AZ UTOLSÓ MENET

Megint rám ragyogott a szerencse, méghozzá nem is akármilyen formában. Igaz, hogy Zsófival elkezdtem levelezni, és megköszöntem, hogy Eszterrel engedélyezte kapcsolatunkat, hogy Zsanett lányának szalagavatójára úgy is elmentem, hogy Eszter nem volt ott, mert kétnapos lelkigyakorlaton vett részt, igaz, hogy a gyere kicsi, gyere szentképet elküldtem Zsófinak, és a két kisgyerekhez beírtam Eszter, Viktor, az angyalhoz meg, hogy Zsófi, de arra nem számítottam, hogy egy egész napra elengedi velem Esztert.

Megterveztük a programot, Zsámbékról elindultunk Tahitótfaluba, ahol Rosta Csilla, az aurafotós lakik, onnan Visegrádot céloztuk meg, és végül Budapesten keresztül vissza Zsámbékra. Mielőtt elindultam, a rózsadombi virágárusnál egy szál gyönyörű piros rózsát vettem, és Esztert ezzel köszöntöttem, amikor elémentem. Vibrált köztünk a levegő, egész úton énekeltünk, fogtuk egymás kezét, piros lámpánál az ujjait, meg a kézfejét, tenyerét csókolgattam, néha a vállamra hajtotta a fejét, a feszületnél vagy keresztet vetettünk, vagy puszit dobtunk szeretett, imádott Megváltónknak, és olyan voltunk, mint két pajkos kiscsikó, amelyek ugrándoznak a réten, és szinte alig tudnak mit kezdeni szabadságukkal.

Tahitótfaluban eltévedtünk, mert Csilláék háza már bejelöletlen útvonalon volt. A homokos úton megálltam, kiszálltam az autóból, mintha tájékozódnék, és Eszter követte példámat. Átmentem az autó túlsó oldalára, szemébe néztem, majd behunytam a szemem, és, és… megcsókoltam. Mint két általános iskolás – nem falánkan, szenvedélyesen, hanem – megilletődötten, szinte föl sem fogva, hogy mit teszünk - csókolóztunk. Aztán Eszter hátrahúzta fejét, és kérdően nézett rám.
- Szívem, én már nem vagyok nős, miért ne csókolózhatnék veled? És anyukáddal kapcsolatban, ez nem testi kapcsolat, mert nem bokorba bújtunk. A mai fiataloknál ma már ahhoz sem kell két hétnél több. Emiatt ne izgasd magad. Még égett az ajkunk a csók hevétől, amikor beléptünk Csilláék kertjébe.

Csilla tüneményes kedvességgel fogadott minket, pedig elfelejtettem telefonon bejelentkezni. Aurám elemzésekor úgy fogalmazott, hogy egyik szeme sír, a másik meg nevet. Az aurában, a szívcsakránál látható ún. magenta színt úgy értelmezte, hogy sosem voltam olyan közel a Jóistenhez, mint most vagyok, és tetteimben elsősorban a szívemre, a bennem lakó Istenre kell hallgatnom. Ugyanakkor aurámban a torok csakránál, a kommunikáció energiacentrumánál, egy hatalmas szakadás, folytonossági hiány látható, amihez hasonlót még szintén nem tapasztalt. Egy esetben, egy baromfikeltetőben dolgozó nőnél látott hasonlót, aki napi 10 órát töltött káros sugárzásban, és felhívta figyelmemet, hogy ilyen energetikai állapotban a legrosszabbra is felkészülhetek. Elég régóta ismert, tudta, hogy nem fogok erre beijedni, és komolyan veszem figyelmeztetését.

Egy korábbi fotón még meglévő lyuk betömődése azt jelentette számára, hogy nem hagyom többé manipulálni magam, és ennek következtében nem is lehet “leszívni” energiáimat. Míg Kata azt az oldalát emelt ki házasságomnak, hogy Editnek az életénél is fontosabb volt fölöttem a hatalom gyakorlása, Csilla arra mutatott rá, hogy Edit rengeteg energiát tőlem szívott el, ami persze nem tudatosan, hanem tudat alatt történt.

