FELTÖR A FORRÁS

Teltek - múltak a napok, az autót kárfelmérőhöz kellett vinni, szerelő kellett, amelyik úgy a karosszéria, mind az esetleges motor problémákat meg tudja oldani. A Budapestre feljáráshoz autót kellett bérelnem, munkahelyi baleseti jegyzőkönyvet kellett felvenni, szóval szerda reggel lett, mire észbe kaptam, hogy érdeklődni kéne, mi lett Józsi bácsival.

Hívtam a mentők központi ügyeletét, elmondtam a baleset pontos helyét, és idejét, de mivel nem voltam rokona a sérültnek, és ezt őszintén be is vallottam a telefonban, személyiségi jogokra hivatkozva megtagadták a felvilágosítást. Segítettem azért magamon, mert visszamentem a kis hentesüzletbe, érdeklődtem Józsi bá után, és megtudtam, hogy a János kórház intenzív osztályán fekszik. Előkerestem a számot a telefonkönyvből, és pár perc múlva nagy örömömre már Józsi bácsival beszélgettem, aki már jobban volt, időközben átkerült a normál baleseti sebészetre, és az volt első szava, hogy elnézést két, hogy ilyen bajt okozott nekem, elismeri, hogy ő volt a hibás.

Ugyan Józsi bácsi, én sajnálom, hogy elütöttem magát. Mit szólna, ha szombaton meglátogatnám? Válaszoltam kedvesen, és olyan jó érzés volt, hogy egymás helyett mindketten inkább magunkban kerestük a hibát, és veszekedés, vádaskodás helyett, békés, mondhatni szeretetteli hangulat alakult ki közöttünk.

Hétköznap ugyanis olyan időpontokban volt a látogatás, hogy akadályozott volna a közben felhalmozódott, sürgős munka elvégzésében, meg Józsi bácsi is jobban volt már, így a szombat délelőtt eszményi látogatási időpontnak ígérkezett. A János kórház régimódi kórház, a mai betonkaszárnyák helyett, hatalmas területen elosztott számos épületben, úgynevezett pavilonokban orvosolják a betegeket. Ide idegenvezető kéne, gondoltam, miközben már közel egy órája bolyongtam a hatalmas területen és láttam, a magánszféra ide is befészkelte magát, az állami intézmény kellős közepén szépségklinika, plasztikai sebészet emelkedett, amit nem találok túlzottan szerencsésnek.

Száz szónak is egy a vége, megtaláltam Józsi bá’-t, akivel úgy örültünk egymásnak, mintha legalábbis régi ismerősök, vagy rokonok lennénk. Józsi bá’ feje gézzel be volt bugyolálva, zúzódásai már zöldültek, barnultak, néhány kék is volt még közöttük, és csodával határos módon nemhogy életveszélyes, de súlyosnak nevezhető sérülés nélkül úszta meg a balesetet. Persze azért elsőre elég riasztó látványt nyújtott, de felsőtestén alig, alsótestén egyáltalán nem volt sérülés, válltól fölfelé sérült, de törés ott sem volt, csak zúzódás, így arra számíthatott, hogy a balesettől számított nyolc napon belül elengedik. Elmagyaráztam, hogy a Jóistentől megkaptam a kézrátételes gyógyítás lehetőségét, és Józsi bácsi boldogan fogadta. Nem érhettem hozzá, sajgó sebei miatt, mintegy arasznyira közelítettem meg kezeimmel, Józsi bácsi feje még így is céklavörös lett néhány perc után, és kérte, hogy hagyjam abba, mert szinte égeti. Annyira befogadó volt velem szemben, és annyi seb, sérülés volt egy helyen, hogy hatalmas mennyiségű és intenzitású szeretetenergia generálódott, s ezt szervezete alig bírta befogadni.

Tartottunk egy pár perc kényszerszünetet, mialatt Józsi bácsi slágvortokban elmesélte életét. Nyugdíjas vasutas Kaposvárról, és eljárogat sofőr fiának segíteni, hogy hamarabb hazakerüljön a “gyerek” a családjához. Mindig kapkodó, hirtelen természete volt, és valóban hónapok óta érett a helyzet erre a balesetre, melyből le fogja vonni a tanulságot. Mindenesetre nyugdíja mindössze nyolcezer forint és nem tudja, miként fogja majd a kártérítést kifizetni nekem.

