AZ ESKÜVŐ

Edit nem túl sok bizalommal fogadta, amikor bejelentettem, hogy nem megyek az imakörbe. - Elmarad talán?
- Nem Editkém, nem megyek el, és figyelem, várom a hatást. - Mondtam, mert az igazat megvallva szerettem volna egy kicsit a magam javára felhasználni ezt a lépésemet.
- Szóval miattam nem jársz ezentúl? Kérdezett Edit halálbiztos ráérzéssel.
- Nem, hanem mert rájöttem, nem a forma a lényeg, hanem a tartalom, és ezentúl felesleges imakörbe járnom. Egyébként is, akit annyira gyűlöltél, a Pali bácsit, most én kritizálom a legjobban, és nem igaz, amit mondtál, hogy én Halmi-imádó vagyok. Csak azt fogadom el, amit helyesnek tartok, és nem vagyok sem szektás, sem semmi, amivel vádoltál.

Akkor nekem hiába hadoválsz itt össze – vissza, akkor nincs semmi értéke az egésznek, akár jársz imakörbe, akár nem, ha nem miattam csinálod. Azt meg láthatod, hogy nekem volt igazam, hogy ne hallgass erre a vén idiótára, aki csak hülyíti a népeket maga körül. Én megmondtam már az elején, de te nem hallgattál rám, mindig csak a magad makacs feje után mész, de aztán majd megnézheted magad, hová jutsz!

Si tacuisses, philisophus mansisses, ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna, hányszor mondta ezt édesapám, aki mestere volt a hallgatásnak, és önuralma hány kellemetlenségtől mentette meg, amelybe én a locsi-fecsi számmal belekerültem. Most még Edit alá adtam a lovat, Pali bácsit még jobban lejárattam, és azt meg már hiába magyaráznám, hogy a lényegben egyetértünk Pali bácsival, csak én már teljesen letisztítottam a formát, és csak tartalomban gondolkodom.

Megsajnáltam magamban Pali bácsit, akit annyian bántanak, rúgnak, kritizálnak, és most én magam is azok közé álltam, de már nem volt visszaút, Edit előtt csak még nevetségesebbé váltam volna, ha még ragozom a dolgokat, így aztán jó adagot imádkoztam magamban bűnbánatra, jó adagot Pali bácsiért, és még egy jó adagot, hogy Editem fejében valahogy kitisztuljon a kép, melyet még jobban összezavartam.

Fájt, hogy Pali bácsival ennyire eltávolodtunk egymástól, de bizonyos értelemben, nem tudom jobban megfogalmazni, túlhaladtam rajta. Ő bátran, és sokak által bíráltan, kétségbe merte vonni a Biblia Ószövetségi részeit és Pál-i leveleit, mondván, hogy prófétálás, a jót tartsuk meg belőle, a rosszat pedig vessük el, de az Evangéliumokhoz, mint Jézus szavához ugyanolyan görcsösen ragaszkodott, mint az összes keresztény egyház a Bibliához.

Pedig Jézus szavai is embereken keresztül íródtak le, utólag, emlékezetből, Lukács esetében hallomásból, gyűjtő, kutatómunka eredményeként, tehát ugyanúgy fennáll a tévedés, elírás lehetősége, a fordítási torzításokról, lásd Lk. 14. 25, nem is beszélve. Én odáig jutottam, hogy az Evangéliumot is kétségbe vonom, ha abból nem Jó Istent olvasok ki, és hitvallásom egyetlen mondatra korlátozódik: Hiszek egy jó Istenben. De Ő aztán nagyon jó! Mérhetetlenül jó! Nála nincs jobb! Csúcsszuper, a legszebb!

Neki egyetlenje vagyok, hisz csak egyet teremtett belőlem, és Te is egyetlenje vagy kedves olvasó, senkit nem szeret úgy, mint Téged, kérlek, vedd ezt nagyon komolyan. Pali bácsi lekötötték a szertartások, ő komolyan vette a - szerintem formai – dolgokat, és igen megbotránkozott például azon, hogy egy esszémben megírtam, miként törtünk kenyeret és ittunk bort nagyfiammal Jézusra emlékezve karácsony éjjelén a konyhában. Én azon ütköztem meg, miért nem adják az éjféli misén - úgy, mint egész évben – kézbe az ostyát, és miért kell tátogva, mint a halnak szárazon, kinyújtott, remegő nyelvvel áldozni annak, aki így nem szeret.

