TOVÁBB FORMÁLÓDOM

Pali bácsi segédjeként, próféta-tanoncaként 16 választ írtam, melyek a SZÓ 25-ik kötetébe kerültek. Pali bácsi ügyei úgy alakultak, hogy több ideje lett, mert egyházi felettesei megunták engedetlenségét, nem volt ugyanis hajlandó lektorálásra, jóváhagyásra, durvább kifejezéssel cenzúrázásra beküldeni a SZÓ kötetek kéziratát, és elmozdították helyéről. Nyugdíjas lelkész volt, havi négyezer forint ütötte a markát, nem volt ez anyagi veszteség, sőt amint meglátta ebben, hogy miért jó ez neki, már nem veszteségként, hanem nyereségként, időnyereségként kezelte.

Több százan ismerik, és szeretik őt, így hetek alatt összejött a hárommillió a SZÓ alapítvány részére, melyből ugyanott Bobarcson egy szerény családi házat vehetett, és folytathatta tevékenységét az Bobarcsiakért, az Istent szeretőkért. Istentiszteleteit nem a plébánián tartotta, hanem az iskola nagytermében, ahol még több volt a férőhely, és a hitoktatás, temetés, esketés feladatainak megszűntével ismét egyedül folytathatta a levelek megválaszolását.

Szüleim büszkék voltak újdonsült szerepemre, és büszkén várták a 25-ös kötet megjelentét, melynek hátoldalán Pali bácsi a segédpróféták neveit feltüntetni tervezte. Édesapám szokott közvetlenségével reagálta le válaszaimat: - Jók, Vikikém, csak egy kicsit rövidebben kéne! Nem szóltam rá semmit, hiszen hogyan tudnám Isten lelkét korlátozni magamban, ami jön, az jön, nem lehet ezt sem rövidíteni, sem hosszabbítani.

A világot átölelésemmel, imaszándékaimmal sem volt megbékélve, arra bíztatott, hogy inkább csak családomért imádkozzak. Imádkozom én értük is, bőven eleget, gondoltam, meg aztán Editről minden lepereg, és egy hasonlattal igyekeztem megvilágítani a helyzetet. – Ha éheznek a házban, de nincs nyitva az ablak, nem lehet az ennivalót beadni!

- Akkor be kell törni! Hangzott a verdikt édesapám - egyéniségét soha meg nem tagadó - szájából, én pedig ismét rájöttem az a legalapvetőbb eltérés hitem, és a környezetem hite között, hogy míg én semmilyen körülmény között nem tartom a szeretettel összeegyeztethetőnek a másik szabad akaratának átlépését, testi-lelki megerőszakolását, ő is, Edit is összegyeztethetőnek, szeretetkonformnak tartja. Persze ez mindig csak egyirányba érvényes, szülő gyermek kapcsolatban a szülő iránti tisztelet, Editem oldaláról, a "lám, megint nekem volt igazam" az érv. Editnél az fordul visszájára, hogy vagyok olyan karakán, és mindig elismerem, nem bánva a tekintélyveszteséget sem, ha utólag belátom, hogy valamiben neki volt igaza.

Tehát velem szemben szabad átlépni szabad akaratom határait, de nekem mással szemben nem. Hát ez bombajó Arany Viktor, megvan mire vágytál, a világító ágytál! Bár édesapám becsületére legyen mondva, ő annyiból következetes, hogy gondolatban engem is felhatalmaz az ablak, az ajtó betörésére, de én csak a Legszentebbre hallgatok, aki azt mondta: Jel.3. 20. “Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” Zörgetni, halkan kopogni igen, de ajtót betörni, azt már nem, az nem az én stílusom. Édesapámmal meg vagyok, ő sokat enyhült az évek alatt, “úgysem hallgatsz rám” legyintéssel fejezi be minden jószándékú befolyásolási kísérletét, de Edittel huszonnégy órásan élem meg azt a poklot, amit szabad akaratom állandó megsértése jelent.

