvó, nagyhatalmú lényt kell, akitől félünk. A Jóisten sem nem haragszik, sem nem kell félni Tőle! Az egész gyökere a zsidók emberies-földies Istenképéhez vezethető vissza, mert ahogy őket, illetve győztes uralkodójukat igyekeztek engesztelni legyőzött ellenségeik, ugyanúgy ők is állatok, termés feláldozásával, véráldozattal igyekeztek Istenüket bűneik miatt kiengesztelni, amikor úgy érezték, nem bírják támogatását, segítségét.

Ezért tudta a Sátán is Isten nevében megkísérteni szegény Ábrahámot, akinek olyan erős volt Isten jóságába vetett hite, Istenszeretete, hogy értelmét teljesen kikapcsolta, és még a kőtáblába vésett parancsot is megszegte volna, ha Isten, vagy angyala nem lép közbe.

A zsidó véráldozat fogalma él tovább a Pál által behozott tézisben is, miszerint Jézus Krisztus a mi bűneinkért engesztelte ki Atyját véráldozatával. Sajnos ez a képtelenség ma is tartja magát a legtöbb keresztény egyházban, gyülekezetben, pedig Jézus nyilvánvalóan megmondta, hogy szeretetből adta életét barátaiért Jn.15.13[1], és soha nem említette, hogy Atyját kéne kiengesztelnie. Atyját, kiről kijelentette, “én és az Atya egy vagyunk!”.

Küldetést azt igen, küldetést kapott Atyjától, Jn.10.18[2], tehát az Atya megkérte, hogy iránta és embertársai iránti szeretetből mutassa meg a sötétségben élő embereknek, hogy aki úgy él, mint Ő, annak számára nincs sem fizikai, sem szellemi halál.

Közben beljebb kerültünk az úgynevezett imaházba, ami egy igen szerény, lécekből összetákolt, belül régi szőnyegekkel burkolt, nagyobbfajta kalyiba, hodályszerű, négyzet alakú építmény volt. Látszott rajta, hogy egyszerű emberek, kevés pénzből, de nagy odaadással építették, beleadták szívük – lelkük, és nem katedrálisnak készült. A helyiek valami elképesztő szeretettel és udvariassággal átengedték nekünk a legjobb, a legelső helyeket, mondván, mi még nem láttuk, és az eseményt várva, gyertyafénynél, kislámpák fényénél beszélgettünk, hiszen még alig múlt egy óra.

Megtudtuk, hogy Marika 37 éves, két gyermekét neveli férjével és édesanyjával, és körülbelül egy évvel ezelőtt megjelent neki Jézus, és megkérdezte, elvállalná-e, hogy szenvedjen benne. Marika, szíve nagy szeretetével rögtön igent mondott, de a Mester azt mondta, először három részletben próbálja ki, mi vár rá, és csak azután válaszoljon. Így is lett, és Marika maradt eredeti válaszánál. Udvarukban lebontották a disznóólat, és helyére a falubeliek segítségével imaházat építettek, és az év 11 hónapjában, első pénteken, meg a nagyböjtben hét alkalommal elkezdődött Marika borzasztó, de egyben nagyszerű, megható, és gyönyörű kálváriája.

Nem félelemkeltés, sem bűntudatkeltés, vagy vezeklésre való felszólítás lehet ennek az egész jelenségnek a célja, hanem az, hogy ráébredjünk, Istent nem csak 2.000 évvel ezelőtt feszítettük keresztre. Ő most is ott van, ott szenved tökéletlenségünk, szeretetlenségünk, gyarlóságunk miatt, hisz minden kimondott szeretetlen, gyűlölködő szó, mindent ütleg, minden lesújtó korbács, vagy eldördülő puskagolyó az Ő szívébe üt véres sebet. Hát hogyne fája a szíve egy szülőnek, ha látja, hogy gyermekei nem szeretik egymást. Hát hogyne sírna, üvöltene a fájdalomtól a Szeretet, ha látja, hogy nem kell a világon szinte senkinek, ha látja, hogy mindenki csak kapni, és nem adni akarja, az pedig nem szeretet, hanem épp az ellentéte, önzés.

