HÚSVÉT
Húsvét előtt levelet kaptam Iván feleségétől, Zsanettől, de nem
gyökérkiállításra szóló meghívó volt benne, hanem házukba, lakásukra szóló
invitáció. Iván ugyanis egy műszaki zseni értelmi képességeinek, és egy ötéves
hipermozgékony gyerek természetének kombinációja. Már az esküvőn gondolkoztam,
vajon mi lesz e párból, párosból, de az Ivánnál idősebb, érett személyiségű
feleség úgy tűnt, csillapítóan hat majd Ivánra, és a fiú szép lassan
megnyugszik.
Sajnos nem így alakultak a dolgok. Zsanett igen erős egyéniségével, Iván
életének minden területén kézbe akarta venni a dolgokat, és beleszólt, hogy
Iván, mint vállalkozó, kivel kössön üzletet, kinek adjon el, kinek nem, kitől
vásároljon, kitől nem, mert neki rossz érzései voltak bizonyos emberekkel
szemben, akiktől “nem szabad” vásárolni, akiknek “nem szabad” odaadni a gépet,
akármennyi pénzt is adna érte.
Az
üzleti életben hamar a perifériára szorul valaki, ha nagyon finnyáskodik,
ráadásul az egészségügyi elektronikus berendezések, vagy földrengés előrejelző
készülékek piaca egy szűk és zárt piacnak mondható, ott hamar híre kél, ha
valaki nem a piac íratlan törvényei szerint viselkedik. Iván elkövette azt a
hibát, hogy nem tudott feleségének nemet mondani, eltűrte, hogy szabad akaratát
átlépjék, magyarán mondva, hogy Zsanett bele kotnyeleskedjen az üzletbe, és
cserébe ő is keresett és talált gyenge pontot Zsanetten, Zsanettben, amit aztán
elkezdett kritizálni, és ő is igyekezett Zsanett szabad akaratát átlépni.
Ez
volt az alapképlet, amikor Húsvét előtt három héttel Ivánékhoz, Zsámbékra
megérkeztem. Zsanett szerintem azzal a vággyal, reménnyel hívott meg, hogy
szintén idősebbként az ő oldalára állítom Ivánt, az ő érveit támasztom alá, és
így kettejük közt a súrlódásokból álló csata a javára dől el. Én ehelyett azt
választottam, hogy külön-külön meghallgattam mindegyikőjük sérelmeit, és
mindkettőjüknek, szinte szóról szóra ugyanazt mondtam el.
Ember, ember felett nem uralkodhat, ezért egymás szabad akaratát nem szabad
átlépni. A házasságot ne egy lábosnak tekintsék, amiből mindenki kiszedni akar
valamit, mert az hamar kiürül, hanem egy tálnak, amelyre mindenki csak tenni
akar. Egymásnak adni akarjanak, szeretetet, jóságot, ne kapni akarjanak.
Emellett nagyjából fele-fele arányban meg kell osztani a háztartási munkát, és
akkor senki meg nem menti őket a boldogságtól.
Végül
fejajánlottam, hogy közösen, egy meditációban menjünk fel a Jóistenhez, és ott
majd választ kaphatnak kérdéseikre. Zsanett akart jönni, Iván nem, így Zsanett
lánya, és a vele pajtáskodó Eszter vett részt a meditáción. Ekkor derült ki,
hogy telekszomszédok, ezért tudott az kiállítás napján nekem Eszter oly hirtelen
ajándékot adni. Végig azon totóztam, honnan tudta, hogy jönni fogok, hol dugta
el előre Ivánék házában a csomagot, mellyel megajándékozott.
Nagyon örültem a közös meditációnak, mert amikor így, idegenvezetőként felviszek
pár embert a Jóistenhez, olyankor azért én is
utazom, behunyom a szemem, és én is
részt veszek az eseményekben. Én is kapok személyes tanácsot, tehát én is
gazdagodom minden alkalommal. Arra gondoltam, hogy „odafönt” rákérdezek, mi ez
az egyre erősödő vonzalom Eszter és én közöttem, miért árad belőle oly erősen és
oly tisztán a szeretet. Szoktam ilyen esetekben mondani, hogy biztos egy faluból
jöttünk odaföntről, vagy talán már éltünk együtt egy életet, és Eszter is
használt egy olyan kifejezést egyik levelében, hogy úgy érzi, mintha már száz
éve ismerne.
