DETHLEFSEN

Alsó szomszédunk megismertetett adóhivatalbeli kolleganőjével, Manyival, aki amatőrként, de sokat foglalkozik a természetgyógyászattal. Rövid beszélgetés után kijelenti, betegségem lelki eredetű, olvassam el Thorwald Dethlefsen müncheni pszichológus A sors, mint esély, valamint Út a teljességhez c. könyveit. Nem vagyok én idegbeteg, nem remegek, fehéregereket sem látok futkározni a paplanon, dohogok magamban, de megszerzem a könyveket. Nyelvezete sajátságos. Húsbavágó kijelentéseket tesz szinte megdöbbentő magabiztossággal. A könyv mély rétegeket kavar fel tudatomban. Rávezet, milyen hibás, hogy az orvosok csak tünetre vadásznak, az alapján állítják fel diagnózisukat, azokat akarják eltüntetni, és ha sikerült, befejezettnek tekintik munkájukat.

Milyen helytelen az elromlott autó esetében a hibajelző lámpát kicsavarni a műszerfalon, a hiba elhárítása helyett. Mennyire igazak a népi bölcsességek. Becsinált ijedtében, nem tudta megemészteni a problémát, csípi a szemét valami, kiütést kap valakitől, nem fér a bőrében, vastag bőr van a képén, mellre szívta a dolgot, nem veszi be a gyomra a szituációt, nem tud anyósával egy levegőt szívni, nyakas vénember, epés megjegyzést tett, rosszmájú, stb.

Bizony a könyv szerint minden betegség lelki eredetű és a klinikai orvoslás és a természetgyógyászat is csak annyiban különbözik egymástól, mintha az eddigi szerviz helyett környezetvédő szervizbe vinném a kocsimat javíttatni. És valóban, az egyes betegségek leírásánál sorban találok a családban, ismeretségi körben olyan betegeket, akikre tökéletesen illik a lelki háttér.

Ez már nem lehet véletlen. Sokszor már azzal is közelebb jutunk a betegség okához, ha időben behatároljuk fellépését és elgondolkozunk milyen változás, jelentős esemény történt abban az időben. No de lássuk, mit ír rólam a könyvecske. Talán a reumatikus izületi fájdalom áll a legközelebb az én “egyedi” esetemhez. Ha szabadjára engedem agressziómat, s valakire lesújtok, áldozatom érez fájdalmat. Ha azonban agresszív impulzusaimat leblokkolom, azok ellenem fordulnak, s fájdalmat érzek. Akinek fájdalmai vannak, legjobb, ha átgondolja, hogy azok tulajdonképpen kinek is szólnak.

E sorok elolvasása után rögtön fülembe cseng első osztrák főnököm, Werner úr kijelentése, “Még sohasem találkoztam olyan alkalmazkodóképes munkatárssal, mint Arany úr.” Valóban, mindent elviseltem és még jó pofát is vágtam hozzá, még akkor is, ha már egy porcikám sem kívánta, vagy nem értettem egyet azzal, amit éppen elvégeznem kellett. Mindig a három gyermekem képe lebegett előttem, meg valahogy nem szerettem sohasem a konfrontációt. Nem gyávaságból, nem is birkatürelemből, valahogy irtóztam tőle, és inkább nyeltem.

Ez lenne hát betegségem okozója? Mint derült égből a villámcsapás, úgy villan agyamba a felismerés, csak akkor fogok meggyógyulni, ha megtalálom a betegség valódi okát, a lelki hátteret. Ha ezt azonosítani tudom, már semmiség az egész, hiszen bármire képes és hajlandó vagyok már a gyógyulás érdekében. Választ azonban könyvből sem kapok, már csak azért sem, mert “bal boka hirtelen duzzanata” címszó nincs benne. Van szó reumáról, izületi betegségekről, gyulladásokról, de én még azt sem tudom, hogy tulajdonképpen mi a bajom, csak azt, hogy fáj, fáj és fáj.

Annyit azért megjegyzek, hogy konfrontálódni kell a problémámmal, nem elnyomni, hanem megoldani kell az agressziót, szexualitást stb. Ez is nagy eredmény, bölcs tanács, de a mód, ahogy az áhított egészséghez juthatok, nincs benne. Úgy is fogalmaz a szerző, hogy minden betegség oka a teljesség hiánya. De hogyan juthatok a teljességhez? Erre nem kapok egyértelmű, gyakorlatias, használható receptet.