És mégis akadnak világító fáklyák a földön, mint a tisztaszívű igaz Marika is, akik vállalják, hogy a Szeretettel oly mértékben azonosulnak, hogy legmagasabb fokát, az áldozatot vállalják, és néma szenvedésükkel felhívják azok figyelmét, akiknek van szemük a látásra, és fülük a hallásra, hogy Isten ma is él, ma is szeret minket, és ma is szenved, mert szeretete nagyobb annál, semhogy szeretett teremtményei életébe beleavatkozzon. Semmi sem nagyobb kincs számra, mint a mi szabad akaratunk, hisz saját képére, nem dróton rángatott báboknak teremtett minket. Így, hatalmas szeretetével el tudja viselni azt a borzasztó fájdalmat is, melyet a világ mostani állapota szívének okoz. Szívében így megfér a szenvedés mellett a boldogság is, hisz Őt szeretete boldogítja, melyet irántunk, kicsiny, botladozó, gyarló teremtményei iránt érez.

A menetrend valahogy úgy van, hogy kettőkor bemelegítésként ima kezdődik, azt hiszem rózsafüzér, aztán három körül jön Marika, végigimádkozzuk a keresztutat, úgy, hogy Marika végigmutatja, átéli testében Jézus szenvedéseit. Azt mondják, már szerdán kezdődnek nála az előfájások, sajgások, melyek csütörtökön felerősödnek, este átéli a Getszemáni kert gyötrelmeit a vért izzadást, aztán pénteken az elítéltetést, a megostoroztatást, a keresztutat, a keresztre feszítést, majd a kereszthalált. Persze nem klinikai halál állapotába kerül Marika, de szinte élettelen állapotban viszik ki az imaházból, és amikor később kicsit magához tér, Jézus szól rajta keresztül. Legtöbbször a fiatalokat hívja, úgy mondja, őértük, őmiattuk van főleg az egész jelenség, mai modern kifejezéssel, ők a célcsoport. A házban lefektetik, de még lepedővel sem szabad betakarni annyira fáj neki, ha hozzáérnek, és csak vasárnap hajnalra lesz ismét “használható” állapotban.

Többször is figyelmeztetnek, hogy nem szabad Marikát “menet közben” sem megfogni, sem elkapni, még ha szerintünk baj is fenyegeti, mert férje és bátyja már tudják a dolgukat, és ha Marika be is veri a fejét, vagy megzúzza egy – egy tagját, ő ezt vállalta. Szeretetből. Szeretetből irántunk, és főleg szerető Istenünkért. Közben már háromnegyed három, Marika férje jelenik meg egy jó csomó papír zsebkendővel. Amikor Marika fuldoklik a kereszten, habot köp, bizony hatvan – hetven zsebkendőt is elhasználnak, hogy a habos váladékkal ne kenjenek össze mindent.

Végigmondtuk a rózsafűzért, bemelegedtünk, szinte tűzforró a levegő. – Marika közeledik, mondja valaki, és szomszédunk már suttogva, fojtott hangon meséli el, hogy pár fiatal “balhéból” lejött megnézni a “hisztis nyanyát”, hisz ez biztosan csak egy fanatikus, bigott, betegesen vallásos valakinek a színpadias jelenete lehet, de ők majd a dolgok mögé látnak! Hát úgy is lett, lejöttek, aztán amikor a keresztre feszítéshez, a tizenkettes stációhoz értek, hallották a szegek koppanását, pedig nem kopácsolt sem az imaházban, sem a környéken senki. Ott, az orruk előtt fekvő Marika mellől hallották a szegek kopácsolását, miközben Marika üvöltött, és nyögött a fájdalomtól. Aztán hazamentek, és otthon is hallották a kopácsolást, aztán másnap is, aztán harmadnap is, aztán egyszer csak megtértek Istenhez. Hát így működik ez a dolog.