Szinte szégyelltem leírni naplómba azt az álmomat, melyben egy lovat vettem feleségül azzal a jelszóval, hogy a ló legalább nem bánt. Az álomban tudatalattink, szellemünk, jelképekben fogalmazza meg vágyainkat, s mielőtt valaki sértőnek találná az összehasonlítást, leszögezem, szerintem, csak arról van szó, hogy egyetlen bajom, egyetlen igényem van, a szabadságra vágyom mérhetetlenül, mert sohasem tudtam elviselni szabad akaratom megsértését. Elmennék a világ végére is, ha jó szóval fordulnak hozzám, de megmakacsolom magamat, mint egy öszvér, ha istrángot raknak, vagy igyekeznek a nyakamba tenni.

Edit szerint makacs vagyok, ez rossz tulajdonság, és ez nyakam merevedésének oka is. Itt tehát elismeri a pszichoszomatikus hatást, amikor az ő kezére játszik. Nem tudom, milyen álláspontra helyezkedjek, mert eszem elismeri észérveit, de szívem, lelkem, tiltakozik gyakorlati megtapasztalása ellen. Én lennék makacs? Amikor mindenben szabad kezet kap, csak a Jóistenből nem engedek? Leveszem a papucsom, ha kell, átalakítom táplálkozási szokásaimat, eltüntetem otthonról a SZÓ köteteket, majd az összes Jóistennel kapcsolatos könyvemet, az autóban a szerszámkészlet közé dugdosom az Életünk Krisztus kazettákat, és én vagyok a makacs?

Esszéim másról sem szólnak, hogy egy-egy megvilágosodás alkalmával hogyan látom be, hogy másnak volt igaza, és én vagyok a hajlíthatatlan, az önfejű, a csökönyös? Okos enged, szamár szenved? De mindig én engedek, és én szenvedek! Mert nem élvezet engedni! Aki nem hiszi, próbálja meg, csinálja utánam ennyi éven keresztül! Másra sem törekszem, minthogy ne hibázzak, ne sértsek meg senkit, csak szeressek, mégsem vagyok jó?

Tóniéknál rendszeres vendég lettem, családtaggá fogadtak. Mivel úgy érezték helyi orvosuk nem kellő gondossággal vizsgálja ki Eleket, nem volt hajlandó állandó asztmás rohamai ellenére tartós beteggé nyilvánítani, és közgyógyellátási igazolványt adni, megkértek, hogy Edit vizsgálja meg Eleket. Nehéz fába vágtam a fejszémet, gondoltam, de Edit hamar ráállt. Igaz, hogy nem járult hozzá, hogy eljöjjenek, a lakásba, de még a rendelőbe sem akarta beengedni őket, így aztán együtt indultunk Tatabányára.

- Megnézem, hova hordod a pénzt a családod elől! Mondta ráérzéssel, és én erre sem szóltam semmit, csak hallgattam.
Tóniéknál elvoltunk, Editet nénizték, csókolomozták, a Mária napi torta maradékával is megkínáltak, amit csak Edit fogadott el, mert én inkább reggelire szeretem az édességet, és valahogy nem kívántam a kissé szikkadt tortát. Mikor aztán hazafelé indultunk, Edit az autópályán rázendített, milyen kosz, milyen trehányság volt Tóniéknál, lusta az asszony, miért nem tart rendet, nagyobb tisztaságot, a hokedli alatt, amin ültem, ott volt a kakis bili, neki meg ennie kellett a tortából, nehogy megsértse őket, s most majd kifordul a gyomra.

Való igaz, hogy más tisztaságból a mércénk, meg én nem is csinálok olyan nagy ügyet dolgokból, és a többi nyomortelepihez viszonyítom Tóniékat, akik szememben takarosnak látszanak. Az igaz, hogy én köszönettel elutasítottam a tortát, de nem olyan szándékkal, hogy Editnek kelljen enni, és eszembe sem jutott, hogy neki majd felfordul a gyomra hazafelé. Mondta volna ő is, hogy köszöni, nem kér. Felajánlottam, hogy megállok egy benzinkútnál és veszek valami konyakot, gyomorkeserűt, vagy egyéb szeszes italt, ami egy kicsit könnyít gyomrán, de ezt is elhárította, mintha jobb lenne neki, ha van miért szemrehányást tenni nekem, bűntudatot ébreszteni bennem.