Aki nem férfi a házasságában, mondotta, az maga csinál démont a feleségéből, és elmesélte egy rokonuk esetét, aki bizony negyvenes évei közepén ment át az örök vadászmezőkre, mert képtelen volt a sarkára állni. Az emberszellem alapvetően hímnős, tehát a férfi, a kemény a kiáradó, a vezető, és a női princípium, a női elv, a finom, a befogadó, a puha is jelen van benne. Az a jó, ha valakiben a két princípium egyensúlyban van, vagy az a nemé, amelyikbe leszületett egy kicsit erősebb. Ha valakiben a saját neme túlteng, férfiként macho, durva erőszakos zsarnok, nőként mikiegér, vagy ledérlány lesz belőle. Ha azonban valakiben a saját földi nemének princípiuma háttérbe kerül, és házasságában egy hasonlóval találkozik, akkor saját nemének princípiumát kell erősíteni önmagában, különben az az elv házastársában erősödik.

Bennem erősebb volt a női, a befogadó, a finom, puha elv, Editben pedig a férfias, tehát a kemény, a kiárasztó, az irányító, uralkodó princípium. Mivel saját férfi princípiumomat nem erősítettem, ez benne erősödött meg, és ahogy visszagondolok, az évek során egyre inkább nadrágot kezdett viselni, haját rövidre vágatta, slankabb lett, szóval külseje is követte a belső átalakulást.

Eszter fotója is sokatmondó volt. Gyönyörű kék jelezte ártatlanságát, romlatlanságát, és valahogy énekhangja is benne volt ebben a színben. Jobb és baloldal, tehát a bejövő és kimenő energiák azonossága mutatta, hogy ő mindig azt adja, ami benne van, tehát mélységesen őszinte.

Végül Csilla nagy empátiaképességgel még azt is megreszkírozta, hogy jól összeillünk, és különben is, a történelemben sok példa volt már rá, hogy nagy korkülönbséggel boldog házasságot kötöttek. Csilláéktól elindultunk a Visegrádi várhoz, de útközben megéheztünk, és megálltunk egy kis böfi-büfinél ebédelni. Eszter hamburgert kért, én meg hekket, és közben elmondtam a büfés hölgynek, hogy a feleségem nem szereti a halat, és nem enged otthon sütni, ezért házon kívül mindig halat eszem. Sokatmondóan végignézett rajtunk, ezért fél kézzel átöleltem Esztert és jó hangosan azt mondtam: - Gyere drágám, odakint együnk!

Odakint persze majd megpukkadtunk a nevetéstől, és kiderült Eszter sem szereti a halat, és most már őt tekinthetem feleségemnek. Jóízűen tömködtem magamba a hekk falatokat, s közben Eszter simogató tekintetét éreztem végigsiklani magamon. – Olyan jó nézni, ahogy eszel! Tört ki belőle ösztönösen, és elgondolkoztam, vajon (volt) feleségem is ilyennek látna-e?

A Visegrádi kilátóban nagyon megnézett minket a jegyszedő, hogy kézen fogva mentünk, és egy tanuló, meg egy felnőtt belépőt vettünk. Eszter duzzogott is persze csak viccből, hogy tanuló jegyet vettem neki. Ott fönn, a nyári szellőben, emelkedett hangulatba kerültünk, s mivel híre hamva sem volt más látogatónak, összekulcsoltunk kezünket és elkezdtünk imádkozni felségemért, kislányomért, Eszter családjáért, majd mindkettőnkért, hogy maradjunk meg az Úr útján.

Az ima végeztével áldást kértünk szeretteinkre, és máris indultunk, hogy Eszter időben hazaérjen, és máskor is elengedjék. A szünetben nagy eldorádó elé néztünk, mivel Eszter úgy tervezte, kéthetente találkozhatunk. Ez volt életünk második találkozása azóta, hogy szerelmünk feltört, és most kéthetente? Ez valami elképesztő boldogságnak tűnt. Persze az örömbe üröm is vegyült, mert Eszter bejelentette, három hétre Franciaországba utazik kórusuk, és tulajdonképp emiatt engedte el édesanyja a mai kirándulásra.

