ÚJ ÉV, ÚJ ESEMÉNYEK

A pizzériában összenéztek, majd a hátam mögött összeröhögtek a kamasz srácok. Szörnyű érzés volt. Mint egy támadóállásban levő csörgőkígyó, olyan kificamodott testtartással tudok csak járni. Megnyomorodtam. Testem-lelkem egy vonagló görccsé merevedett. Ez a vég lesz, ha nem gyógyulok meg. Eszembe jutott, kamasz koromban milyen felelőtlenül, az egészség kérkedő magamutogatásával, szemtelen incselkedésével szórakoztam azzal, hogy az autókat lassításra késztetve, sántítást mímelve mentem át az úttesten. Bennem volt talán már akkor is, hogy ezt nem kéne, a sors visszaad mindent, de akkor röhögtem csak én is, a polgárpukkasztás volt legkedvesebb szórakozásom.

Valahogy ki kell kerülnöm ebből a csávából. Még nem veszett minden. Rengeteg dolgot végig próbáltam, de nem mindent. Nagy koppanás volt, hogy biztos állásom otthagytam és nemhogy meggyógyultam volna, hanem betegebb lettem és pénzem is fogytán, de van még egy- két lehetőség a tarsolyomban. A Skálában vettem egy hatalmas hegyikristályt 3.600 Ft-ért és áttanulmányoztam a nemeskő gyógyászat lehetséges módozatait. Néha már úgy érzem, jobb lenne, ha leamputálnák a lábam, akkor legalább nem fájna. De most már nem csak a bokám, hanem egész testem izületeit kezdi behálózni a gyulladás.

A személyiségfejlesztő tanfolyamon kaptam egy címet és telefonszámot. Ő lesz a megoldás, érzem. Többször hívtam már, de vagy rossz a telefonszám, vagy sosem érhető el. Végül kiderült Amerikában volt tanulmányúton a holisztikus (már ez is milyen varázsosan hangzik) pszi-chi-á-ter. Hát ez az! Ő a lélek gyógyásza, tanult szakember, sok pszichoszomatikus betegséget gyógyított már, napnál is világosabb, hogy az én bajom lelki eredetű, hát hogy is nem jutott is hamarabb eszembe. Végre! Végre! Hurrá!

A lágymányosi bérház második emeletén a célba érkezettek megkönnyebbültségével csöngetek. Most már csak az ajtón kell belépnem, itt vagyok a célegyenesben, már szinte át is szakítom a szalagot. Vad kutyaugatás, majd egy kisszobába zár be gyógyítóm. A régi magazinok, súlyzó és gitár között a beszűrődő zajokból rájövök, hogy az előző pácienssel való találkozás elkerülése végett zárt be. Úgy látszik az emberek nem szeretik, ha tudják róluk, hogy pszichológushoz járnak. Editem is csak csóválta a fejét, de nem szólt ellene semmit, mikor eljöttem. Ö úgy vélekedett, hogy ha pszichológust lát az ember, azonnal futni kell az ellenkező irányba. Sikeresen átélt agyhártyagyulladásához, az azt követő utókezeléshez kapcsolódhat ellenszenve, de sosem faggattam, mert nem akartam ezt a fájdalmas emléket felszaggatni.

Elmondtam az egész életem, s a betegségem történetét dióhéjban. Károly, a pszichológus alig jutott szóhoz, inkább hallgatott. Lefizettem a 2. 000 Ft-ot az órás társalgásért és mohón vártam a következő alkalmat. Itt már elmerültünk a dolgokban, főleg volt főnökeimhez és feleségemhez való viszonyomat boncolgattuk. Osztrák kisfőnökömmel történt régi vitámat kellett felelevenítenem, majd magam filmkamerának képzelve előbb a saját szemszögömből, utána középről megnézni a jelenetet, majd Sveda úr helyébe képzelni magam. Érdekes volt, hogy az ő szempontjából egészen másnak láttam magamat, meg az eseményeket. Az utolsó tíz percben aztán Károly váratlanul feltette a kérdést, hogy vállalnám-e a megoldás érdekében, hogy elválok feleségemtől és gyermekeimet is magammal viszem. Gondolkozás nélkül vágtam rá, hogy nem, mert egész testem, egész lényem tiltakozott e megoldás ellen. Nem gyávaságból, nem, mintha nem lennék képes bármire a gyógyulásért, de ezt képtelen lettem volna megtenni. A halálnál is rosszabbnak tűnt.