Kérdésemre odafönt kép formájában kaptam választ, méghozzá úgy, hogy egy
őserdőben lévő tisztáson egy bambuszkunyhó előtt egy indián asszonyt láttam és
három – négyévesforma gyerekét, aki a porban játszott. Tudtam, éreztem, nem
tudom hogyan, és mitől, de teljes bizonyosságom volt, hogy én vagyok az a
játszadozó kis indiángyerek, és Eszter volt akkor édesanyám, aki iránt
mérhetetlen szeretetet éreztem.
Még
az őserdei intermezzo előtt láttam két egyforma szőke kislányt is, talán ikrek
lehettek, de halvány volt a kép, ezért azt gondoltam, hogy talán csak rövid
ideig éltünk együtt. Élményemet nem mondtam el, hanem megírtam másnap Eszternek,
mert Iván és Zsanett előtt nem akartuk feltárni benső ügyeinket. Zsanett, és
lánya egyébként is féltékenyek voltak Eszterre, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen
szorosra szövődött a kapcsolat közözzünk, ezért levélben azt is megbeszéltük,
hogy társaságukban igyekszünk távolságtartóak lenni.
Zsanett fiatalabb lánya, aki a másik koszorúslány volt, percekig csüngött a
nyakamban, szeretettel megölelgettem, megpuszilgattam, mint édesanyját is,
Eszternek csak két puszi jutott ölelés nélkül, nehogy szó érje a ház elejét.
Levelemet már így kezdtem: Dicsértessék az Úrjézus Krisztus! Szia Tesó! Szia
Mami! Szia Gyöngyvirágom! Puszi, puszi és megint csak puszi! Olyan jó volt
érezni ezt az érdekmentes, birtoklásvágymentes, testiségmentes szeretetet.
Elküldtem Eszternek P.Yogananda cikkét a barátságról. Pont azt írja le, hogy az
igazi barátságot nem szennyezi be érdek, sem testiség.
Mi
pont így éreztünk. Mély barátság fejlődött ki közöttünk, amit csak erősített,
mélyített az a tudat, hogy valamikor, mint anya és fia, együtt éltünk. Eszter,
tudtán kívül jó médium volt, mert elkezdett beszélgetni őrangyalával, és megírta
nekem, hogy kísérőjét Georginának hívják. Abban a pillanatban, amikor szemem
ezekhez a sorokhoz, szavakhoz ért,
megszólalt az én kísérőm is, hogy “engem meg Albinának hívnak”. Úgy örvendeztem
ezen, hogy majd kibújtam a bőrömből.
Őrangyalom már nem láthatatlan, személytelen “fantom” volt, hanem volt neve,
azon meg tudtam szólítani, és amit eddig sohasem tettem, elkezdtem beszélgetni,
társalogni vele, megkértem szívességekre, szóval egészen szoros, és élő lett
kapcsolatunk. Felébresztett, figyelmeztetett, kérésemre barackot nyomott a
fejemre egy energia löket formájában, ha valamit helytelenül tettem, vagy
készültem tenni.
-
Albina, inkább törjön ki a nyelvem, essek el, üssem meg magam, mint hogy
szeretetlenséget tegyek! Kérlek vigyázz rám! És Albina bölcsen intézte dolgait,
volt amit sajnálattal, de visszautalt “hatáskörömbe”, ha olyasmit akartam
rátestálni, amit magam is megtehettem volna, vagy az én lelki fejlődésemet
szolgálta, ha azt magam döntöm el, vagy teszem meg. Üzentem vele Eszternek,
Eszter is üzent vele ebben a másik dimenzióban, szóval elvoltunk, mint hal a
vízben.
Néhány nap múlva Esztertől is csodás levél jött, melynek mellékleteként
megküldte azt a verset, melyet érzése szerint kettőnknek sugalmazott az Úr:
A
másik lelkemhez……
Én
lelkem sugara, csillagom ragyogása,
Viktorom csak te vagy.
Gyermekem helyett gyermekem lettél, lelkedben
Testvérre leltél, és szeretetben átöleltél.
Csakhogy végre megtaláltalak,
Az
évezredes keresés alatt.
Lelkünket szétválasztották,
Szeretetünket eltiporták,
Ott a
kunyhó előtt a porban enyém voltál,
Szerettél, s én szerettelek szintén.