Mit lehet mit tenni, elbúcsúztattam, és megígértem, minden nap imádkozni fogok érte, vele utazó szüleiért, és az egész buszért külön. Szülei ugyanis személyautóval mentek, egy ismerős francia családnál laktak, és ha szerencsénk lesz, négy nappal később jönnek haza, mint Eszter. Csilla energetikai diagnózisa sajnos beigazolódott, mert hazafelé, már Kecskemét belterületén, fényes nappal, délután öt órakor, egyszerűen elaludtam a volán mellett, és áttértem a menetirány szerinti bal oldalra. Még belegondolni is rossz, hogy balesetet okozhattam volna, akár gyalogost elütve, vagy másik személyautónak, esetleg kamionnak ütközve, de szerencsére tenyerén vitt a Jóisten, így megúsztam a meleg helyzetet, és leeresztett ablakkal, ajkamat harapdálva, karom csipkedve, s magam így ébren tartva autóztam hazáig.

Közben lakásügyeim is alakulni kezdtek. Néhány napig keresgéltem, ismerőseim félretették a Bács-Kiskun Megyei Hírlapot, de amit reggel meghirdettek lakást, délután már kibérelték. Így nem lesz nekem bérlakásom egyhamar, keseregtem néhány nap után, mert addig nem akartam Edittel ezt megbeszélni, míg nem volt biztos támpontom. Ahogy magamban keseregtem, hogy mi lesz a megoldás, megszólalt Isten hangja: - Adj fel egy hirdetést, a többit bízd rám! Így is tettem, és néhány nap múlva örömmel fogadtam rádiótelefonomon az ajánlatot, hogy teljesen bebútorozott másfél szobás lakás kiadó, hűtőszekrénnyel, automata mosógéppel, épp csak a ruháimat kell vinni.

Erre már ráharaptam, és este bejelentettem Editnek, hogy akkor eleget teszek felszólításának, és elköltözöm. – Nem mondtam én ilyet soha, mi az hogy elköltözöl? Csattant fel és odavágott egy tányért a padlóra, amely szegény, taposócsempe volt, nem bírta a gyűrődést, és a tányérral együtt eltörött. Óvatosságból kimentem a konyhából a nagyszobába, s miközben demonstratív késélezés zaja hallatszott, beszóltam az ajtó résén: – De hát Editkém, Te mondtad, hogy költözzek el, nekem eszembe sem jutott volna… Most aztán benne voltam a slamasztikában. Mire végre rászántam volna magam – úgy látszik Edit nem gondolta komolyan, vagy nem is álmodta, hogy komolyan veszem felszólítását – az ellenkezőjére akar rábírni.

Böbét felülvizsgálatra a kórházba vittük, és amikor kettesben hazafelé megálltunk egy benzinkútnál, Edit váratlanul – sosem tett ilyet házasságunk alatt – karomat elkezdte simogatni, hogy elgondolkoztam-e a dolgon, nem kéne inkább helyrehoznunk kapcsolatunkat? – Jaj Editkém, dehogyisnem, épp ezt akarom én is! Tartalmilag, hogy tiszteljük, szeressük egymást, de a férj-feleség viszony helyreállítását én lehetetlennek tartom. Átfutott ugyanis fejemen, hogy a 19 év alatt hányszor próbálkoztunk, házasságunkat úgy helyrehozni, hogy behűtöttünk egy üveg pezsgőt, este összebújtunk, aztán három nap múlva mindent ott folytatódott, ahol abbamaradt.

Erre a határozott, egyértelmű válaszra szitoközön áradt felém, és a hazavezető úton a hallgatás ködébe burkolóztunk. Másnap este, ahogy esti “értekezletünket” a szokott feszültségoldókkal, pezsgő, cigaretta megkezdtük, a feszültség úgy látszik Editben nem oldódott, mert ahogy az ablaknál álltam, egy nagy, hegyes konyhakést vett a kezébe, és hozzátette, ez is kell, mert ha kilök, akkor még életben maradhatok.