A Jóisten bocsássa meg nekem, megint rosszat gondolok másról, de mással nem tudom magyarázni, hogy ilyenkor aztán csak azért sem fogad el semmi könnyítést, ha felkínálom. Meg miért sértődtek volna meg Tóniék, és miért kell valamiből enni, ha valamit nem kívánok? Ha nem akarom Tóniékat megsérteni, nem az én dolgom, ha megsértődnek.

Pont Marika sértődne meg rám, akit oly büszkén vállalok mindig a közértben, hogy önérzetét, önbecsülését helyreállítsam? Neki az esze ágában sem fordulna meg, hogy azt higgye, lenézem őket, s azért nem eszem tortájából. A rosszul kezdődött hétvége vasárnap még rosszabbul folytatódott.

Icával a kunos fizimiskájú, barnás bőrű, barna hajú, háromgyermekes asszonykával a rendelő előtt találkoztunk, és együtt léptünk a rendelőbe. Meglepetésemre Editet találtuk ott, aki épp akkor, sildes sapkával, pólóban, farmerben, harci öltözetben küzdött a piszok ellen. Felmosó vödör, sikálkefe, rongy, tisztítószerek, minden megvolt, ami kell, csak épp kellemetlen, zavaró volt jelenléte. Tüntetően csapkodta az ajtókat, és egyik lábamról a másikra állva nem is tudtam, mitévő legek, mert így nem lehet kézrátétellel, pláne nem jelgyógyászattal gyógyítani, bármely nő megfordul, ha észreveszi, hogy figyelik, énnekem meg nem is kéne különleges tehetség sem ahhoz, hogy tudjam, Editet az érdekli, mit csinálok itt, főleg amióta a szomszéd házmester panaszt tett, hogy ima hallatszik ki a rendelőből.

Talán az lesz a legjobb, ha becsukom az ajtót, gondoltam, miközben a visszahőkölő Icát szelíden tuszkoltam magam előtt. Még le sem vettem a kezem a kilincsről, amikor Edit feltépte az ajtót, és bekiabált: - Otthon tegyen csodát a csodatevő! Érzéketlenül nézed, hogy a kislányod szenved, vérzik az orra!

- De Editkém, te mondtad, hogy rosszabbul lett a kezelésemtől. Védekeztem.
- Igen és én is, mert a Sátán vagy, mert az a társaság, amibe jársz, azzal a vén …………..al, meg a k… Éva, meg az iszákos Zsóka, meg aki a feleségét csalja, meg az a hazug disznó ………, aki szintén tönkreteszi a családját, akit a férje szintén hülyének tart.
- De Editkém, aki sarat dobál, az maga is sáros lesz!
- Menj csak, a te boldogságod az, hogy a lányod beteg, és ezt a boldogságot nem cserélnéd el semmivel sem. Forgatta ki korábbi szavaimat.

- Én attól vagyok boldog, hogy én akkor is szeretlek, ha te így beszélsz velem, a mindenkit feltétel nélkül szeretés tesz engem boldoggá.
Ica közben elhúzta a csíkot, és Edit zavartalanul folytatta: - Ide nem teszi be a lábát többé cigány k…, akiket itt tapogatsz.
De Editkém, nem is cigány, háromgyermekes családanya, küldött a Tóniéknak használt ruhát, pedig őket sem veti fel a pénz, és hogy mondhatsz ilyet, hogy “tapogatom”?