Közben megérkezett Marika is. Egyszerű műbőr mokaszinféle, amilyet a falusi asszonyok viselnek, melegítőnadrág, kis pulóver volt rajta, mintha épp csak felmosott volna az előbb az előszobában. Kerek tekintete egy árnyalatnyit szomorkás, de inkább mosolygós, szeretetteli volt, egész lénye szinte világított, sugárzott. Szerényen köszöntötte az egybegyűlteket, majd egy reverendás férfi vette át a szót. Mariológusnak, Mária kutató szakembernek mondta magát, s bár reverendája arra utalt, nem volt felszentelt pap, csak valami egyházi funkciót töltött be, mint a polgári alkalmazottak a hadseregnél. Mégis az egyház nevében beszélt, és bizony elég furán. Először azt hangoztatta, hogy az Egyházé minden ilyen esemény jelenség kivizsgálásának a joga és kötelessége, és az Egyház így, az Egyház úgy, szót ejtett Fatimáról, Lourdesről, meg egyéb jelenésekről, aztán egy hirtelen váltással visszalépett.

Eszembe jutott, hogy Pali bácsinak mennyire nem tetszett, hogy a Kalocsai, vagy a Szegedi püspök körlevélben tiltotta el a híveket ettől az önszerveződéstől. - A hatalom sohasem szereti, ha valami tudta és ellenőrzése nélkül történik, kommentálta annak idején. Így aztán ez a mariológus koma - olyan egy fura szó, hogy leírni is alig bírom – tulajdonképpen félhivatalosan volt jelen, úgy, hogy ha kell, fel lehessen fogni az Egyház hivatalos jelenlétének, de ha kell, úgy is lehessen értelmezni, hogy magánkezdeményezés, az Egyháznak nincs köze hozzá.

Ehhez hozzá kell tenni, hogy azért eme bizonytalanság, mert az Egyház hierarchiája szerint a püspök hivatalához kötődik a szellemek megkülönböztetésének képessége, és ha valakire egy püspök azt mondja, hogy Isten embere, akkor Isten embere, de ha azt, hogy sátántól megszállott, akkor sátántól megszállott. Nem tudom miért, de az Egyház valami rendkívüli “óvatossággal”, vagy inkább úgy mondanám, averzióval viseltetik az ilyen csodás eseményekkel, prófétákkal szemben. Addig vizsgálgatják, tologatják, az ügyet, míg el nem telik húsz, harminc év, és addig rendkívül bizalmatlanul állnak minden rendkívüliséghez, mert talán érzésük szerint kilendíti a megszokott mederből híveiket, pedig Isten célja éppen ez, hogy felrázzon, hogy elgondolkoztasson, hogy prófétáin keresztül üzenjen. Prófétáinak sorsa persze mindig egy és ugyanaz. Keresztre feszítés, akár fizikailag, akár képletesen. Hiszen, ha a ház urát Belzebubnak nevezték el, mennyivel inkább háza népét is annak fogják nevezni[3]?

El tudom képzelni, milyen érzés élhet Marika szívében, aki elvállalta ezt az évente 18 x 4, azaz 72 napot kitevő, őrületes fizikai szenvedést, és mégis a bizalmatlanság légkörét érzi maga körül. Szinte a húsomba vágott a mariológus szava, aki beszédét azzal fejezte be: - Nem tudjuk, tiszta seb ez a jelenség, vagy gennyes fekély van-e alatta, majd az Egyház vizsgálata dönt véglegesen.

Ezután elkezdtük mondani a keresztút imáját, de innentől olyan heves sírás, zokogás fogott el, hogy legszívesebben üvöltöttem volna. Reggel úgy ébredtem, mit keresek itt én, ezen a Földön? Annyira éreztem, hogy nem ide tartozom, valahol másutt van az én hazám, én innen elvágyódom de nagyon! Most pedig azt tört fel belőlem, hogy volt-e a világtörténelemben nagyobb gyalázat, mint hogy a Legszentebbet, a Legjobbat, a Leggyöngédebbet, a Legszelídebbet, a Gyógyítót, a Tanítót, a Mestert, az Örökkévalót, a Fennvalót, az Emberfiát megütik, megkötözik, leköpdösik, megostorozzák, majd a leghitványabb gazemberek büntetésével, keresztre feszítéssel kivégzik. És halála előtt valami különös, értelmetlen kegyetlenséggel még epébe mártott szivacsot gyüszkölnek szája felé. “Most szabadítsd meg magad!’” “Mutasd meg, hogy Isten fia vagy!” és a Mester megmutatja. Azzal mutatja meg, hogy néki adatott minden hatalom az égen és a földön, hogy lemond a hatalma gyakorlásáról. Hiszen egy szava, egy gondolata, egy lehelete elég lenne, hogy elfújja gyülevész, söpredéket, de “senkinek nem nagyobb a szeretete, mint annak, aki életét adja barátaiért!”.