Megdöbbentő látvány, és érzés volt, de mély nyugalommal azt válaszoltam, hogy rajta, én nem hiszek a halálban, nekem halhatatlan lelkem van. Na, amit erre kaptam, azt sem vágom zsebre, szinte az egész bekezdés csak pontokból állna, így ezt mindenkinek a fantáziájára bízom. Megint pár nap múlva Edit összeroppant, kért, könyörgött, hogy maradjak. Láttam rajta, hogy akár minden reggel egy liter szenteltvizet is meginna éhgyomorra, vagy kétméteres feszületet engedne a falra akasztani, csak maradjak, de amikor a traffipax villant, már késő a fékezés, én már nem tudok visszafordulni. Főleg, hogy ez csak olyan taktikai, rövid távú szándék nála.

Egy másik alkalommal teljesen összetört, sírt, zokogott, és bizony majd megszakadt a szívem. Csórikám, hogyan mondjam el neki, hogy szeretem? Hát lehúztam vele 19 évet, hogyne szeretném? Nagyon szeretem őt, csak nem tudok vele élni! A legszívesebben megöleltem és megpuszilgattam volna, ha nem értette volna félre az ilyen gesztusokat, és nem akart volna ilyenkor rögtön a korábbi állapotba visszaállni.

Az tette be a lapot, amikor viszonylag nyugodt volt, és arra igyekezett rábeszélni, hogy menjek szabadságra, menjek egy hónapra, menjek a gyerekek nélkül, csak ne költözzek el, mert érzi, akkor soha többé nem jövök vissza. Ebből én azt vontam le, ha nem költözöm el, akkor élete végéig azzal fog kísérletezni, hogy visszaállítsa a korábbi állapotot, tehát nem tartalomban akar fejlődni, hanem formában visszafejlődni. Így elhatározásom véglegessé vált, és a lakás bérbeadójával meg is állapodtam, hogy augusztus 12-én beköltözöm, 13-án indultunk a fiúkkal Korfura, ezt már korábban megbeszéltük.

Elterveztem, milyen felszabadult érzés lesz elköltözni, hiszen az utóbbi hetekben tüneteim annyira felerősödtek, hogy szinte kirepítettek, kirobbantottak a lakásból, melyben már elviselhetetlen volt számomra a lét. Elköltözöm, már attól megkönnyebbülök, kipihenem magam a fiúkkal Cipruson, még jobban felszabadulok, hazajövök, és két hét múlva makkegészséges, és maradéktalanul boldog ember leszek.

Beleköptek a levesembe, mert szállásadóm elnézést kérve telefonált, hogy a lakást csak Korfuról való visszaérkezésem időpontjára tudja kiüríteni. Elmentünk fiaimmal, meg Takácsékkal Korfura, de felszabadultság helyett az elhatározott, de végre nem hajtott tett súlyát cipeltem magammal. A súly alatt alig bírtam bicegni, fiaim türelmesen megvártak mindig, de ők élték volna az életüket, nekik inkább kolonc voltam.

Majd a tenger, gondoltam, ott, a vízben, elememben érzem magam, majd ott kimozgom magam, és jó mélyen beúsztam, de a sós víztől, meg a dinamikus úszástól hónaljam úgy kidörzsölődött, hogy visszafelé már úgy úsztam, mint egy széttartott szárnyú pingvin. Így szobafogságra, helyesebben apartmanfogságra ítéltettem. No azért itt is sikerült a citromból limonádét csinálnom, mert a Takács házaspár hölgy tagja belerúgott egy sziklába, és nagylábujja körme lifegett, és kézrátételes kezelés közben megbeszéltük az élet dolgait. Megdöbbentő volt a hasonlóság az ő házasságukkal, de náluk, Annamária tudatában volt, hogy férje nyuszisága hozza elő agresszivitását, és magában szinte könyörgött férjének, hogy álljon a sarkára, de ő, “szeretetből”, mindenre rábólintott, ahogy én is tettem.

Annamária pedig, szinte “magatehetetlenül”, erőszakos, agresszív zsarnok volt, férjét vagy nyílt erőszakkal, vagy érzelmi zsarolással hajtotta uralma alá, mert valahogy érezte, hogy meg kell tapasztalnia lehetőségének határait. Hatalma pedig határtalan volt, mert férje hétrét görnyedt, szenvedett is gerinc és nyakfájdalmaktól, ugyanakkor azzal áltatta magát, hogy maradéktalanul boldog feleségével, és szereti családját. Csak akkor borult ki a liszt, amikor Lajával kettesben voltunk, és elmondta, már az öngyilkosságra is gondol, olyan pokol az élete, mert felesége megalázza, uralkodik rajta.