Oltáriszentség, meggyalázás, Pali bácsi csupa idegen fogalmat hozott szóba. Isten, aki szellem, szerintem szellemben, lélekben jön el hozzánk, hogy lehetne pont Őt anyagba, egy kis ostyába beleszorítani? Áldozáskor a koronacsakrámon, meg a szívem tájékán éreztem forróságot, de a nyelvem sosem égette az ostya. Az ostya, meg a bor csak szimbólum, ami megkönnyíti, hogy átéljük a Jézussal lélekben való találkozást, egyesülést.

Itt is nagyon elágaztak útjaink. Lelkigyakorlat, Szentségimádás, Oltáriszentség, szentgyónás, szentáldozás, Szent Biblia, szentségi jelenlét, ilyesmikkel engem nem lehetett izgalomba hozni. Tóniék-nak használt ruhát gyűjteni, kilakoltatást elhárítani, börtönbe menni rabokat vigasztalni, zsidó szeretetotthonba elmenni öregeknek lábujjkörmöt vágni, szenvedő betegek testi-lelki fájdalmán enyhíteni, gyógyítani, ez igen, ilyen feladatért éjjel kettőkor is felkeltem volna szívesen. Hiszen az építi sziklára a házát, aki a tanítást tettekre váltja.

Kecskeméten 35 fő részvételével jelgyógyászati tanfolyamot tartottam, melynek kétharmad részében Istenről, a Szeretetről beszéltem, és csak hevenyészve a gyógyító technikáról, a jelekről. Mosonmagyaróvári nagynéném meghívásának eleget téve a helyi kultúrházban tartottam előadást és gyógyító bemutatót. Amikor pedig a győri “mágus” járt Kecskeméten, aki úgy hirdeti magát az újságban, hogy Isten energiájával gyógyít, felszólaltam az előadáson. Elmondtam nem támadóan, hanem szeretettel, hogy Jézus az ingyen adjátok, ingyen kapjátok elvét hirdette, nem azt, hogy tízezer forintba kerüljön egy gyógyítás, Jézus minden esetben a gyógyuló, és/vagy környezete hitére hivatkozott, a mágus szerint az ő módszere hit nélkül is gyógyít, tehát valahol nem stimmel a Jézusra való hivatkozás.

Kezdtem felfigyelni rá, hogy egy-egy ilyen esemény előtti, meg utáni éjszakán iszonyúan megszenvedtem. Előtte elrettentésnek, utána meg talán bosszúnak kínoznak krampuszék? Nem tudom. Nem olyan volt ez persze, mint Pió testvérnél, akit fizikailag is összevertek-zúztak, bútorokat törtek nála, hanem izomgörcsök, fájdalmak, álmatlanság, zsibbadások, szóval igen kellemetlen közérzet formájában, ami “véletlenül” mindig ilyen alkalmak előtti, és utáni éjszakán fordult elő.

Nem volt leányálom ezeket az éjszakákat átélni, de nem is volt azért olyan 100 százalékosan egyértelmű, hogy itt valóban “hőstettem”-mel érdemeltem ki az éjszakai nyavalyákat, lehet, hogy véletlenül jöttek, lehet, hogy régebbi bűneim szálltak vissza rám, de mindenesetre úgy gondoltam, hogy áldassék az Úr neve, mert boldogság az Ő sorsában, a szenvedésben részesedni.

Viktor fiammal is sokat beszélgettünk éjszakánként, amikor álmatlanul összefutottunk a nagyszobában. Egy alkalommal nagy bátran, még a kétrészes, Jézus életét bemutató filmet is végignéztük, végigkönnyeztük együtt. Vikinek gyönyörű Istenélménye volt, mert ima közben - számára is teljesen váratlanul - kilépett testéből, fölülről látta magát, bolyongott egy darabig a lakótelep fölött, majd negyedórás “kirándulás” után visszatért. Mivel nem maga, vagy földi segítő erőszakolta ki, hanem ajándékba kapta a különleges tapasztalatot, tudtam, semmi baj nem történhet vele, mert Isten angyalai vigyáznak rá. Vigyázni csak annak kell, aki saját kútfeje alapján, mentális eszközökkel, saját erejéből, kíváncsiságból teszi meg ugyanezt, mert előfordult már tragédia, tartós testi-lelki sérülés is ilyesmi következtében.