Szenvedett bűneinkért? Megváltott bűneinktől? Igen is, meg nem is. Semmiképp sem úgy, hogy helyettünk szenvedett, hogy valamiféle szigorú, büntető Atyaisten haragját saját vérével kiengesztelje. Értünk szenvedett, példát mutatott, megmutatta, hogy milyen a Szeretet ereje, hogy így kellene nekünk is szeretnünk egymást, és kivirágozna az egész világ, s a Világosság legyőzné a Sötétséget.

Marika pedig hempereg, esik, kel, botlik, rogyadozik, néha meg tudnám érinteni, ha kicsit előrehajolnék, és kinyújtanám a kezem, de valahogy ösztönösen becsukom a szemem, és már nem Marika jajgatását, üvöltését hallom, hanem a Legdrágábbét, a Mesterét, Őt látom rogyadozni, keresztfával a vállán elesni, a szegek beverésénél fuldokolni, üvölteni, majd borzalmas kínok közt kiszenvedni. Valóban elfogy a hetven zsebkendő, még utánpótlás is kell, majd Marika rokonai egy pokrócon viszik el a szinte élettelennek látszó testet.

Való igaz, hogy fiatalabb nem bírná ki ezt a megpróbáltatást, idősebbre azt mondanák, hogy hisztis vénasszony, de aki Marikát egyszer meglátja, és a szemébe néz, az nem kételkedhet, ha egy icipici emberismerete van. Marika hiteles, igaz ember, Isten embere, csak csodálom tisztaságáért, szeretetéért, de környezete nem hiteles. A kanadai ezredestől kezdve a mariológusig, ahogy az indák az őserdei fákra, rátelepedtek, és erősen függetlenítenie kell magát az embernek a környezettől, ha tisztán Marikával, Marikán keresztül Istennel akar találkozni. Persze tisztelet a kivételnek, a jószívű helybelieknek, akik még az első sorbeli helyeket is átengedték, Marika rokonainak, és azoknak, akik Istenszeretetük miatt vannak Marika közelében.

Nagyon valószínű, hogy Marika környezetének hatására került bele a mariológus által szerkesztett ún. Golgotás riportok egyikébe a következő “Jézusi szózat”-nak, tehát Jézus Krisztustól médiumi úton kapott közlésnek, tanításnak titulált mondat: “A szőlőtő én vagyok, Jézus Krisztus uratok. Atyám a szőlőműves, aki a gyümölcsöt nem hozó szőlővesszőnek nem irgalmaz. A levágott, az elszáradt szőlővesszőket meggyújtják és elégetik.” Micsoda képtelenség! Isten örök és változatlan. Jézus maga mondta, hogy Lk.6.36. “Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas.'' Hát akkor irgalmas az Atya, vagy nem irgalmas? Az Evangélium az igaz, vagy nyilvánvaló ellentéte? 2000 évvel később, ami az örökkévalóságban egy másodpercnek sem számít, mást mondana Jézus?

Igen zavaró az egész esemény alatt, hogy két bennfentes videózza, illetve fotózza Marikát. Marika biztos szelídsége, béketűrése folytán viseli ezt el, de ilyesmiről videó felvételt készíteni teljesen felesleges, mert ezt csak életben lehet átélni, és főleg úgy felesleges, hogy a “tudományos kutatómunka” keretében mintegy dokumentálják, és minden egyes alkalmat videóra vesznek Marika környezetéből.