Visszabeszélni, nem eltűrni, ja azt nem, azt nem kockáztatja, meg szerinte a “szeretet” ezt kívánja, hogy ő így szenvedjen. Az a nevetséges, hogy felesége is szenved, egyáltalán nem boldogítja a hatalom gyakorlása, melyet a szó szoros értelmében határtalanul gyakorolhat, és küldené el magától férjét, aki meg csüng rajta, mint gyümölcs a fán. Az ő helyzetük nagyon hasonlít a miénkhez, csak náluk Annamáriának lett elege a hatalom gyakorlásából, és Laja mazochistaként még “élvezkedik” a szenvedésben, míg nálunk én untam meg a banánt, és vetettem radikálisan véget az eltorzult hatalmi egyensúlynak.

Sokat merengtem a kék tenger, a horizont felett, gyönyörködtem napfelkeltében, és naplementében, és 52 oldalnyi szerelmes levelet írtam kézzel Eszternek. A görögkeleti templomban gyertyát gyújtottam, és imádkoztam, az apartmanban zenét hallgattam, és, arany szívem, édes kis csillagom, még egy kis leheletnyi plátói “kapcsolatba” is keveredtem. Alattunk egy görög család lakott az apartmanban, és ahogy a balkonon üldögéltem, észrevettem, hogy 11-12 éves forma kislányuk fel – felpillantgat hozzám, de amint odanézek, zavartan elkapja a tekintetét.

Aztán köszönni kezdtem neki, hol hello-bal, hol kálimerával, és amikor egyre másra elvörösödött, akkor jöttem rá, hogy a cseppnyi lélek már nem gyerekként pislantgatott egy külföldi felnőttre, hanem nyiladozó nőiességének első megnyilvánulásaként, háromnegyed részt gyerekként, negyedrészt nőként, de lehet, hogy 90% és 10% volt csak az arány, tekintett rám. Szívet melengető érzés volt ez, sokat imádkoztam érte, küldtem felé szeretethullámokat, és tekintetét soha sem felejtem el, mert elutazásunk apján, amikor a kofferünket a dombról elszállító kisteherautóra vártunk, ő is kiült, velem szembe, és romlatlan vágyakozással, azzal a tudattal, hogy az életben soha többé nem látjuk egymást, csak nézett, nézett, és nézett.

Őrület, ha belegondolok, mint Böbe, annyi idős, de Eszter is egyidős Viktor fiammal, és a szív úgy látszik, nem igazodik korhoz, és nem is veszi figyelembe a társadalmi szokásokat, elvárásokat, normákat. Viktorral úgy tettem túl magam a dolgon, hogy odaadtam neki esszékötetemet, melyben az utolsó negyven oldal arról szólt, hogyan jutottam el az elköltözésig.

Gergő szeméből kicsordult a könny, amikor röviden közöltem vele, hogy hazautazásunk napján már nem alszom otthon. Nem ragoztam neki a dolgot, hisz vele lelkileg annyira egy húron rezgünk, hogy felesleges lett volna. Megérezte, hogy nem lesz hátvédje ezentúl, de bíztam benne, ha nem leszek otthon botránykőnek, feleségem is jobb viszonyt alakít ki vele. Ahogy repültünk hazafelé a fehér fellegek felett, belegondoltam, milyen iszonyú nehéz döntés, és micsoda őrült felelősség volt meghozni. Isten hangja ugyanis azt mondta “A szeretet útján fogod elvezetni őt Hozzám”, tehát ezzel az én felelősségem, legalábbis nagymértékben, hogy Edit megtér-e, vagy nem. Ráadásul Böbe gyógyulása is az én vállamat nyomja, mert Viktornak az “jött”, hogy kishúgod meggyógyul, de édesanyád előtte megtér Hozzám”. Bele tud gondolni valaki, milyen borzasztó nehéz volt ezt a döntést meghozni?