Egy másik alkalommal Böbéért imádkozott, amikor a Megtévesztő zavarni, kísérteni kezdte, mire rákapcsolt az imában, a zavaró adó elhallgatott, eltávolodott, és helyette Isten lelke mondta neki gyöngéden: “Ne félj! Kishúgod meg fog gyógyulni, de édesanyád előtte megtér hozzám!”.

Milyen csodálatos öröm! Már Viki is, és ez még számomra is visszajelzés, megerősítés, hogy Böbe meg fog gyógyulni, ráadásul jól okoskodtam, hogy nem a gyógyulás fogja hitre kényszeríteni Editet, hanem megtérése, forró imái, imáink fogják Isten kegyelmét működésbe hozni. Ennek kapcsán annyira kitisztult előttem, hogy bármenyire nem ért velem Pali bácsi egyet, Isten bizonyos értelemben valóban passzív, mert létrehozta a Teremtést, ez alatt az elsődleges, tehát a szellemvilág teremtését, nem a Föld és az anyagvilágét értem, és az idők kezdetén meghozta természettörvényét, miszerint mindenre, mindenkire szálljon vissza, amit tesz, amit kibocsát magából.

Ő úgy képzelte, szeretni fogja teremtményeit, szeretete visszasugárzik, visszahull Rá, teremtményei az Ő szeretetétől boldogak lesznek, és ők is szeretni fogják Őt, Ő is boldogabb lesz, teremtményeire is visszaszáll az Őiránta tanúsított szeretetek, és öngerjesztő folyamatként egyre növekvő, soha véget nem érő boldogság birtokosai lesznek.

Ő nem “tehet” arról, hogy teremtményei részben fellázadtak, kivonták magukat a szeretetből, kettéosztották, kétségbe ejtették a mindenséget, az egységet, hisz létrejött a jó és a rossz, majd a Föld és az ég, menny és a pokol, víz és a szárazföldek, a férfi és nő, a yin és a yang, a hideg és meleg és sorolhatnám időtlen időkig. Hogy szeretett teremtményeit a megsemmisüléstől megmentse, megteremtette “javítóintézetként” az anyagi világot, olyan akadálypályával, melyen csak javulni, fejlődni lehet, ahol a teljes visszavezetés csak idő kérdése, és bevezette a kegyelem törvényét, miszerint a tettek visszahatása általa, az általa jónak látott mértékben, akár korlátlanul is, lásd jobb lator, korlátozható.

Hiba csúszott a számításba? Kérdezik sokan ilyenkor gúnyosan. Nem tökéletes a teremtés? Vetik oda fokhegyről, pedig pont azzal mutatja meg tökéletességét Isten és a Teremtés, hogy ami elromlik, megjavul, a Mindenség önmagát helyrehozza, hisz akinek van szeme a látásra, és van füle a hallásra az kiolvassa az Evangéliumból, hogy csak idő kérdése, és megszűnik a pokol, és Lucifer régi fényében, Fényhordozóként, megtért tékozló fiúként ott fog tündökölni szellemtársai között.

Hát nem azt mondja az Írás, hogy lámpást gyűjt, és addig keres, míg meg nem találja a tizedik drachmát, hogy addig megy, míg nem találja a századik bárányt? Tehát Isten addig nem nyugszik, míg az utolsó bukott teremtmény is a mennybe nem kerül! Számít az Örökkévalóságban az idő? Van idő egyáltalán? Igaz, hogy csak a tudatunkban létezik? Aki nem hiszi, hasonlítsa össze az első szerelmes félóráját, ami egy másodperc töredéke alatt elrepült, az utolsó fogorvosi gyökérkezelés félórájával, ami Örökkévalóság volt számára.