Majd
testvérem voltál én szőke ikerlelkem,
De ez
a gonosznak nem tetszett éppen.
Elvett tőlem,
és
lám az Isten most
Visszaadott nekem.
Előző
életeimbe most pillantást nyerhettem,
És
iszonyú szenvedéseknek tanúja lehettem.
Mindig
együtt voltunk,
De
egymástól szétszakadtunk.
Már
akkor övéi (Istené) voltunk,
játszadozva, hittünk, bíztunk.
Egy
kis időre, pár életre elválasztott az Úr,
De
mégis veled végül összehozott újból.
Tudta, hogy nem választhat el tőled sosem,
Mert
úgy szerettük egymást, mint lelkek sohasem,
S
mert gyermekei, kiválasztottjai voltunk,
vagyunk, egymásra találhattunk.
Te
vagy a kincsem, építőm, buzdítóm,
én
gyönyörű kisded rubintom, Viktorom.
Csodálatos vers, tükrözi azt az egyre mélyülő felebaráti szeretet, amit egymás
iránt érzünk. Erre még rátett egy lapáttal, amikor vasárnap este a meleg kád
vizében ellazultam, és a kádban, majd az ágyban, félálomban,
megint előjött a kép a kunyhóval, a játszadozó kisfiúval, de átéltem azt
is, hogy akkori édesanyám a karján tart és szoptat. Majd együtt mentünk az
őserdőben, tanított szigonnyal halat fogni, mutatta az állatokat, óvott a
veszélyektől.
Az
akkori kifejezések, szavak is előjöttek, bár nem tudtam sokat kezdeni velük.
Amikor lemaradtam az erdőben, így szólt rám: Onyiga ti! Gyere már, igyekezz! Ha
elkalandozott figyelmem, így figyelmeztetett: Hadime! Figyelj rám! Én így
kérdeztem: Buli tárteme majodá? Mi az ott anyácskám?
Ő így válaszolt: Csrrtak, gnkak, onyigavé, henyáj! Az ott a
paradicsommadár az ágon. Amikor egy nagyobb ragadozó közeledett, így
figyelmeztetett a veszélyre: Ti nágyi! Hámáj! Ogova! Hámáj, hámáj, má Kindzsáj!:
veszélyben vagy, guggolj le! Párduc! Guggolj, guggolj Kindzsájom! Ugyanis
Kindzsájnak hívtak, az ő neve pedig Morona volt.
Mikor
elmúlt a veszély, magához ölelt, olyan 12 éves forma lehettem, és így szólt:
Ándoká máj! Gyere ide hozzám Májodá lubovi te, kálimbá. Anya szeret téged
kicsikém! Labova ti! Szeretlek! Aztán a bőrzsákjából valami ennivalófélét dobott
felém: Hhálme! Fogd meg! Huti! Egyél, vagy edd meg! Izgalmat hoztam édesanyámra,
így bocsánatot kértem: Honecse máj! Bocsáss meg!
Lehetne persze mondani, hogy mire jó mindez, mit lehet kezdeni vele, de erre én
sem tudnék hirtelen választ adni. Talán, ha egy néprajzkutató elvetődik egyszer
dél-Amerika őserdeibe, és hasonló, vagy ilyen kifejezéseket hall, igazolhatja,
hogy Kindzsáj, meg a csrrtak, gnkak nem halandzsa, hanem tényleg így beszélnek
valahol, több ezer kilométernyire mostani hazámtól.
Nekem, helyesebben nekünk, azért voltak nagyszerűek ezek a közös élmények, mert
állandóan mélyítették szeretetünket. Amikor átéltem a korábbi életet, illetve
annak egy részét, nem csak a szavak, hanem az akkori érzelmek is előjöttek, és
bármennyire fura, 45 évesen lett egy 18 és fél éves anyácskám, mamikám, aki hol
tündér magzatomnak, hol gyémántos szemű, harmatos lelkű gyermekemnek nevezett.
Kicsit nagyobbacska, már 14-15 éves lehettem, amikor felmásztam egy magas
pálmafára, és valahogy leestem, mégpedig háttal, és eszméletemet vesztettem.
Morona fölém hajolt, és minden anyai szeretetével, aggódásával csókolgatott,
élesztgetett: Kindzsáj! Kindzsáj! Má Kindzsáj! Lassan eszméletemhez tértem, és
halkan rebegtem, még csukott szemmel: Morona, má Morona, majd átöleltük egymást
és patakokban hullott a könnyünk, hogy nem kellett elhagynunk egymást.
