A REIKI

Ez volt az, amivel már régóta kacérkodtam. Valami okkult, negatív sejtelem mindig visszatartott a jelentkezéstől. Valami rejtélyes, homályos rossz előérzetem volt a reikivel szemben. Sötét helyiség, áporodott szag, kiismerhetetlen szándékok, megbúvó veszedelem, ezek összesültek egy meghatározatlan tartózkodásban. Ugyanakkor vonzott a kíváncsiság is, mert a Gyógyító kezekben nem volt a lényeg leírva, hogyan mitől lehet látni az aurát, mitől, hogyan folyik az  energia a karomban. Az abban olvasottakat elhittem, de nem írta le a könyv, hol praktizálják, illetve hol lehet megtanulni.

Mindig is szerettem tudásom és képességeim révén a figyelem középpontjában lenni, ezt sokkal jobban vágytam, mint a pénzt, vagy bármi mást. Van bennem kétségtelenül segítő szándék is, ebben a módszerben, a reikinek nevezett micsodában mindkettőt megtalálom. Azt ígérték, hogy működik a dolog, sőt már saját bőrömön is tapasztaltam, mert feleségem úttörőként már el is végezte egy hétvégén a tanfolyamot és “kezelt” is ezzel a módszerrel. Szokásos szűkszavúságával nem sokat mesélt, de a keze melegebb volt, mint szokott, és valahogy éreztem, hogy el kell mennünk Benövel erre a tanfolyamra. Zavart még és halogatta döntésemet, hogy a Természetgyógyászatban vagy az Elixírben kétfajta Reiki irányzat és ezek vezetőinek egymást minősítő, majd a minősítést visszautasító nyilatkozatai jelentek meg.

Az üzleti életben megtanultam, az egymás közti sárdobálás, mocskolódás mindig ellenszenvet kelt, ezért ha kollegámmal mentem tárgyalni, és nem égbekiáltó értelmetlenséget, csak valami nekem nem tetszőt mondott, sosem torkoltam le, sosem igazítottam ki, hanem a tárgyalás után kettesben szolidan megbeszéltem vele a dolgot. Hány tárgyalást nyertem meg úgy, hogy a partner belső viszályait, belső vitáit kihasználtam és a magam oldalára fordítottam! No visszatartott, de el nem tántorított a Reiki név alatt működők belső viszálykodása és mivel már idestova 41 évem folytán is hagyománytisztelő vagyok, az ún. tradícionális Reikit választottam a két Reiki közül.

A tanfolyamot péntek este egy lepusztult belvárosi ház, egyszerűen berendezett lakásában kezdtük. Szivacsmatracok, pokrócok képezték a berendezést, ahol tizenketten imbolygó gyertyafény mellett hallgattuk a mester misztikus dolgokról elhangzó szavait. Olyan bemelegítő féle volt ez a pár óra, hogy ráhangolódjunk erre a különös világra. Már elfelejtettem mindent, hogy ki vagyok, mi vagyok, miért vagyok itt. Hallgattam a meditációs szitárzene álmosító zöngéit, szívtam a füstölő kábító illatát, élet, halál, küldetés, karma, szeretet, szellemi sík, nirvána, belső Én, magasabb világok, küszöb őr, mint a lélekfejlődés akadályugratója és még sorolhatnám mi mindenről beszéltünk. Végül egyikünk elkezdte fűzni a mestert, aki rövid unszolás után tarot kártyából jósolt. No ezen volt aztán fejjel lefelé felakasztott ember, kaszás halál, meg mindenféle ábrák, de a jelentések jóval békésebbek voltak. Itt is a ködösség a misztikum, a megfoghatatlanság vett körül, mely bizonytalanságával vonzott, de nyugtalanított is.