Végül is belegondoltam, az idő fogja megmutatni cselekedetem gyümölcsét. Ha Edit megtér, testi tüneteim javulnak, Böbe meggyógyul, akkor minden világos, mint a vakablak. Ha Böbe meggyógyul, és Edit nem tér meg, akkor kamu volt a sugalmazás, önsugalmazás, vagy szemtelen szellem is lehetett. Ha Böbe nem gyógyul, Edit nem tér meg, én is betegeskedem, és belülről úgy érzem, helytelent cselekedtem, akkor bocsánatot kérek Teremtőmtől, meg Editemtől, és maradék életemben igyekszem lecsoszogni bűnömet, ami csak annyiban bűn, amennyire tudatosan tettem. Három évig egy módszerrel próbálkoztam, de bármennyire is igyekeztem mindent eltűrni, mindent elviselni, és remélni, hogy a Jóisten dísztáviratot küld, vagy videóvetítést rendez Editnek, hogy rendes ember ám a férjed, nem gonosz, nem jutottam semmire, sőt, ha lehet még jobban adtam Edit alá a lovat.

Most változtatok, és remélem ő is változik, mert akármilyen pokolnak is éltem meg az életet mellette, ha nem lennék meggyőződve, hogy mostani lépésem helyes, vagy legalábbis helyes lehet, nem tenném meg. Voltak, akik azt mondták, le a kalappal, hogy vállalni mered döntésed Viktor, ismerünk, hogy a családodról bőkezűen fogsz gondoskodni. Volt, aki lesátánozott, hogy a duálkérdést a “rossz fiúk” sugallták, és persze saját lelkét rám kivetítve azt hitte, Eszter miatt rúgom fel házasságom, és őneki csak a felesége létezik, Isten és ember előtt, és aki elhagyja feleségét, az házasságtörő.

Az imakörben elhangzott, hogy “Viktor menekül a felelősség elől”. Pont ők mondták, akik kívülről fújják a SZÓ köteteket, hogy mindenki csak saját magért felel. Egyébként is, míg szenvedtem, mindegyik csak bíztatott, nem olyan rossz az, kibírod Viktor, te tudsz még jobban szeretni, ő csak keserűségében mondja, amit mond, de könnyű a más kezével csalánt verni. Nem nekik kellett végigélni, amit én végigéltem. Müncheni ismerősöm, akivel 12 éve ismerjük egymást, azt mondta, Viktor, én sosem mondtam neked, de mindig azon csodálkoztam, hogy tudtok ti Edittel együtt élni, hisz ti annyira különbözőek vagytok.

Rengeteg volt a pro és kontra gondolat, ami kavargott bennem. Ugyanakkor belülről valami mély nyugalom, bizonyosság uralkodott bennem, hogy nem bűn, sőt helyes, amit teszek, és a szeretetben nem csak az igen, hanem a nem, a ne tovább is benne van, és hogy ezt az elrontott jót, amit Edittel való kapcsolatom jelent, csak ilyen radikális lépéssel lehet helyrehozni. Nem mertem sugallatot kérni, mert gyakran rögtön beszóltak egy pont ellenkező értelmű dolgot, és ugyanolyan bizonytalan maradtam, mint amikor tanácsot kértem. A féltizenkettes mise után mégis szólt hozzám a Legszentebb:

“Nyugodj meg kicsi gyermek! Szíved megint felkavarodott, bizonytalan, fájdalmas. Minden gondolat, minden sugallat, minden szavad, minden tetted, ami békét hoz szívedbe, ami belső nyugalommal tölt el, Tőlem van. Sajnos, ami békét hoz a te szívedbe, nem hoz feltétlenül békét más szívébe, mert nem mindegyikőtök adta át magát azonos mértékben Nekem. Azokban, akik egyáltalán nem ismernek, vagy csak igen kis mértékben, főleg formálisan adták át magukat Nekem, azokban szükségszerűen nyugtalanságot, feszültséget, beavatkozási szándékot, bírálati vágyat, ellenszenvet keltenek gondolataid, szavaid, tetteid. Ez voltaképpen a te kereszted, ezt kell vinned Velem a Golgotán át”