Képtelenség számomra az a feltételezés, hogy a Jóisten személyre szabott büntetésekkel beleavatkozna éltünkbe, és bármi rosszat életünkből Neki tudhatnánk be. Ő “csak” mérhetetlen szeretetét adja, azzal tart minket létben, és kegyelmi, visszahatás csökkentő, fájdalommérséklő beavatkozásai olyan gyöngédek, finomak, mint amikor a festő, festményére, a legpuhább ecsetjével egy tüll kendőt, vagy kézelőt elhelyez.

Így képzelem én a szeretetet: Szeretlek, elfogadlak olyannak amilyen vagy, jót akarok neked, de nem akarlak befolyásolni, ha kéred, vagy felajánlásomra elfogadod, segítek. De mindennél szentebb számomra szabad akaratod! Ha akárhogy is szenvedsz, ott állok ajtód előtt, kopogok, és várok, de ha nem engedsz be, ha elküldesz, nem segíthetek, mert az már nem én vagyok, a SZERETET. Szentimentális passzivitás? Szerintem ez a Szeretet, ilyen, ez az Isten.

Nemsokára elvonták gondolataim az újabb események, hisz unokaöcsémtől, Ivánkától esküvői meghívót kaptunk. Ivánka, kiskorától ragadt rá ez a név, bátyám első házasságából született, olyan igazi “fenegyerek” volt. Édesapja nyomdokain haladva állandóan bütykölgetett, fúrt, faragott, forrasztott, buherált, mígnem egyszer alig 17 évesen a TV híradóban láttam viszont, mert az általa készített házi gyártmányú rakéta lakásukban felrobbant, és bizony két és fél ujja bánja a mai napig ezt a kísérletet. Kiskorában sokszor cipeltem karomon, s mikor felnőttek ikertestvérével, igyekeztem külföldön élő bátyám szerepét is hellyel - közzel betölteni.

Sokszor fordultak hozzám tanácsért az élet ügyes – bajos dolgaiban, és amennyire tőlem tellett, meg ha kérdeztek, eligazítottam őket. Ivánka nem volt hétköznapi fiú, és arája, Zsanett, akkor még menyasszonya, menyasszonyjelöltje sem, akit családunk némely tagja, nem akart, vagy csak nehezen akart befogadni. Bár nem tudom, Zsanett tehetett-e erről, Ivánka 3 nappal az esküvő előtt szökött meg előző menyasszonyától, akivel 5 évig járt és élt együtt. Ügyes taktikai érzékkel nálam kezdte a bemutatást, mivel tudta, mindenkit elfogadok olyannak, amilyen, ez a filozófiám, ezért nálam biztosra ment, utánam, mint másik hasonló gondolkodású, húgom következett, és a család tagjait már úgy járta végig, hogy Viktornál, meg Beánál már jártunk, mintegy megkönnyítve a család több tagjánál az elfogadtatást.

Igazán aranyos fiú Ivánka, olyan igazi örök gyerek, aki sohasem komolyodik meg. Most, az esküvő előtt is bohóckodik, ugyanakkor szakállat is növesztett, gallér nélküli, speciális szabású, fehér zakójában olyan, mint egy indiai maharadzsa, de szeme hamiskásan csillog. Közeledik a násznép, és kellemetlen helyzetben vagyunk, mert a ripsz-ropsz megszervezett esküvő miatt nem is ismerjük Iván leendő nejének rokonságát, nézegetjük, vizsgálgatjuk az arcokat, ki, kire hasonlíthat, mikor kivilágít két tündöklőn fényes ruha a tömegből, s a két fiatal közeledik.

Helyes a kis feketehajú, nyugtázom magamban, a fiatalabbikra nézve, és amikor tekintetem a valamivel idősebb, olyan érettségiző forma, szőke tündérre esik, hát majdnem kicsúszik a számon, itt aztán nem spórolt a Jóisten, amikor a szépséget osztogatta. Hamar helyre is teszem magam: - Ugyan Viktor, mit csorgatod a nyálad itt ilyen fiatal lányok után, ne tedd ki magad kísértésnek! Megvan neked a magad feladata, a magad keresztje!