Így aztán, amikor mariológus barátunk véleménynyilvánításra szólítja fel a megjelent új vendégeket, elsőként pattanok föl: - Testvérek! Nem tudom, mi a hivatalos vélemény Marikáról, de egyet gondoljunk meg, gyümölcséről ismerni meg a fát. Én az elmúlt másfél órát végig sírtam, amikor behunytam a szemem, az Úrjézust láttam, nekem ez Istenélmény volt, én itt és most Istennel találkoztam. És nincs e mögött semmiféle fekély! Páran összecsapták tenyerüket, úgy látszik Marika felemás megítélése a vele együtt élő, őt közelről ismerő szomszédait, hittestvéreit is bántotta.

Mivel a sátor szélén ültem, csendben kiosontam Bobela Tibivel, beültünk az autóba, és Soroksárig meg sem tudtunk szólalni. Ott is szinte némán vettünk búcsút egymástól, annyira hatása alá kerültünk az egész napnak, és aznap este holtfáradtan zuhantam az ágyba. Hogy ezért, vagy nem ezért, de különös álmom volt. Egy kopár, sziklás területen jártam, ahol néhány apró hétvégi faház, és egy romos épület állt. Az egyik kertben, alig csordogáló víz alatt egy idős néni tusolt. Nagy lelkesedéssel elkezdtem magyarázni neki, hogy megnyertem a lottón a főnyereményt, a sziklás területre egy hűs vizű medencét fogok építtetni, a romos épületet modern szállodának fogom kitataroztatni és ez a kopár völgy meg fog telni élettel. A néni először hitetlenkedve csóválta fejét, aztán lelkesedésem kezdett ráragadni és ekkor felébredtem.

Rögtön tudtam, hogy az álomban gyakran az jelenik meg, még ha szimbolikusan, vagy eltúlozva is, ami napközben foglalkoztat bennünket. Vasárnap pedig arról beszéltünk imakörünkben, mi lehet az oka annak, hogy bár nem tiltják már állami szinten a hit gyakorlását, bár többen járnak templomba, mint 10 vagy 20 évvel ezelőtt, még mindig sokkal többen vannak a templom falain kívül, mint belül.

Felvillant bennem, hogy megtérésem óta, az alatt a másfél év alatt milyen sok embernek beszéltem Istenről úgy, hogy csak a végén, szinte csattanóként mondtam ki azt a szót, hogy I s t e n. Milyen érdeklődve, figyelmesen hallgatták elbeszélésem, mert minden beszélgetésem - legyen az közértes eladóval, parkoló őrrel, postáskisasszonnyal, vámtisztviselővel, régi kollegával - azzal kezdődött, hogy sóváran, kíváncsian megkérdezték:
- Ön mitől olyan boldog? Hogyhogy maga sohasem rosszkedvű?
- A lottón nyert, vagy Amerikából örökölt? Mi történt Önnel?

Tehát a boldogságról kezdtem mesélni, és ennek útján jutottam el szép lassan Istenhez, magyarán mondva először szépen beetettem őket, majd amikor ízlett a papi, akkor álltam rá a szilárdabb táplálékra. Nem Istennel kezdtem, nem rontottam ajtóstul a házba, mint néhány hittérítő, és ráadásul nem beszéltem sem büntetésről, sem vezeklésről, sem örök kárhozatról, hanem a boldogságról, és hogy a boldogsághoz, az igazi tartós, állapotszerű boldogsághoz vezető út azonos az Istenhez vezető úttal. Vajon prófétikus álom volt ez? Ez lesz feladatom, a boldogság, az Örömhír hirdetője leszek? Vajon tekinthető a mai vallásos világ kopár szikláknak vékonyan csordogáló vízzel, és öreg nénikkel? És hogyan fogok én ott szállodát építeni medencével? Bízzuk a Jóistenre, én teszem a dolgomat és örülök ennek a szép álomnak.

Húsvét hétfőn hamar lejártam a rokoni, ismerősi locsolkodás elmaradhatatlan köreit, és kiszaladtam a Tarkasor utcába, mert tudtam, Pali bácsi ott van. Beszámoltam neki Bükkösdi élményeimről, melyet figyelmesen hallgatott meg. Pali bácsi Marika példáján világította meg, hogy a Jóisten szívében két szoba van, a szeretet szobája és a szenvedés szobája. A kettő megfér együtt, sőt a szeretet, a szeretetből fakadó boldogság a szenvedés elviselésének egyetlen útja. A szenvedésünk csökkentésére azonban nem szabad törekednünk, mert a szeretet akkor kiesik a szívünkből.