Amikor akkori feleségem mutattam be neki, Morona már idősebb volt, ráncos volt
az arca, de a szeme az izzott, sugárzott belőle a szeretet. Megálltunk előtte
jövendőbelimmel, kezeit fejünkre rakta, ez volt az áldás, a szertartás, és máris
nős ember voltam. Ha csak futólag is visszagondoltam erre az eseményre, mindig
forróság önt el, annyi bölcsességgel vegyített szeretet volt Moronában, és
annyira, de annyira szerettem, hogy talán azért nem láttam mellettem álló
feleségemet, mert Morona mellett, Morona iránt érzett szeretetem mellett
elhalványult.
A
lelkemet széthasító fájdalmat, Morona elvesztését is át kellett élnem.
Kétségbeesetten, sírva rohantam a dzsungelben, hajtogattam szét az ágakat, és
kiabáltam Istenemhez: Miért vetted el őt? Ad vissza nekem! Akkori feleségemmel
meg is romlott a viszonyom, mert mellőzöttsége okán szinte örült Morona
halálának, és testével kezdett incselkedni velem akkor, amikor a gyász mélyen
lesújtott, és semmi kedvem nem volt ilyen dolgokkal foglalkozni. Durván
eltaszítottam magamtól, és egyedül ültem lehorgasztott fejjel, a bánattól
letaglózottan egy fatörzsön.
Érzéseimet nehéz szavakba önteni, de az emlékek hatására, valami mindent átfogó,
egyetemleges szeretetérzés lett úrrá
rajtam. Eszter volt már testvérem, volt már édesanyám, és most itt van ő is a
Földön, és biztos a Jóisten akarata, hogy segítsük, támogassuk egymást. Ezt az
is alátámasztotta, hogy még a kezdeti időszakban, amikor Esztert nagyon óvatosan
kezeltem, igyekeztem magam egy bizonyos távolságban tartani tőle a következő
bíztatást kaptam: “Drága gyermekem,
picinyem, magzatom, illatos virágom!
Ne félj Eszter
testvéredet szeretni! Őt Én küldtem melléd, és téged is Én küldtelek őmellé,
hogy segítsétek, támogassátok, szeressétek egymást. Ő tiszta szeretettel, az Én
szeretetemmel szeret téged, és te is – ahogy azon a találkozón fogalmaztak neked
– vegytisztán szereted őt.
Tévedés volt
mindkettőtöknél, de főleg nálad, hogy félni kezdtél, rossz irányt vesz
kapcsolatotok. Már tanítottalak, hogy a bűntől sem szabad félned, mert annál
könnyebben ereszted be magadba. Pont azzal gyengíted magad a bűnnel szemben,
hogy a bűnbeeséstől félsz. A SZERETET, SZERETETEM erősítése, végtelenítése az az
ÚT, amelyen járnod kell, ez nyújt tökéletes védelmet.
Eszter egy gyönyörű versben foglalta össze érzéseit:
“Van
egy fiam, kicsi fiam,
Kiről
nem is tudtam, hogy e világon van.
Ő az
életnek tiszta forrása
Krisztus lelkének igaz sugárzása.
Éjjelente hallottam keserves sírását,
Lelkének terhét, mély bánatát.
Mindig csak azt kiáltotta: Mama! Mama!
S
lám, az Isten őt megszánta.
Visszaadta édesanyját, az ő lelkének szivárványát.
Most
már tudom, hogy ki szólított esténként,
S
hogy kit szerettem eddig fiamként.
Pici
testét átölelve, szíve dobbanását érezve,
Újból
magamhoz szoríthatom őt,
Viktoromat, a legszebbet, a tündöklőt.”
Szeretetem már túlnőtte a kezdeti ún. felebaráti szeretetet, ami inkább csak
annyi volt, hogy kedveltem Esztert, mint fiatal, romlatlan, lelkes
Istenszeretőt, de már abba az – egyébként csodálatos – anya, gyermek szeretetbe
sem lehetett beskatulyázni, ami a meditáció élménye után kialakult közöttünk.