Csodálatosan bölcs, Isteni bölcsességet tartalmazó sugallat, és ez minden igazságok csúcsa, mert ha már nem segít az Írás, az ész, akkor a biztos iránytű, a legmagasabb fórum a bennünk lakó Isten, lelkiismeretünk szava kell, hogy legyen. Még a legelvetemültebb ember is csak elnyomni tudja lelkiismeretét, és csak ideig, óráig. A szívbékét nem lehet kreálni, az csak abban van meg, akiben a Jóisten jól érzi magát, akiben Jézus Atyjával lakást vett, és ez nem rendkívüliség, nem kiválasztottság, hanem a legtermészetesebb állapot kéne, hogy legyen. Annak kell ma magába tekintenie, akiből nem sugárzik Isten nyugalma, szívbékéje, mert ő valahol elvétette a lépést.

Nem lesz könnyű Editnek sem, hiszen hosszú évek megszokásából kell kizökkennie, biztos, hogy minden porcikája tiltakozni fog ellene, de a fájdalmas műtét eredménye gyógyulás lesz. Talán pár hónap, talán pár év, de biztos, hogy fog találni valakit, akit boldoggá tud tenni úgy, ahogy van, és aki őt is boldoggá tudja tenni, mert én sajnos nem tudom.
Amikor Böbe pár hete, egyik szombat reggel kirohant a szobából, azt mondta, “Anya, azt álmodtam, hogy terhes leszel”. Edit fanyarul legyintett, pedig számomra azt jelentette, hogy valahol a látóhatáron megvan a nagy Ő, Edit nagy Ő-je, és még a kisbaba keresztelőjére is meg fognak hívni. Edit örülni fog Eszternek, mert addigra szinkronban lesz már szellemével, isteni énjével, és békében, szeretetben fogunk élni, mint igazi jó barátok, testvérek.

De közben kijózanító a valóság, mert leszálltunk Ferihegyen, és úton vagyok hazafelé. Az úton szorongtam, nem tagadom, az új lakásba Viktor fiammal cipeltem fel úti kofferemet, és amikor hazaérkeztünk, bejelentettem Editnek, hogy akkor költözöm.

- Mi van? Már kereket oldasz? – Csak annyit mondtál, hogy az utazás előtt nem jött össze a lakás! - Mondta, de iszonyú feszültség érződött benne, mert most kellett tudatosítania magában, hogy komolyan gondoltam, amit mondtam, és tényleg elköltözöm. Annyira biztos volt magában, meg az elmúlt 19 évben, hogy az utolsó percig nem vett komolyan.
Bementem Böbéhez a kis szobába: - Kislányom, azt szeretném mondani neked, hogy nagyon szeretlek, anyát is nagyon szeretem, de nem tudok vele élni.

- Te vagy az összeférhetetlen, nem én! Viharzott be Edit. – Editkém, nem is hibáztattalak, kérlek hadd fejezzem be, kérleltem, és folytattam. – Én ugyanúgy az apukád maradok, nagyon szeretlek titeket, gondoskodom rólatok, itt leszek a közelben, hogy bármikor segíthessek, ha kell, de egy másik lakásban fogok lakni.

Böbe elpityeredett, Edit ismét berontott: - Na? Látod, mit tettél? Én pedig nekiláttam ingeimet, zoknijaimat, nadrágjaimat, könyveimet összepakolni, hogy “betyárbútorommal elinduljak az új világ felé. Viktor aranyos volt, segített a pakolásban, cipekedésben, mert elköltözésem napjára bokám karfiolméretűre duzzadt, mint 1992-ben, jelezve ezzel, hogy mennyire téves volt Sajthy asztrológus teóriája, hogy bokaduzzanatom hivatásbeli életpályám módosítását várja tőlem. Magánéletbeli, családi életpályámon kellett, kell módosítanom, egyértelműen ezt mutatta a mostani, időpontbeli egybeesés.

Böbe a második fordulónál már vidáman trónolt kedvenc foteljében, és visszakukucskált, amikor tenyeremből látcsövet formálva odanéztem hozzá. Végső soron neki kellettem a legkevésbé, feltehetőleg ő fog hiányolni is a legkevésbé, amit az is mutat, hogy boldogan odaszaladt Edithez megkérdezni, hogy ezentúl minden nap vele alhat-e. Biztos, hogy valamennyire engem is szeret, csak Edit jelenlétében ez a szeretet elhomályosul, és csak ha kettesben vagyunk, “ha ló nincs, szamár is jó” alapon sikerül közelebb kerülnöm hozzá.