Igaz, hogy régóta játszadoztam a gondolattal, hogy ha majd a gyerekek nagyok lesznek…. ha majd…, de most, amikor ő is a legnagyobb válságban van? Makacsnak makacs, az biztos, sok mindenben ránk erőlteti az akaratát, de mennyi szorgalom, kitartás, szolgáló hajlam, csendes szeretet is van benne. Mennyire szerettük egymást, milyen szerelmesek voltunk az elején! Javíthatatlan lenne házasságunk? Hiszen amikor egy-egy vitás időszak után megbékélünk, úgy élünk, mint egy gerlepár. Van valami zűr a kapcsolatunkban, mert a tachionos Júlia is akörül toporgott, Sajthy úr is feszegette együtt érzően, mennyire nem illünk össze, de ez még nem bizonyítja, hogy a válás a megoldás. Még ha papírforma szerint úgy is tűnik. Valamit, valahogy lehet ezen javítani. Sajthy úr szerint plusz mínusz öt százalékot tudunk alaptermészetünkön változtatni, de mégis kell, hogy legyen megoldás.

Kicsit behatároltam Károly lehetőségeit döntésemmel, pláne, hogy kizártam Edit kezelését. Hatökrös szekérrel sem tudnám elhúzni ide. Még nyolc-tíz alkalommal jöttem el Károlyhoz, megismerkedtem a jól csengő neurolingvisztikus programozás technikáival, hallgattam a cicerói körmondatokat, hol égszínkék szemébe néztem, hol elvált felesége és gyermeke fotójára esett a tekintetem. Hogy nem tudtunk kontaktust teremteni, abban talán az is közrejátszott, hogy Gergő első tanfolyamáról, meg a Benő fiával végzett gyógyításról készített videokazettát odaadtam megnézni.

Károly diplomatikusan, nem sértően válaszolt, de legnagyobb meglepetésemre - feleségemhez hasonlóan - fantáziálásnak minősítette Gergő dolgait. Egy - a lélekkel foglalkozó - szakembertől annyira szokatlannak, érthetetlennek tűnt egy ilyen ízig-vérig materialista kijelentés, hogy ezután már nem tudtam bízni hozzáértésében, és végül tapintatosan elbúcsúztam tőle. Erre is ráment autóköltséggel együtt vagy hetvenezer forint és eredmény egy szál se.

Hallottam Kecskeméten egy gyógyítóról, aki masszázs műhelyt nyitott. Elegem volt a Pestre járás idő és pénzrabló macerájából, Kláritól, hűséges masszőrömtől és energiatöltőmtől is búcsút vettem és helyben kezdtem magam kúráltatni. Balonyai Kati váratlan csodaként lett gyógyító. Kezeiből egyszer csak elkezdett folyni a gyógyító energia, melyet ő Istentől származónak tartott. Legalábbis úgy mesélte volt kollegám, hogy nem fogadott el pénzt, egy fillért sem senkitől, mert akkor talán vissza is venné az Isten tőle ezt a képességet. Mivel én is megnyíltam előtte, Gergő dolgai hamar kikívánkoztak belőlem, ő is elmesélte, hogyan került sor a masszázs műhelyre. Műhelynek nevezte, mert annyira idegenkedett a szalon elnevezéstől, annak tőle távol álló tartalma miatt.