Éreztem, hogy ég világon semmit nem akarok tőle, csak adni, de azt is csak
akkor, ha elfogadja, és ettől nagyon boldog vagyok. És azt is éreztem, hogy
őbenne ugyanez van, csak adni kar nekem, csak szeret, ezért nem vár viszonzást,
nem akar terhemre lenni, pláne nem akar egy picit sem kisajátítani magának, és
ez még jobban erősítette szeretetemet.
Ahogy
Esztert szerettem, ugyanúgy, ugyanolyan mély szeretettel, ha nem is olyan
intenzitással szerettem Évát is, de az is előfordult, hogy valakinél, már
megismerkedésünk első órájában kialakult ez az érzés. Munkahelyemen a
laborkészülékek vásárlói között ajándékokat sorsoltunk ki. A vevőink, főleg
gyógyszertárak voltak, s hol a vezetőnő, hol valamelyik gyógyszerész, hol egy
asszisztens kapta a kisebb nagyobb nyereményt, amit a gyógyszertáron belül
sorsolással döntötték el.
Az
ajándék herendi porcelánkészletet egy miskolci gyógyszertár asszisztense nyerte,
aki szinte el sem akarta hinni a telefonban, hogy igaz, amit mondok. Annyi
csapás érte az utóbbi időkben, hogy jóra már gondolni sem mer. Amikor beléptem a
miskolci panellakás negyedik emeletén a másfélszobás garzonlakásba, gyászruhás,
megtört asszonyt láttam, de szeméből
meleg szeretet, béke sugárzott, csak valahogy mélyről, amennyire az átélt
fájdalom opálos fénye áttörni engedte. Udvariasan nekiláttam cipőmet levetni, ő
pedig kedvesen bíztatott, maradjak csak kényelmesen cipőben, noha patika rend és
tisztaság volt az egész lakásban.
Két
szóval átadtam a porcelánkészletet, aláírta az átvételi jegyzőkönyvet, meg a
közjegyzői sorsolás egy példányát, majd hátradőltem a fotelben, szürcsölgettem a
finom presszókávét, és figyelmesen hallgattam. Nehéz mutatvány volt ez nekem,
aki egy percből átlag ötven másodpercet beszél, de éreztem, ha törik, ha szakad,
ki kell bírnom, mert ennek az asszonykának arra van most szüksége, hogy
meghallgassák.
Emma
nekikezdett, először csak csordogált, mint egy ér, utána folydogált, mint patak,
aztán, mint áradáskor a folyó, hömpölygött. Házassága tönkrement, férjétől
elváltak, de második nekifutása, élettársi kapcsolata is sikertelen volt.
Élettársa beteges féltékenységével üldözte, s még többet emelgette a poharat,
mint férje. Édesapját testvérei közül főleg ő ápolta utolsó napjaiban, s nem
sokkal azután, hogy a földdarabok a leeresztett koporsón kopogtak, már élettársa
sírja mellett állt.
Annak
ellenére, hogy élettársa, egy józan pillanatában minden ingó és ingatlan
vagyonát rá hagyományozta, és a garázsszomszédoktól, ahol élettársa napjait
töltötte, megtudhatta, hogy szíve mélyén szerette, és értékelte őt, élettársa
rokonsága, gyermekei, és volt felesége, a temetésen lerohanták, hogy elperelnek
tőle, mint bitorlótól mindent. Végtelenül fájt beszélgetőpartneremnek ez az
eljárás, hiszen ő sosem ragaszkodott anyagiakhoz, első férjétől is békességben,
egyességgel elvált, nem haragszik senkire sem, a munkahelyén is ahol tud, akinek
tud, segít, soha senkinek nem ártott, így érthetetlen volt előtte, miért őrá
zúdul a haragfolyam.
Ehhez
még az is hozzájött, hogy testvérei, talán mozgolódó lelkiismeretük hangjának
elnyomása végett, állandóan támadták, s bár az ápolás hónapjai, évei neki
jutottak édesapja mellett, az utolsó hetekben, elhunyta előtt kezdtek mindent
kritizálni, hogy ezt így kellett volna, azt úgy kellett volna. És most itt van
tudatát elvesztett, őt már meg sem ismerő édesanyjával, aki egyetlenegyet tud
még elborult elmével is, imádkozni.