Másnap már élesben tanultuk USUI mestert, aki karakán japán lévén lemondott egyetemi rektori állásáról, mikor azt kérdezték hallgatói, miként működött a bibliai gyógyítás. Nehezen tudtam elképzelni japán katolikus papneveldét és jobban illett a tanfolyam légköréhez a folytatás, mikor a buddhista kolostorban megtalálta USUI mester a leírást és végül 21 napi böjt után egy domb tetején sejtelmes írásjeleket látva beavatódott.  Nagy élményt nyújtott a délelőtti csakra-meditáció[1], ahol egy tűzgolyó félét kellett elképzelnünk testünkön lefelé, majd felfelé haladva.  Felfelé a torokcsakrámnál megakadt a tűzgolyó és majd a fejem szakította le, mire gondolatban tovább tudtam vinni. A Rejtett energiák c. könyvből, meg a radiesztéziai tanfolyamról régen ismertem már a csakrák működését és rájöttem, hogy ebben a csakrámban zavar lehet. A kommunikáció zavara az elfojtást, a ki nem mondott gondolatokat, az osztrák főnökeimtől kapott sértések, apró megaláztatások, és a feleségemmel szembeni véleménykülönbségek elfojtását jelentheti. El kellene végre ereszteni magam. De mit tegyek, ha képtelen vagyok rá, ösztönösen kerülöm a konfliktusokat.

A meditáció közben szépen működött belső képernyőm és tartalmát némely alkalommal összefüggésbe is tudtam hozni az illető csakrával.  A korona  csakrámnál,  egy hegy tetején egy kis templomot láttam, amiből valami elképesztő világosság áradt ki. Egy terítőfélén pedig az IHS betűket láttam, amit ministráns koromból az oltárterítőről ismertem, de nem tudtam mit jelent. A mester pedig nem kommentálta élményeinket, csak meghallgatta és megköszönte azokat.

A másnapi meditációban, a ház pincéjében halomba szórt, rendezetlen kincseket láttam és egy mellékszobában, valami pult vagy oltárfélére egy hatalmas - legalább két méter hosszú - kulcs dőlt nagy robajjal. Ezt sem tudtam teljesen megfejteni, a Reiki mester pedig továbbra is ránk bízta a megoldások kitalálását. Tudtam, hogy a kulcs a megoldás, azaz valaminek a kulcsa átvitt értelemben, de fránya nehéz ez a szimbolika. A vegetáriánus ebéd után, vasárnap négyesével avattak be minket. Benövel együtt mentünk megilletődötten a második etapban, mert láttuk az előző négy delikvens átszellemült arcán, hogy nem sámli, ami történt velük.

Elég titokzatos volt a beavatás, mert a szobában miután leültünk, be kellett hunyni a “szertartás” alatt a szemünket. Az asztalon egy Buddha szobor, meg néhány keleti relikvia és egy feszület állt. A füstölő émelyítő füstje és nagyon vékony hangon vinnyogó zene tette transzcendenssé a nagy eseményt.  Mikor az előzőtől hozzám lépett a mester éreztem hallottam, hogy a fejem fölött macerál valamit, mert hallottam az ujjai surrogását. Egyszerre mintha valami parázzsal teli tepsit raktak volna a fejemre, olyan forróságot éreztem. Most nyílik a hetedik csakra a kozmikus energia, isteni energia befogadására, gondoltam, mert megtanultuk, hogy a rei az a kozmikus, univerzális, isteninek is mondják, a ki pedig az a lélegzet, fuvallat, az energia.

Megint térült-fordult a mester, megint surrogott a keze a hajam fölött, megint felforrósodott a parázs, ami csak megközelítőleg takarja azt, amit éreztem. Egyszerre egy gondolat villant meg fejemben, azért írom így helytelenül, mert nem villant, hanem inkább úgy belegondolkozódott a fejembe, mintha én gondoltam volna, pedig még csak hasonlóra sem gondoltam. “kegyelem” ez fogalmazódott meg bennem a gondolatból és azt éreztem, igen, inkább éreztem, mint gondoltam, hogy most az összes csibészségem megbocsátják és ezentúl nagyon sok jót kell tennem. Hogy miféle kegyelem, meg ki bocsátja meg a csibészségeim, az nem volt világos számomra. Mivel a tanfolyam súlypontja a misztikumra, a technikára és USUI mester szűkszavú hitvallására, ötparancsolatára helyeződött, valamiféle szellemre, belső vezetőre, amolyan kézelfoghatatlanra, konkretizálhatatlanra gondoltam. 