Több mint egy évig tartott felhőtlen gyógyító tevékenysége, míg nem egy barátnője rábeszélésének engedve elment egy paphoz, aki megállapította, mi vele a helyzet. Máig sem tudja, hogy miért nem állt ellen, de egy ördögűzési szertartást végzett a pap vele ill. rajta, mivel a pap szerint ördögi az ilyen praktika, amit művelt. Az elszenvedett megalázó tortúra lelki törést okozott nála, ami annál is érthetőbb, mert édesanyja elmondása szerint az ördögűző pap férfiként is igyekezett közeledni hozzá. Otthagyta az uszodai kuclikot, ahol ingyen gyógyított, és pár hónap múlva családi házuk egyik szobáját alakította át masszázs műhellyé, amiben már nem lehetett semmilyen kivetnivalót találni. Megkönnyebbültem speciális csapkodó masszázsától, suttyomban energiázott is, ahogy bizalmába férkőztem, de gyógyulásról, jelentős állapotjavulásról sajnos szó sem volt.

Böbe állapota nem változott. Irányomban táplált érzelmei sem, így ha puszit akartam neki adni, elhúzódott és feleségemhez futott, átölelte és őt kezdte puszilgatni. - Csak anyát szeretem, őt veszem el feleségül! Főként reggel volt nyűgös, ilyenkor szólnom sem volt szabad hozzá. Egyik reggel mégis vidáman ébredt, kiszaladt szobájából és így kiáltott:
- Azt álmodtam, hogy apa irt egy könyvet és kiadták.

Valóban foglalkoztam a gondolattal, hogy Gergő dolgait papírra kéne vetni, meg még egy könyv is kikerekedhetne belőle, egy-két dolgot föl is jegyeztem, magnóra vettem, de kisebb gondom is nagyobb annál, minthogy ilyesmivel foglalkozzak, meg tehetségem sincs az íráshoz. Egyszer kamasz koromban nekiültem, hogy egy történelmi regényt írjak, de csak az első mondatig jutottam el: Az úton porfellegbe burkolózva egy szekér haladt. Innen aztán egy tapodtat sem mentem sem előre, sem hátra, így aztán egy életre elejtettem az írói ambíciókat.

Volt egy sokatmondó álmom. Egy átriumszerű, négyzet alaprajzú hatalmas épület falán kellett átjutnom. Egy részen egy hatalmas tömör kőtömbben egy 40 cm átmérőjű lyuk volt, ezen kellett keresztülküzdenem magam. Belenéztem a lyukba és a másik végén már ott bújócskázott a napsugár és valami meghatározatlan, de nagyon fennkölt boldogságot sejtetett. Belepréselődtem a lyukba és elkezdtem átküzdeni magam. Nagy nehezen eljutottam a lyuk feléig, amikor előttem bezáródott, bedugaszolódott a lyuk és elöl hátul sötétség vett körül. Se előre, se hátra. Mégis továbbküzdöttem magam minden erőm összeszedve és fejemmel kiütöttem a vasdugót és ekkor vakító napfény és boldogság öntött el. Számomra ez az álom azt jelentette, hogy még egy kicsit ki kell tartanom és meggyógyulok.

A kísérők sem maradtak tétlen. Gergő január elején bejelentette, hogy űrlény a kísérője.
- Hogy lehet kisfiam? Vissza nem fejlődhetsz!
- Apa, ez már hatodik dimenzió! Itt is vannak űrlények, meg fénylények, de már magasabb szintűek. Január vége felé Gergőnek hatodik dimenziós negyedik fokozatú szárnyas angyala volt, nekem pedig szintén hatodik dimenziós, de csak második fokozatú. Szinte fej-fej mellett haladtunk. Volt, hogy hetente kétszer is változott a kísérőnk, amit persze csak akkor tudtam meg, ha eszembe jutott és megkérdeztem.