No,
ezen a szálon indultam el, amikor Emma kiadott magából mindent, beszéltem a
Jóistenről, az örök életről, a szeretetről, a megbocsátásról, és megkérdeztem –
próba, szerencse – hogy elfogadna-e egy kézrátételes gyógyítást. Alig több mint
másfél óra telt el, hogy magázódva bemutatkoztam, s most a kezelés végén
szeretettel átöleltem, magamhoz szorítottam a gyászruhás Emmát, és kétoldalt
cuppanós puszit adtam neki.
- Jaj
Viktor, úgy köszönöm a Jóistennek, hogy hozzám vezetett. Eddig senki nem
törődött velem, nem volt, akinek elmondhattam bánatomat, hálálkodott a jó
asszony, és azzal búcsúztunk, hogy nem utoljára látjuk egymást, és természetesen
elküldtem úgy könyvemet, mint esszékötetemet címére.
Eszter nagyon örült, amikor Emmával való megismerkedésemet elmeséltem, érdekes
módon nem volt féltékeny, hogy másokkal is barátkozom, inkább örült neki, hogy a
Jóisten szeretetét mennyire igyekszem a magam módján terjeszteni, és boldogan
olvasta leveleimet. Egy alkalommal megírta, hogy amikor a levelemet felnyitotta,
valami kékes-lilás fény jött ki belőle, és annyira érezte az a levélből kiáradó
Istenszeretetet, hogy forróság öntötte el, és késő estig imádkozott értem,
családomért, ismerőseimért, meg mindenkiért, aki eszébe jutott.
Pedig
volt dolga is elég, hisz két öccse mellett őrá hárultak a családban a női
feladatok, takarítás, mosogatásba, bevásárlásba való besegítés. Szigorú
édesapja, aki gyerekkorában mogyorófavesszővel “tanítgatta” rendre, gyakran
kiparancsolta, még 18 évesen is a kertbe gyomot szedni, kapálni, így a tanulás
és házi feladatai, meg a kórusba járás, fuvola óra, külön nyelvóra, és bibliaóra
mellett egy csoda, hogy egyáltalán valamikor ki tudta pihenni magát.
Persze fiatalon az ember elnyűhetetlen, és ahogy mondta, leveleimből,
szeretetemből sokat merített, sokat töltődött. Én is sokat profitáltam
kapcsolatunkból, mert feleségemmel kapcsolatban kitartásra, türelemre,
szeretetem növelésére bíztatott, és mindig olyan idézeteket, gondolatokat írt
nekem, amire épp az adott pillanatban, időszakban a legnagyobb szükségem volt.
Írtam
is neki, hogy talán gondolatolvasó, hogy ennyire telibe tud találni, mire azzal
válaszolt, hogy szerinte én vagyok, mert én is mindig azt írom, ami neki épp a
legtöbbet segíti. Volt is ima közben egy látomása, miszerint két fehér félgömb
közeledett a sötétségben egymáshoz, és aztán egyesültek. Szerinte a mi lelkeink
voltak azok. Igen, gondoltam magamban, ez hasonlít a dualitáshoz, és eszembe
jutott, hogy leveleiben többször lelke másik felének, lelke jobbik felének
nevezett, amit persze hamar visszaadtam, mert én éreztem őt nálam tisztábbnak,
romlatlanabbnak.
De
hát dualitás nincs, ezt a SZÓ, meg Pali bácsi annyira elmondta, talán jámbor,
kislányos álmodozás részéről ez a két fehér félgömb. Bobela Tibivel is ezen a
témán nyüglődtünk egyszer. Odafönn már nincs férfi, meg nő, Jézus is mondta,
hogy az angyalok nem házasodnak, ott már az a vegytiszta szeretet van, amit
Eszter iránt érzek, és ő is érez felém.
Többször előfordult, hogy különleges lelki élményekben volt részem. Biztos
vagyok benne, hogy még tavaly karácsonykor megkaptam a Jóistentől a távgyógyítás
képességét, mert Szlovákia magyarlakta területéről felhívott egy ismerősöm, és
három napja tartó gyötrő fogfájását egy negyedórás, átélt ima elmulasztotta.
Most pedig, sokszor elég Eszterre gondolnom, és szinte érzem, hogy mellettem
van. Amikor vasárnap, vagy szombat délután szomszédommal, Dezső “bácsival” a
közeli főiskola portásával, az erdőben sétálok, érzem Eszter is velem van, sőt,
van amikor szól is hozzám.