A tanfolyam után azért nem volt teljességérzetem, mert mondtak ugyan rövid magyarázatot a reikiröl, Usui öt parancsolatát is megkaptuk egy stencilezett papírlapon, verseket, történeteket is hallottunk a mestertől, de nem éreztem, mi a magva, vezérfonala, lényege. Nem értettem meg az energiaáramlás, az egyensúly elvét, miszerint ha nem is pénzt, de valamit kell kapnunk a reikizésért, hogy az “energiaegyensúly” helyreálljon. Egy kecskeméti reikis barátom ki is fejtette, hogy egy ismerőse ragaszkodott hozzá, hogy ingyen gyógyítson és egy idő múlva nem működött a Reiki. A két nap után nem maradt meg több bennem, mint a Reiki jelentése,  rövid története és a gyakorlati használat.  Az, hogy tiszteljünk minden élőt a földön, ne bosszankodjunk, ne tápláljunk haragot, és rendesen végezzük munkánkat mind helyes önmagában, de nem állt össze koherens egésszé, nem volt súlya, azzal együtt, hogy a két és fél nap felejthetetlen élmény maradt számomra.

Közben olyan érzetem támadt mintha a mester valami tüzes koronát tett volna a fejemre és akár a széttörött duzzasztógát, elkezdtem zokogni, sírni.  Érdekes. Huszonöt év után akkor sírtam először, mikor Böbe betegsége kiderült. Már-már azt hittem évekig, hogy nem is tudok, nem is fogok többet az életben sírni.  Akaratlagosan nem is lehet sírni. Vagy jön megállíthatatlanul, mint a szerelem, vagy hiába várjuk, mint a sivatagi beduinok az ég csatornáinak megnyílását.  Talán túl rideg, érzéketlen voltam, nem tudom. De azt tudom, hogy most nagyon jó sírni. Érzem, Benő mellettem fészkelődik, aggódik sírásom miatt, mivel egyik - egyébként elég akadékoskodó, néha kifejezetten rosszindulatú - társunk, aki az első menetben ment a szertartásra, azzal poénkodott, hogy pofonvágták a beavatás alatt. Végig heccelte az előadót mind a két nap, s azzal hencegett, hogy ő boszorkány. A mestert ez szemmel láthatólag nem izgatta, mindig szeretettel és nyugalommal válaszolt neki.

Még mindig sírtam, de a mester tovább tevékenykedett. Fejem két tenyere közé fogta, és szinte szétlapította. Én legalábbis így éreztem. Nem fájt ez a lapítás, csak valami kimondhatatlan érzés volt, miközben az jutott eszembe, hol kapok majd ilyen lapos fejre sapkát. Végül két tenyerem keresztben mellkasomra helyezte, letérdelt előttem, és azt mondta: ezek a kezek gyógyítsanak!

Még ki sem mondta, máris éreztem, hogy tenyerem milyen forró. Mikor meghatottan kiléptünk a szobából, valahogy automatikusan összeraktam a kezem és elkezdtem mondani a Miatyánkot. Hogy miért a Miatyánkot, azt nem tudom, de az jött a számra. Vagy negyedóra hosszat kábultan szívtam magamba az egész beavatás légkörét és próbáltam belülről feldolgozni, mi is történhetett velem. Frissen szerzett tudásunkat rögtön kipróbáltuk. A mester is arra biztatott, hogy főleg a kezdeti időszakban minél többet gyakoroljunk, hogy bejáratódjunk. 