Ahogy ezt álmommal összekapcsoltam, rájöttem, hogy az a legnagyobb baj manapság, hogy nincsenek boldog keresztények, mindenki olyan bánatos, sopánkodó, szenvedő arcú, mártír keresztény, és azt hirdetik, azt sugallják, hogy itt a Földön csak a szenvedés vár mindenkire, és majd a túlvilágon, majd ott aztán a sok szenvedésért cserébe a mennybe jutunk, és majd ott lesz boldogság. Pedig Jézus nem a jövőbe helyezte az Országot, Ő azt mondta, az Isten Országa köztetek van, sőt, hozzátette, aki otthagyja az Örömhírért családját, jószágát, szántóföldjét, tehát mindenek elé helyezi Istent, és tanítását, az már a itt a Földön százannyit kap, mint amennyit otthagyott.

Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok, ezért fordulnak el sokan a vallás halál utáni létre koncentráló, távoli jóval kecsegtető, és távoli rosszal fenyegető, a mában nem sokat ígérő világától. Ezt kellene népszerűsíteni, ez hajtaná a dolgok malmára a vizet, hogy ha valaki Istent szereti, Ő beköltözik szívébe, és akinek Isten a szívében lakik, az csak boldog lehet. Boldog? Nincs is szó annak kifejezésére, milyen boldogság ez, hiszen akkor maga a Mennyország költözik szívünkbe. Én mindig szívből, és őszintén mondtam, hogy inkább a fél karomat engedném levágni, minthogy a Jóistenről lemondjak. Ilyet csak akkor mond az ember, ha azt a bizonyos drága kincset megtalálta a szántóföldön, melyért eladja mindenét, mert érzi, tudja, ennél több, ennél jobb, ennél szebb, gyönyörűségesebb, csodálatosabb nincs, nem létezik.

Ha ezt tudnák az emberek, akkor tódulna mindenki, mindenki csak Istenhívő, Istenszerető akarna lenni, mert végső soron mindenki a boldogságra törekszik, csak más úton. Az első századokban azért tértek meg annyian Rómában, mert ez sugárzott az őskeresztényekből, akik boldogan, dalolva mentek az oroszlánok elé az arénába, mert Isten lelke betöltötte őket. Vajon hányan vállalnák ma a halált is hitükért? Gondoljunk vissza az elmúlt 45 évre, mikor üldözték a vallásos embereket, hányan vállalták az elbocsátást, a hátrányos megkülönböztetést is, és hányan cseleztek, hogy másik városba utaztak vasárnapi misére, nehogy felismerjék őket a templom hátsó sorában ülő belügyes megfigyelők. Volt-e akkora hitünk, mint a mustármag?

Magamnak azt fogalmaztam meg, hogy Edit természetét, iszonyú ellenállását, mint keresztet cipelnem kell, és arra kell helyeznem a hangsúlyt, hogy őt így is szeretem, és ettől leszek boldog. Így aztán nem fog majd rajtam a kard, csinálhat azt, amit akar. Ezt támasztotta alá látogatásom Rosta Csillánál is. Aurafotómon – bár a bennem lévő feszültség is megmutatkozott – megjelent köröskörül egy halványzöld perem, ami azt mutatta Csilla szakértő szemének, hogy elkezdtem a rosszra, a támadásra, a külvilág hatásaira szeretettel válaszolni, hiszen a halványzöld szín az aurában a krisztusi szeretet jelenlétét jelzi. Ennek kell még fejlődni, erősödni, bennem, betölteni lelkemet, hogy “védettséget” szerezzek minden negatív külső hatás ellen. 1996 Húsvétjának ez volt a megvilágosodása, felfedezése, és remélem a boldog emberek szeretetközössége, melyet a Mester kétezer éve eltervezett, minél hamarabb megteremtődik.