Viktor érezte, mennyire visszás, hogy mindent itt hagyok, időnként kezembe nyomott ezt, azt: - Apa! Nivea krém! Apa! Vigyél egy szappant! Mintha ezen múlna bármi is. Még elutazásom előtt felvetettem Editnek, hogy közösen szerzett kb. tíz és fél milliós összvagyonunknak a negyedét, két és félmilliónyi értéket kérnék, de rávágta, hogy aki elmegy, annak nem jár semmi.

Devizaszámlánkon hagytam annyi pénzt, amennyi gyermekeink megtakarítása volt, és a többit, kb. negyvenezer schillinget, meg ezer márkát elvittem egy budapesti bankba. Nyaralásunk forint részét a cég házipénztárából fedeztem, így korrekt elszámolással ötszázötven, hatszázezer forintnyi készpénzt vittem magammal, és úgy terveztem, Editnek, mint eddig konyhapénzként adtam, havi száznyolcvanezer forintot fogok átutalni.

Amikor az utolsó fuvart is összekészítettem, tehát tudtam, hogy nem fordulok többet, nem jövök már vissza, behívtam a konyhába Editet. Ha egyszer ez a gyógyszer, gondolkoztam, jobb, ha minél előbb tudatosodik benne, hogy visszafordíthatatlan ez a folyamat, nem táplál reményeket, és valahogy, ki tudja hogy, megtér. – Editkém! Én szeretlek téged is, meg a gyerekeket is, és nagyon sajnálom, hogy így alakult! – Sajnálhatod is, meg fogod te ezt még bánni százszor, de akkor már késő lesz! Vágott közbe Edit.

- Én nem hibáztatlak semmiben,…
- Nem is hibáztathatsz, csak te vagy mindennek az oka, mert gonosz, lelketlen, mindenkin átgázoló alak vagy! – Szóval Editkém, azt akartam mondani, hogy én egy nagyon optimista alkat voltam mindig, én hiszek abban, hogy mindenki boldogságra született, és bízom abban, hogy rám is vár a boldogság, és ezért azt szeretném mondani Neked, hogy előbb – utóbb a formai részét is rendezni kell majd a kapcsolatunknak, mert én szeretnék újranősülni, és van is már jelöltem.
- Ez az! Mondtam, hogy k….d van! Hazudtál! Azt mondtad, nem, nincs szeretőm!

- Editkém! Tudom, hogy te másképp vélekedsz ezekről a dolgokról, de ez egy lelki kapcsolat, csak levelezünk, meg telefonálunk egymásnak, és semmiképp nem hasonlítható ahhoz, amiket mondasz. Nem szerető, és még kevésbé k…..! Hát akkor búcsúzom, sziasztok! Mondtam, azzal lebicegtem a lépcsőn, és kiléptem a nagyvilágba.

Azt terveztem, hogy elköltözésem után csupa olyan ételt főzök, amelyeket Edit nem volt hajlandó, mert nem szerette a marhahúst, nem szerette a szárnyast, nem szerette a belsőségeket, nem szerette a halat, és a legjobban egy marhapörköltre voltam kiéhezve. Nem volt energiám hentest keresni, fűszereket venni, nekiállni főzicskélni. Beültem a Zöldkakas vendéglőbe a lakótelep egyetlen jó konyhával rendelkező vendéglátóipari egységébe, ettem egy marhapörköltet főtt burgonyával, bevágtam egy kólát, mindezt hatszáznyolcvanért, tervezgettem a jövőmet, és elindultam, mint az amerikai telepesek, az új hazába. Kipakoltam cuccaimat, letusoltam, elhelyezkedtem a szokatlan, idegen ágyon, hallgattam a szokatlan zajokat, éreztem a szokatlan szagokat, míg csendben el nem nyomott a gyógyító álom. Egy szebb jövőről, nyugalomról, békéről, szeretetről, megértésről akartam álmodni, de álmainkat befolyásolni nem könnyű.
Vége a második kötetnek.