Gizikét vettem kezelésbe, aki hatvanadik évét taposó poliarthritises, sokízületi gyulladással bajlódó özvegyasszony volt. Az összes izülete be volt gyulladva, meg volt duzzadva és úgy fájt, mint a bokám. Szeretettel kézbe fogtam lábát, bokáját, térdét, csípőjét, vállizületeit, könyökeit, az összes fájdalmas részt. Bár a gyógyítottra megy a Reiki, de mint mondják, a gyógyítón is áthalad, ő is gyógyul tőle. Meg magunkat is reikizhetjük, hiszen a kezünk mindig kéznél van. Gizike, akit a fekvő-ülő meditálások után ketten húzva tudtunk csak talpra állítani a szünetben, a közel háromnegyedórás “kezelés” végén támaszkodva, kissé lassan, de egyedül felállt. Azért tettem idézőjelbe a kezelést, mert ez alatt valami bonyolult, koncentrációt vagy legalábbis testi vagy szellemi erőkifejtést igénylő tevékenységet képzel el mindenki, míg mesterünk szerint a Reiki a lusta embereknek való, tehát olyanoknak, akik szeretik annyival elintézni a dolgot, hogy ráteszik kezüket a másikra.

A beavatáson kívül annyi dolgunk volt, hogy gondolatban kérnünk kellett kinek-kinek kedve szerint az univerzumtól, vagy Istentől a kozmikus energiát. El kellett képzelni, hogy a magasból valami fehér csík, vagy sugár a fejünk tetején behatol, lemegy a szívünkig és onnan a két karunkon át a tenyerünkön továbbhalad. A két tenyerünket végig kell vezetni három perces etapokban az egész test, vagy a beteg rész felületén, a többit majd az univerzális energia elvégzi. Majdnem ugyanaz, mint amit az agykontroll tanfolyam szünetében produkáltam, csak itt nem kell koncentrálni.  A többieket is “végigtapogattam” és csodálkozással állapítottam meg, hogy más érzet van a tenyeremben, amikor beteg, például gyulladásos részre teszem, mint ahol egészséges, de még egyénenként is változnak az egyes betegségekhez kapcsolódó érzetek. No nem úgy, hogy a bizsergésfajtáról meg tudnám mondani, hogy epeköve vagy hólyaghurutja van valakinek, hanem például a gyulladások helyén mindig csipkedést éreztem. Nem működött mindnyájunknál egyformán a reiki. Szegény Benő barátomat annyira megzavarta fel-feltörő sírásom, szipogásom, hüppögésem, hogy nem tudott a beavatás alatt ellazítani, nem hogy olyan intenzitásúak, hanem egyáltalán nem voltak érzetei, és tenyeréből inkább csordogált, mint folyt az energia. Ne tulajdonítsunk ennek jelentőséget, zárta le az izgatott kérdések áradatát a mester, aki rendszeresen gyakorol, annak ugyanúgy be fog indulni, mint például nekem beindult.

Újdonsült képességemet a szokott lendületességemmel, teljes gőzzel be akartam járatni, talán egy kicsit abban is bízva, hogy tudok még fokozni is rajta. De hát honnan szedjek most gyógyításra várókat? Szinte vadásztam a lehetőségre. Gizike Budapest másik végén lakott, mint amerre hazaindultam Kecskemétre, így őt nem tudtam mindennap, csak hetente kétszer megkezelni.  Amikor Károly bácsit meglátogattam és egyik kis macskájának a foga be volt gyulladva, a szívem melengette, ahogy a parányi kis állat odatartotta fejét és érezte, hogy milyen jót tesz neki.  Munkahelyemen a házmester, Marika néni a buszról leszálltában megrándította jobb térdét, úgyhogy lábra se tudott állni, az unokája nyitott ajtót, mikor a liftpénzt befizetni mentem hozzá. Mikor húsz perces kezelés után rá tudott állni, csak azt hajtogatta. Te jó Isten! Arany úr, miféle csodákat tud maga! Én csak a vízcsap vagyok, a vízműveknél kell megköszönni! - hárítottam el a hálálkodást és valóban a harmadik nap teljesen rendbejött az idős asszony. Az igazi, a kihívás, a nagy próba még váratott magára. De nem sokáig.