Ígéretet tettem, hogy nem támasztok vele szemben semmilyen kártérítési igényt, és ez annyira meghatotta, hogy amikor búcsút vettünk, könnyek szöktek a szemébe. Mielőtt elmentem, egy szobatársa, aki a kórterem másik sarkából figyelte ügyködésünket, mellém lépett és azt mondta: - Na most mutassa meg nekem azt a kézrátételt! Eddig sosem hittem benne, de ha most megmutatja, és valamit érzek, akkor hinni fogok benne. A feje volt bepólyázva neki is, mert valami szájsebészeti komplikációval feküdt bent. Odatettem mindkét kezem, ahogy Józsi bácsinál, de egy perc után már abba is hagytam, mert betegünk hitét “igazolta” tapasztalata, ő ugyanis semmit sem érzett. Hiába is mondtam volna neki, hogy azért nem érzett, mert nem hitt benne, mert előbb kell hinni, a hit ereje szabadítja fel, vagy blokkolja az energiákat, attól függően, hogy a gyógyítóban hisz, vagy nem hisz a beteg.

Este olyan hullafáradtan zuhantam már nyolc órakor az ágyba, hogy még Edit is megsajnált. Az elmúlt hónapok, meg főleg az utolsó hét fáradtsága kijött rajtam. Ritka nála, de most szívből sajnált, elhitte, hogy nem voltam hibás a gázolásban, tudta, hogy az ilyesmi nem sámli, lelkileg fel kell dolgozni, és még a televíziót is lehalkította, hogy könnyen el tudjak aludni.

Éjszaka, olyan hajnali kettő körül felébredtem, de nem akárhogy. Nem szomjúság, sem egyéb szükséglet hozott vissza a földi világba, hanem az éjszaka közepén teljesen frissen, éberen felébredtem, mintha legalábbis nyolc – tíz óra alvás után, reggel nyolc óra lenne. Felkeltem, és kimentem a nagyszobába imádkozni, mert arra gondoltam, hátha nekem is találkozóm lesz Isten angyalaival, mint Gergő fiamnak, de egy negyed óra múlva kiderült, nem ez volt ébredésem oka. Ha már fent vagyok, gondoltam, bekapok egy finom Danone gyümölcsjoghurtot, melyet bepusziltam, és az ágyban kényelmesen elhelyezkedve felkészültem egy következő édes álomra.

Csak készültem, mert édes álom helyett erőszakos, kíméletlen csengetés riasztott fel. Mint a villám pattantam ki az ágyból, s feleségem “ki lehet az?” kérdésére kutyafuttában válaszoltam. – Edit! Biztos baleset történt, téged keresnek, kelj fel! És sejtésem beigazolódott. Zsolt volt, alsó szomszédunk, akinek Zsolti fiát már egyszer késő este, száguldó autóval vittem a kórházba, egyszer pedig az Editnél lévő injekció hozta helyre asztma rohamából.

Most súlyosabb lehetett a helyzet, mert Zsolt szinte önkívületben volt, ajka remegett, hangja sírós, könyörgő volt, így Editnek visszakiáltottam, hogy siessen, és pedig száguldottam Zsolttal az alattunk levő lakásba. Zsolti fennakadt szemekkel, látszólag élettelenül feküdt a szőnyegen, Zsolt pedig kétségbeesetten próbálta szájon át lélegeztetni, a tüdő nem mozdult, nem fogadott be, és nem is adott ki magából levegőt, Zsolti élettelen ajkai mellett süvített, pattogó hang kíséretében távozott a levegő, amit édesapja belefújt. Közben fejtetejére, meg szíve tájékára tettem a kezem, hogy energiával kíséreljek meg hatni rá, és a szívem majdnem megszakadt, ahogy édesapja könyörgő hangon szólt: - Viki, segítsetek, mondjátok meg mit csináljak? Mire szólt, hogy rosszul van, már el is veszítette az eszméletét. Jaj, mikor érnek már ki a mentők?