Böbe is izgatottan mutogatott, nagyon élvezett minden eseményt, felfordulást, és Edit rugalmasságának hála, ő is eljöhetett a kis zsámbéki plébániára, egy előbbre hozott, és egy későbbre tolt dialízis árán. Iván esküvőjén minden extra volt, fotósa arab burnuszban, és egy hálóingben fotózott mezítláb, kórusok énekeltek, citeráztak, szavalás, szóval egy happening volt az egész. Le a kalappal a zsámbéki plébános rugalmassága előtt, aki az esküvő után farmerben, és ingpulóverben falatozta velünk együtt a tormás sonkatekercseket franciasalátával.

Nem tartott sokáig Böbe öröme, mert az esküvő utáni hetekben állapota egyre romlott. Orrvérzése szinte állandósult, gyakran hányt, sokszor emésztetlen, alvadt vérrel kevertet, vizelete napi egy – két csepp volt már csak, és Edit a teljes összeomlás küszöbén állt. Most nem vádolt, nem sziszegett, nem szitkozódott, csak nézett rám kérdőn, könnyes szemmel: - mi lesz velünk?

- Editkém, nyugodj meg szívem! Mondtam és átöleltem, hátát simogattam. Böbe meg fog gyógyulni, ez olyan biztos, mint ahogy én most itt állok.
- De mikor? Mikor végre?

Böbe gyógyulásának ideje nem jött el, sőt, a vérében felszaporodó nitrogén miatt tekintete olykor furcsán csillogott, és egyik éjszaka Edit is felkeltett, mert Böbe úgymond zavart volt, felkelt, össze-vissza járkált, ki akart menni az ajtón, és Editet nem ismerte meg. Edit tesztelte, odatartott elé egy plüsskutyát, és megkérdezte, mi ez? – Apa. Válaszolta csöppségem.
Képeskönyvet tartott elé. – Mi ez? - Gergő. Válaszolta, szóval kétséget kizáróan komoly baj lehetett, s ez számomra komolyabbnak tűnt, mert Edit tudta, hogy a tudatzavar csak következmény, nem maradandó, ugyanakkor ami kiváltja, az tartós baj, a máj teljes működéshiánya, mely nem pótolható úgy, mint a vese működése dialízis útján.

Hajnalig félálomban töltöttük az időt, Böbe feje mellett vödör, készenlétben a hányásra, míg napkelte előtt, úgy öt óra tájban Edit kiadta az ukázt, irány a főváros. A “betyárbútor”, Böbe kis kofferje, a dializáló segédeszközöket tartalmazó doboz össze volt készítve, a pincéből bedobtunk két doboz dializáló folyadékot, és irány Budapest.

Böbe percenként lett egyre rosszabbul, s mivel Edit kiadta jelszót, siess, száznyolcvannal repültem az autópályán. Az úton Böbe elkezdett habos vért hányni. Edit szűkölt, vonyított, mi lesz már, idegesen kezdte piciny rádiótelefonján a mentőket hívni, de először a kecskemétieket hívta tévedésből, utána a budapestieket, de hol nem vették föl, hol téves kapcsolás volt, mire fölvették. Nem akarták megérteni Edit kérését, hogy jöjjön elénk egy műtős mentő infúzióval, vérrel, hogy az akkor már eszméletlen, alig lélegző Böbe életét megmentsék.

- Hát ezektől meghalhat bárki? Sírt végsőkig elkeseredve, de mire megértették a kérést, és kerítettek volna megfelelő mentőt, odaértünk a budapesti városhatárhoz, ahová a mentőt kérte volna, mert padlóig nyomtam a gázt, volt százkilencvenöt is, amennyivel mentünk. Vészvillogóval, fénykürtölve hajtottam végig piroson, záróvonalon, mindenen keresztül, míg beérkeztünk a klinikához. Futottunk az osztályra, ahol az ügyeletes már várta Böbét, bekapcsolták az infúziót, és csillapodott szívverésünk, főleg Edité, mert itt, a kórházban, orvosok között biztonságba tudta, érezte Böbét.
A hajam szála nekem kezdett meredezni, amikor az ügyeletes orvos álmos hangon betelefonált a vérközpontba és vérkeresést kért. Böbének A-s, rh+ a vércsoportja. Olyan ritkaság ez, hogy úgy kell keresni? Mikor lesz meg?