Péntekenként hamarabb volt a tanításnak vége, így
tizenegykor felmentem a ház tetőteraszára, és onnan felhívtam Esztert
rádiótelefonomon. Beszélgettünk egy pár percet, majd megbeszéltük ki az első, ki
kezdi, és felváltva imádkoztunk egymásért negyed-negyed órát, végül
visszahívtam, és kitárgyaltuk, ki mit látott, érzett. Húsvét hétfőn egy rövid
időre személyesen is találkozhattunk, mert locsolkodás címén ellátogattam
Ivánkáékhoz, de Zsanett és leánya is ott ültek az asztalnál, és annyira
skubiztak[1],
hogy Eszter csak két levegőbe cuppantott puszit kapott, és hamar el is
búcsúztam, mert társaságban nem tudtunk olyan jól a kettőnket érdeklő témákról
beszélni, más meg csak üres fecsegés lett volna.
A locsoló tojás azért nem volt akármilyen. Világoskék volt
az alap, és fehérrel egy kereszt, a kettőnket összekötő Istenhit jelképe, meg az
IHS[2]
felirat volt rajta. Féltett kincsem lett ez a tojás, de hazavinni nem mertem,
mert ha feleségem megtalálja, biztos búcsút vehetek tőle.
Amint
a Földön, úgy itt a mennyben is, fogalmaztam egy korábbi esszémben, és húsvét
után csodálatos, mennyei élményben volt részem. Sétáltam szomszédommal a
Kecskemét környéki erdőben, rugdaltuk az elénk kerülő köveket, pólónkkal
hessegettük az agresszíven támadó tavaszi szúnyogokat, és közben, ahogy Eszterre
gondoltam, egy különös érzés lett úrrá rajtam.
Éreztem, hogy mennyire egyformán szeretjük a Jóistent, az embereket, és egymást,
és azt éreztem, hogy nincs semmi
különbség köztünk. Én nem vagyok 45 éves, ő nem alig tizenkilenc, én nem vagyok
férfi, és háromgyerekes családapa, ő nem nő, és év-vesztesként harmadikos
gimnazista, hanem emberek, de nem is emberek, emberszellemek vagyunk. Kettőnk
között immár különbség nem lévén, azt éreztem, hogy én ő vagyok, és ő én „van”,
tehát, hogy azonosak, egyek vagyunk, egységben élünk, ahogy az angyalok is
élhetnek a Mennyben, ahogy Jézus is mondta, hogy “én és az Atya egy vagyunk”.
És
egyek vagyunk Teremtőnkkel is, hisz Őt mindketten, még egymásnál is jobban
szeretjük, hisz hol van a mi szeretetünk az Ő szeretetéhez képest? De hogy ilyen
tisztán tudjuk szeretni egymást, az csak annak tudható be, hogy az Örökkévaló
mindkettőnk szívében benne él. Hol van ehhez a csodás, magasztos érzéshez képest
a dualitás, ahol két fél van, ahol még van férfi és nő, köztük a vonzódás, a
nemiség, ami tulajdonképp valami alacsonyrendű dolog, a test vágya.
Az
ilyen csodálatos szárnyalások mellett azonban lelkem még érzékenyebbé vált, és
Edittel való villódzásaim egyre jobban fájtak. Sokszor csak pár órát aludtam
éjszaka, mert este éjfélig, hajnali egyig nem tudtam elaludni, reggel meg fél
ötkor már kidobott az ágy. Főleg hogy Böbével megállapodtunk, heti három nap “onyával”
alszik, s én meg az ő kis keskeny, számomra kissé kemény, és ezért szokatlan
nyoszolyáján töltöm az éjszakát.
Amikor mélyponton voltam Eszter széles sugárban öntötte az erőt belém. “Öntsd ki
lelked terhét, átveszem minden gondod, mondd el, mi nyomja lelked, mert te
kisfiam, csak te vagy a mindenem! Milliárd puszit adok sima kisded
arcodra és homlokodra piciny keresztet, rajzolok. Isten óvjon, és áldjon meg
milliószor!” Ezek a nyugtató, kedves, vigasztaló sorok! Úgy éreztem, nem is
bírnám Eszter, Eszter szeretete nélkül, mert mindketten csak közelebb vittük
egymást a Jóistenhez, és így kölcsönösen szükségünk volt egymásra. “Köszönöm
Istennek, hogy vagy!” Írtuk szinte egyszerre egymásnak, és hála töltött el
mindkettőnket a Legmagasztosabb iránt.