AGYKONTROLL

 

Teltek-múltak a hetek, próbáltam a bokám mozgatni, de az a maradék duzzanat csak nem akart eltűnni és korábbi mozgásképességének is jó ha a felét visszanyerte. Nyomtam, erőltettem, mint Editem tanácsolta, de nem akart változni. Voltaképpen járni már feltűnés nélkül tudok, szinte egyáltalán nem bicegek, csak a futás marad ki az életemből, de azért ez az állapot nem hagy nyugodni, ez nem végleges megoldás. Nem is az, de talán most, most jön az igazi megoldás. Editem elvégezte az Agykontroll két hétvégén tartott tanfolyamát és hatalmas lelkesedéssel számolt be az ott tanultakról. Csodálkoztam is, hogyan tudta az én racionális, két lábbal a földön járó, sebészorvos Editemet így elkapni a gépszíj, de beadtam a derekam.

Bár számomra ellenreklám a tömegek rajongása - a Dózsa György úton kilométeres sort látva valaki megjegyezte, hogy Agykontrollosok - hozzájárultam, hogy Editem beírasson a tanfolyamra. Nem szeretek ott lenni, ahol mindenki ott van és egyáltalán nem szeretek tömegember lenni. Végtére is mindig egyéniség voltam és kilógtam a sorból. Fejemben motozott egy korábban hallott megjegyzés, miszerint sokan kerültek a tanfolyamot végzettek közül a Hárshegyre, de mire kezdődött a tanfolyam, már rég elfelejtettem aggályaimat és átszellemülten hallgattam a színészi képességekkel megáldott előadót. Amikor gondolatban ólomlapokba, rézlemezekbe, falevelekbe, majd kutyába kellett gondolatban belebújnunk, megkérdeztem magamtól, jaj, hová kerültem, de a tanfolyam utolsó napjára már kiválóan tudtam lazítani, és az utolsó néhány óra, megmagyarázhatatlan és megdöbbentő eseményeket tartogat számomra.

Választott partnernőmmel - aki korábbi munkahelyemről a rendészeti vezető felesége - egymásnak ún. alfa állapotban[1] neveket, kort és lakcímet mondtunk és ezt követően mindketten szinte boszorkányos ügyességgel  tudtuk az illető kinézetét, jellemét, szokásait, betegségeit elmondani. Partnernőm Sári Lászlóné, 56 éves, Kalocsa Remetesor 2 alatti lakost adta fel számomra esettanulmánynak. Abban a pillanatban megjelent előttem egy testes parasztasszony fekete ruhában, a homlokán egy kavicsot láttam, ez talán agydaganat lesz, szájából valami sárga felhő lövellt ki, biztos szigorú, diktatórikus anya volt, így fordítottam le magamnak a képben megjelenített mondanivalót. Végigmentem szervein, külső, belső tulajdonságain, s mikor majdnem kész voltam, egy partvis kezdett el szambázni mellette. Tisztaságmániás! Kiáltottam és társnőmet szinte úgy kellett felmosni a padlóról.

99 %-ban eltaláltam az érintett rokon tulajdonságait. Eleinte kissé bizonytalan voltam, mert a képek nem éles keretű, erősen megvilágított diaképként jelentek meg belső képernyőmön, hanem részleteiben homályos futó villanásként. Ha nem kapom el az első impressziót, az első képet, ha elkezdek gondolkozni, hogyan nézhet ki egy 56 éves kalocsai asszony, és milyen betegsége lehet, akkor már lőttek is az egésznek. Néha egész különösen, megérzésként jelentkezett egy információ. Szinte éreztem vállaimban a terhet, amit az illetőnek nap-mint nap cipelnie kellett. 

Késő estig azon gondolkoztunk, vajon ki vetítette a tudatunkba azokat a fura képeket és mi lehetett a célja vele, de erre a tanfolyamon sem kaptunk egyértelmű választ. Az elme volt a kulcsszó, de hogy mi az elme, és az hogyan működik, arról nem kaptunk kielégítő információt. Azt magunk is tudtuk, hogy megmagyarázhatatlan, de elvártuk volna, hogy aki ezt oktatja, alapos, közérthető ismeretekkel rendelkezzen a dolgok miértjéről, nem csak a mikéntjéről.

De tanultunk azért gyakorlatban használható, praktikus dolgokat is. Tudjuk fejleszteni megérzéseinket, intuíciós képességeinket és gyógyítani is tudjuk magunkat, sőt mást is. Na ez már izgalmasnak ígérkezett. A tanfolyamon, egy korábban sclerozis multiplexben[2] szenvedő asszonyka úgy szaladgált fel s alá, mint a gyík. Addig szuggerálta magának, hogy kis törpék habarccsal körbefalazzák a sérült idegszálait, míg meggyógyult. Hát ez az, ez kell nekem! A fantáziám élénk, az érzelemvilágom gazdag, s ez a gyógymód az én lelkis személyiségemnek testhezálló. Osztrák főnökeim jóindulatúan mosolyogtak elbeszélésemen, s én bámulatos eredményt produkáltam. Influenzásan, megfázva, köhögve, taknyosan utaztam ki a szokásos havi értekezletre s kétórás esti alfa programozás után - mialatt én a törpéimmel mézet kenettem a torkomra - másnap makkegészségesen, teljesen tünetmentesen tartottam meg a sikeres beszámolót.

Bokámat úgy “programoztam”, hogy a dagadt, duzzadt állományt óriási szivacsként képzeltem el és a szorgos hupikék törpikék, Okoska, Duli-fuli és társai ezeket a szivacsdarabokat csavarták ki, nyomták ki a vizet belőle és így idézték elő a szivacs és majd bokám lelapulását. De a várt eredmény csak nem akart megjönni. Hiába nyomkodták törpikéim a nedveket a szivacsból, bokám szivacsából nem akart távozni a lé. Már két hónapja programoztam, mikor valaki azt ajánlotta, ne a duzzadt bokát programozzam, hanem képzeljem el magam teljesen egészségesnek, és ez legyen a húzóerő.

Nem értettem, hogy a szklerózisos hölgynek miért segítettek a törpék és nekem miért nem, de az egészséges állapot programozása sem jött be. Elképzeltem magam úgy is, hogy egészséges vagyok, de ez csak egy rövid kép erejéig sikerült. Nem jutott eszembe semmi, hogy mivel foglalkozzak egészségesen. A törpikékkel valahogy jobban le tudtam foglalni magam. Úgy könyveltem el végül az agykontrollt, hogy hasznos, sok mindenre jó, de én nem tudom az öngyógyításban hasznosítani.


 

[1] Különleges tudatállapot az alvás és ébrenlét határán

[2] Gyógyíthatatlan, bénulást okozó idegsorvadás


 

VISSZA TOVÁBB