- Akkor kitöltjük a nyomtatványt. Folytatta rendíthetetlen nyugalommal az anyagi szintű gyógyítás napszámosa, és két példányban, indigóval kitöltötte a megrendelő nyomtatványt, majd pár perc múlva megkért, hogy vigyem el a Delej utcai vérközpontba, mert a kórházban nincs, aki elvigye. Úgy éreztem, a holdon vagyok, főleg, amikor a vérközpont karikás szemű ügyeletesei közölték, hogy fél tizenkettő körül térjek vissza a hűtőtáskával, amit a kórház portáján kaptam “kölcsön”.

Jobbnak láttam arra az időre a kórházba nem visszamenni, és munkahelyemen húztam meg magam. Kinyomtattam a könyv egy példányát, felhívtam szüleimet, egy-két ismerőst, imádkoztam egy sort, s már indultam is vissza a vérközpontba. Még a kórház pecsétjét is magammal kellett vinnem, hisz a rend, a rend. Amint kézhez kaptam az áhított táskát, visszaváltoztam száguldó villámfutárrá, és csikorgó kerekekkel vittem a vért, hogy drága Böbénk életben maradási esélyei javuljanak.

Tudtam, éreztem belülről, hogy nem megy el, nem hagy itt minket, borulna minden, pedig velünk a Jóistennek tervei vannak, és azok még nem érek végükhöz, tehát izgulni felesleges, nyugtattam meg magam, és valóban, Böbe már eszméleténél volt, az infúzió időközben lefolyt, és már be is kötötték a vért tartalmazó zacskót a csuklójába.

Szegény Böbe, tele volt lila foltokkal a sok szurkálástól, bőre áttetsző, szederjes volt, ajka halovány, lába állandóan zsiborgott, görcsölt a nitrogén mellékhatásaként, szeme fáradtan, megtört fénnyel épp hogy csak csillogott. Talán öt percet ülhettem az ágya mellett, amikor a nővér beszólt: - Az apuka jött zöld autóval? – Tessék, kérdeztem vissza, zöld Daewoval? – Igen hangzott a válasz. Feltörték, tessék szaladni a portára.

Szaladtam fürgén, de ahogy kimentem, az autó ott áll szemben, nincs egy karcolás sem rajta, talán megviccelt valaki? Aztán a portás asszony sürgetésére közelebbről is szemrevételeztem az autót, és közelről láttam, hogy a túlsó oldalon levő jobboldali ablakot törték, zúzták be, és a tartóján levő rádiótelefont, ami a cég tulajdona, tartóstul letörték.

Ez hiányzott még csak a mai napra, és Edittől elbúcsúzva nekiláttam üvegtörmeléket söpörni, készüléket és kártyát letiltatni, a letiltáshoz cégbírósági kivonattól kezdve, oltási bizonyítványig, kódokat, kódok kódját előkeresni, kétszer háromszor leadni, majd a fax másolatával a rendőrségre menni, jegyzőkönyvet felvétetni. A rendőrségi várakozást, öreg írógépen egy újjal lepötyögött indigós jegyzőkönyvfelvételt nem részletezem, megnyugtattak, hogy két-három hét múlva beszüntetik a reménytelen nyomozást, ami egyébként is csak az A4-es méretű papír két oldalán folyik, ki tud ma egy 82.000 forintba kerülő Nokia 1610-es telefonnal foglalkozni.

Az október végi csípős időben vacogva vezettem végig ablak nélkül hazafelé, de eszembe jutott, hogy a tolvajért is imádkozzak, nehogy haragot, gyűlöletet érezzek iránta. Szinte láttam magam előtt az arcát, fiatal suhanc, egy ácskapoccsal betörte az üveget, riadtam letépte a telefont, mert félt a riasztó hangjától, hiszen vasárnap dél volt, fényes nappal, és már iszkolt is a pár utcával odébb, egy kapualjban dekkoló idősebb haverhoz, aki egy ötszázast adott neki az akcióért, majd dörmögve megjegyezte magának, egy ötöst, mármint egy ötezrest megér.