Közben Edit is leért, és pulzusán megállapította, hogy Zsolti szíve már nem ver többé. Hátrahúzódtam, hogy Edit elkezdhesse a szívmasszázs utolsó, kétségbeesett próbálkozását. A sezlonon ülve imádkoztam némán, behunyt szemmel, amikor belső látással megjelent előttem Zsolti mosolygós arca, s megkérdeztem tőle: - Zsoltikám, visszajössz még? – Én már nem Viktor bácsi! Hangzott a válasz, de a következő percek, mintha rácáfoltak volna. Megérkeztek a mentősök, komótosan kipakolták az újraélesztő felszerelést és elektromos árammal hatalmas impulzusokat bocsátottak Zsolti fiatal, tizenhat éves szervezetére, mire a test minden alkalommal hánykolódni kezdett.

A másik mentős közben pumpával, maszkkal fújta be a levegőt, és a durva beavatkozás hatására Zsolti légzése, és szívműködése beindult, tehát a klinikai halál állapotából hozták vissza. Zsolti az elszállításig nem nyerte vissza eszméletét, és Edit szerint nagyon sok múlik azon, hogy mennyi ideig szünetelt az agy vérellátása, mert ettől függ, hogy Zsolti agya, gondolkodása károsodik-e, illetve, hogy visszanyeri-e valaha az eszméletét.

Másnap reggel éreztem, Zsoltnak van a legnagyobb szüksége segítségre, így kilenc körül, amikor a borzasztó éjszaka után felébredtem, leszaladtam hozzájuk érdeklődni. Zsolt felesége, Ági este volt ki, akkor ájult el majdnem, Zsolton utólag jött ki az izgalom, ezért felajánlottam, megkezelem kézrátétellel, hogy tudjon egy kicsit aludni. Zsolti még nem nyerte vissza az eszméletét, tudósított Ági, mire csak bólintottam, mert éreztem, Zsolt feje úgy issza be az éltető, Isteni szeretetenergiát, mint kiszáradt sivatag az esőt. Zsolt pár perc múlva mélyen aludt, mialatt azon gondolkoztam, milyen mulandó az élet, vajon Zsolti tényleg nem jön-e vissza, s hogy e tudás terhét nem oszthatom meg senkivel sem.

Kezem közt halt meg egy tizenhat éves gyerek, akit nap, mint nap láttam, ismertem, szerettem, ez volt a lelki satu utolsó szorítása, mely hétfő reggeltől különös eredményt, termést préselt, facsart ki belőlem. Mint amikor nagy erővel feltör a talajvíz, szaknyelven buzgár, úgy tört elő hétfő reggel lelkemből, hogy a még negyedrészt sem kész könyvet, Hitbenhat.. címmel meg kell írnom, be kell fejeznem. Szabadságot vettem ki, de bent voltam munkahelyemen, gyakran már reggel fél hétre beértem, és este hétig dolgoztam.

Mintha valaki vezette volna a kezem, minden eszembe jutott. Tudtam, milyen címet adjak a fejezeteknek, a regényt sok, apró fejezetre osztottam, és csak írtam, írtam, és írtam. Kopácsoltam a billentyűkön, csak kávéivás idejére hagytam abba, és bármilyen hihetetlen, egy hét alatt elkészült a regény, 124 A4-es oldal 11-es betűmérettel, könyvként olyan 360 oldalas lesz A5-ös méretben. Eszembe jutott korábbi munkatársam, a szegedi utazó képviselő álma, aki azt jósolta, akkor gyógyulok meg teljesen, ha mindent kiírtam magamból.

És bekövetkezett, kiírtam mindent magamból, 1992 április 22-től egészen 1995 december 24-ig, és még sikerült a regény végét afféle csattanósra kihozni. Azért a végére odabiggyesztettem, “vége az első kötetnek”, hiszen az azóta történt eseményeket is meg kell írnom, beleértve a mostaniakat is. Meg hát milyen könyv az, ami arról szól, hogy valaki betegség által megtér, kislánya beteg, felesége ellene fordul, és nincs ott a végén a megoldás? Ott a megoldás, hogy a hitben van a hatás, de hogyan azonosuljon a szereplőkkel az olvasó, ha cselekmény megakad, és nem tudni, mi lesz a folytatás. Ha Isten keze van ebben, ami velem történik, és hogy ezt meg kell írnom, akkor biztos lesz folytatás, állhatatosságom hatására Edit megtér, együtt kezdünk imádkozni, és Böbe meggyógyul. Ez lesz a happy end. Úgy legyen!