- Nem érdekel, itt befejezted a métely szórását, itt többé nem tartasz magánrendelést!
- Nem tilthatsz ki szívem, mert a szüleid vették a lakást, de a közös pénzükből rendeztük be.
- Azt próbáld meg, hogy ide még egyszer beteszed lábad! Erre már én is jobbnak láttam elmenni a környékbeli erdőbe, kiszellőztetni a fejem, de utánam telefonált a rádiótelefonomra: - A pokol legmélyebb bugyrába kerülsz, mert előre megfontolt szándékkal teszel tönkre!

- Editkém, aki rosszat tesz, azt sajnálni kell, mert őrá a rossz száll vissza, én még Lucifert is sajnálom, hisz ő magának árt.
- Téged nem lehet sajnálni, mert te annál is gonoszabb vagy.
Egy ilyen hétvége után kifejezetten jól jött Tóniék telefonja, mert problémájuk lekötött, és új kihívást adott. Kiderült, hogy “lakásukat”, amelyet csak nagyon nagy jóindulattal lehet annak nevezni, jogcím nélkül bitorolják, mert nyolc évvel ezelőtt valamilyen Jóska bácsi engedte át nekik, mert ő jobb lakáshoz jutott. Tóniék állítólag megpróbálták a lakbért fizetni, de nem fogadták el tőlük, mint jogcím nélküli ottlakóktól, és a nyolc év alatt kamatos kamattal együtt hatvanezer forint tartozás keletkezett és most ki akarják őket lakoltatni, gyermekeiket rendőrségi kocsival elvinni, stb.

Nem, ezt nem lehet, hiszen akkor megállna az idő kereke, ha gyermekeik is állami gondozásba jutnának, ahol ők is kezdték. Arról nem beszélve, hogy ami időt, energiát fektettem eddig Tóniékba, akkor az mind elvész. Valamilyen megoldást kell erre találnom, és elkezdtem őrült tempóban a házkezelőségre, polgármesteri hivatalba, lakásügyi bizottsághoz, szociális osztályra telefonálni. A sok telefonnak az lett a vége, hogy írtam egy nyilatkozatot, miszerint Tóniék adósságát átvállalom, és három hónap alatt letörlesztem.

Megkönnyebbülten utaztam a jó hírrel Tatabányára, ahol Tóni felháborodottan fogadott: - Viktor bácsi szájon kellett vágni a nővéremet, mert tisztességtelent mondott a Viktor bácsiról, azt mondta, hogy azért jár ide hozzánk, mert tetszik tudni, hogy férfiakat szereti, meg hogy én vagyok a köcsög.
Kicsit émelyegtem ettől a nyilvánvalóan irigység szülte feltételezéstől, de elütöttem egy viccel és egy tanulsággal a dolgot. – Legalább a Markával hoztak volna hírbe Tónikám, de figyelmeztetlek, neked most bocsánatot kell kérned nővéredtől, mert nem szabad senkinek kezet emelni a másikára. Az nagyon a szeretet ellen van!

- És ő, hát ő is rosszat mondott Viktor bácsira!
- Tónikám, ezerszer mondtam már, hogy csak Viktornak szólíts, meg azt is, hogy nem a legény, aki üti, hanem aki állja. Ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel.
De nehéz Viktor bácsi! Na látod, ez igaz Tónikám, magam is tudom.

Lelki egyensúlyom Rosta Csillával való ismételt találkozás után ált csak helyre. Csilla szerint egész aurám átvette a világoszöld színt, olyan lett a fotó, mint amilyet elbeszélésem, és elküldött esszéim alapján várt. Vannak benne behorpadások, csatornák, amelyeken keresztül megkísérthető vagyok, de ilyen aurát eddig csak egyetlen egyet látott egy buddhista srácnál, aki előtte két hétig elvonult a világ elől, és mást sem csinált, mint mantrázott.
Edit otthon azzal fogadott, hogy azért nem merem soha magammal vinni, mert félek, hogy az ő aurája szebb, mint az enyém. - Igazad van szívem, vágtam rá, és olyan mély álomba merültem, mintha soha többé nem akarnék felébredni.