Ennyit fizetett neki a nepper, aki Szlovákiába csempészi a készülékeket, ahol még nem akcióznak a rádiótelefon társaságok, nem adják új belépőknek jutányos áron a készüléket. 82.000 forint volt az új telefon, és mivel magam hagytam elől, lelkiismeretem csak annyit engedett, hogy az amortizációt levonjam az önmagam számára kiszabott kártérítésből.
Böbe hetekig maradt a kórház lakója. Edit velem ingázott, munka után a kórházba igyekeztem, és kezdtem műsoromat, mert naponta változott a bentfekvők köre, így mindig találtam közönséget mondókáimhoz, produkcióimhoz. Ötven forintot tűztem ki, aki utánam mondja sokszor, hibátlanul, hogy kiskút körül kistyúk fut, sárga bögre, görbe bögre, Moszkvics slusszkulcs, aztán Ádám bátyám, pávát látván, száját tátván, pávává vált.

A gyerekek tátott szájjal figyeltek és csak akkor forrósodott fel a levegő, amikor Edit beléptekor folytattam az ipafai papnak fapipája van, azért az ipafai papi pipa, papi fapipa mondókát, és Edit közbevágta: - Nem tudsz jobbat kitalálni, mindig csak a papok?

Hát erre nem gondoltam, hogy még ebből is baj lesz, így aztán áttértem kétszáz forintos mondókámra, melyet Böbe kórházi tartózkodásai alatt már kívülről megtanult, és a többiek nagy csodálkozására utánam mondott: “Amint a kalucsnira tapadó agyag ölelő karjaiból kibontakozó kocsikerék által megriasztott tanyai kuvaszkutya bundájába kapaszkodó kullancsbogár szemeiből kicsorduló könnycseppekben visszatükröződő régi rabló lovagvárat összetartják annak alkotó elemei, azonképpen tartson össze benneteket a barátság és a szeretet”.

Végül azért felfedtük az igazságot, de lehetőséget adtunk másnak is, hogy megtanulja, és kétszáz forintot keressen. Aztán füleimet mozgattam, majd ujjaimmal adtam elő néhány trükköt, jött a vacsora, lázmérés, és már indulhattunk este nyolc körül haza. Most már persze a fizető parkolóba álltunk, Edit még azt is megkockáztatta, hogy annak forgalmát igyekeznek fellendíteni a kocsifeltörésekkel.

Már majdnem beköszöntött a nyugalom, mert december derekán Böbét is hazahozhattuk, és igyekeztem Editnek minél több örömet szerezni. Pénteken este tízkor, amikor minden üzlet zárva van, eszébe jutott, hogy nincs otthon kávé, és hogy mennyire rossz lesz másnap felkelnie a megszokott Jacobs Monarch nélkül. Egy szó nélkül megfordultam, visszaindultam Budapestre az irodámba, és kölcsönvettem egy csomag Jacobst, amivel éjfél után értem vissza, de igyekezetemet nem méltatta köszönetre. Szombaton, kissé óvatlanul, beugrottam Magdihoz a kozmetikába, az uszodából hazafelé jövet. Öt percet, ha beszélgettünk, de mire kijöttem, egy levelet találtam az autó szélvédőjén: “Gratulálok, sikerült elrontani mindent, ami egy kicsit is úgy látszott, hogy javul. Jó hatással volt rád, hogy a múltkor nem voltál ott, hogy kiszakadtál ebből az utálatos, ragacsos trutyiból, de téged úgy látszik egy szóval sikerül visszahúzni. Ezt pedig pont a Magditól nem vártam!”

Otthon kijelentette, Böbe az én alsátáni kisugárzásaimtól beteg, hisz míg a kórházban odavoltak, sokkal jobban volt. Mást nem tehettem, mint felajánlottam, hogy ha kell, elköltözök. Mindent megteszek, csak a Jóistentől, és az Őt szerető, hasonlóan gondolkodóktól ne tiltson el, de persze nem válaszolt, felajánlásomat nem fogadta el, mert akkor kit lehetett volna szapulni, okolni, rugdosni mindenért? Én kellettem a pofozógépbe bábunak, csak az volt a baj, hogy már nagyon untam ezt a szerepet.

Gergőre is rájárt a rúd, mert Edit szavaival élve, ő hozta ezt a marhaságot a családba. Szegény Gergő olyan ártatlan szemekkel nézett, vagy fel sem fogta, mivel vádolják, vagy nagyon is, de akkor lelke mélyén nagyon szenvedhetett. Arany kis gyermekem, ő is szuverén egyéniség, nehezen tűri a jármot, neki jobban fájnak a pattogó szavak, az állandó letolások, korlátozások, s talán érzi is, ő többet kap, mert hát ő hozta a családba. Mintha ő tehetne arról, hogy három éve egy éjszakán Isten angyalai meglátogatták, s tanítani kezdték, mégis, Editnek semmi sem tetszik rajta, ha kell, ha nem kritizálja, szidja, bírálja, okolja valamiért, bepanaszolja nekem, noszogat, hogy atyai szigorral lépjek fel a gyermekkel szemben, különben börtönben végzi, szóval hasfájást kap az ember, ha két percnél tovább hallgatja.

Gergőt megdicsértem, hogy nem irigykedett Böbe pizzájára, de Edit közbevágott, hogy már Gergő is kapott, aztán rákezdte, hogy milyen sok pénz költünk Gergő Nutellájára. – Futja Editkém, nem? Kevés asszony gazdálkodik annyi konyhapénzből, mint te. Hadd egyen a Gergő Nutellát!

- Attól gombás a lába! Vágott vissza, de ezen már csak nevetni tudtam, hogy orvosnő létére ilyen képtelenséget állít, és ilyen átlátszó módon igyekszik Gergő orra alá borsot törni, mivel Gergő él-hal a Nutellás kenyérért.

Este a Tv-ben az Aranyág műsora ment, s mikor a család nevében megajánlottam ötezer forintot, Gergő is felajánlotta egyheti zsebpénzét. Még ki sem mondta, még meg sem dicsérhettem jó szívét, Edit közbevágott: - Amit már elköltött?
Untam már mindent, ilyenkor élni sem volt nagyon kedvem, de tudtam, ha odaát lennék, tisztán látva, a Legszentebb, a Fény iránti szeretetből úgyis jelentkeznék, hogy visszajöjjek, tehát el kell viselni mindent, és kész. Hisz ki nem tenné ezt, ha már megérezte az Ő végtelen, mérhetetlen, ellenállhatatlan szeretetét. Elviselni pedig volt mit, mert Edit mellé felzárkóztak a kísértők is, és testi, lelki gyötréssel igyekeztek megnehezíteni életemet.

- Ne strapáljátok magatokat, szívecskéim! – Mondtam a körülöttem lihegő ördögöknek, én szeretlek titeket, akármit is tesztek velem, és csak erősödök mindentől! Kár a benzinért! Nem unjátok még? Néha észrevettem, hogy valami nagyon primitív, átlátszó kísértéssel próbálkozott egyikük, akkor Lucifernek címezve megkérdeztem: - már ipari tanulókat is küldesz hozzám?

Még a nyáron történt, hogy az egyik hivatalos helyen az ügyintéző hölgy, akit egyébként már jól ismertem, műszálas otthonkában ült az ablak előtt, és - gondolom a kánikulára való tekintettel – alatta nem viselt semmit. Nem lett volna ez baj, ha nem hátulról jön a fény, mert szembefényben csak a ruha anyagát lehetett látni, de így egy véletlen szempillantás erejéig keblének körvonalai olyan tisztán kirajzolódtak, mintha akár nem is lett volna ott rajta semmi.

Még ki sem léptem a szobából, rázendítettek: - Megszerezzük neked! Mit akarsz? Nem tetszett? Láttuk, hogy tetszett neked! És ez így ment vagy másfél napig, és azt a képet állandóan bevillantották belső képernyőmre, és csak nagyon állhatatos imával, koncentrált Istenhez tapadással tudtam lerázni őket magamról. Tudtam, hogy csak pünkösdi királyságuk lehet, meg, hogy a Jóisten biztos próbaként enged bele ebbe a kísértésözönbe. Akkor pedig az idő nekem dolgozik, a kutya ugat, a karaván halad, nyugtattam magam.