- Most mik a jeleid? Kérdeztem január közepén Gergőtől, mert már egyre kacifántosabbak voltak, fejlődésével együtt. Beavatásait már alig bírtam követni, főleg, hogy nem kapcsolódtak új képességekhez, mint előző életekbe látás, vagy gyógyító képesség.
- Most csak egy jelem van, válaszolta egykedvűen.
- Mi az? Rajzold le! Kértem kíváncsian, valami különlegeset sejtve.
- Mária. És nem tudom lerajzolni.
Gergő ezt olyan magától értetődő természetességgel, közvetlenséggel mondta, mintha a szomszéd kislányról vagy valamelyik testvéréről beszélnénk.

- Most nem kapok beavatásokat, apa. Pihentetnek. Ezentúl úgy lesz, hogy hat hétig képeznek, két hétig pihentetnek.
És mit csinálsz ilyenkor? Nem mész a föntiekhez?
- Hát felmegyek Jézushoz, részt veszek mások beavatásán, vagy felszólok neki, hogy fáradt vagyok, és nem megyek. Néha meg ő szól le, hogy látja, hogy fáradt vagyok, és ne menjek fel.
Megdöbbentettek Gergő szavai. Soha nem beszéltünk otthon sem Jézusról, sem Máriáról. Feleségem ateistaként nevelkedett, én pedig hitehagyottként éltem. Ezek a kísérők pedig, akik berobbantak életünkbe, akiket először ufóknak hittünk, ezek nem is ufók, hanem angyalok. Vagy az ufók tulajdonképpen angyalok? Hogy van ez az Isten, meg Jézus?

Melyiket kell tulajdonképpen abszolútumként tekinteni? Csakúgy cikáztak a gondolatok a fejemben, mikor Gergő megszólalt:
- Apa, beavatlak mesternek.
- Kisfiam, még a haladót sem végeztem el, nem vagyok én még érett arra.
- De apa, már egy hete kérem a föntieket, és tegnap megengedték.
- Biztos, kisfiam? Kérdeztem nem bizalmatlanul, hanem óvatosan, mert tudtam, hogy a szellemi fejlődésben nem lehet lóugrásokkal haladni, a túlzott sietség inkább gátolja az embert. Ezt a mesterként történő beavatást egy kissé elhamarkodottnak, korainak tartottam, még ha Gergő roppant szeretetét is éreztem mögötte. Átfutottak fejemen a Gergő által lehívott, vagy lehozott inkarnációs élmények. Milyen érdekes a családunk. Viktor alig 15 évvel születése előtt halt meg 1965-ben Cipruson és már 1980-ban leszületett hozzánk. Előtte többször testvérem, unokatestvérem volt. Milyen szelíd, aranyos gyerek. És Gergő, akivel férj-feleségként, mester-tanítványként éltünk végig számos életet. Editem, akit már évezredekkel ezelőtt keresztre feszítettek és a legtöbb életét Böbével élte férjeként, anyjaként, fiaként. Egyszer volt csak az én férjem. Böbe életeiből az utolsó volt a legrejtélyesebb, amikor a második világháborúban katonaként harcolt. Gergő valami olyasmit pötyögött, hogy ez betegségével is kapcsolatban lehet. Talán ez a karmája.

Mióta gyógyítani kezdett, meg a tanfolyamot megtartotta, szegény Editem többször biztatta, hogy gyógyítsa meg Böbét, de Gergő hiába kezelte Böbét, Böbe nevetgélt, nem is vette komolyan bátyját, meg nem is érzett a többi beteggel ellentétben semmit. Edit egyszer kifakadt és így szólt:
- Gergő, most már mondd meg a föntieknek, hogy gyorsan gyógyítsák meg a Böbét, különben velem gyűlik meg a bajuk!
Mikor kettesben voltunk, akkor mondta el válaszát Gergő:
- Ne tudd meg apa, mennyit kértem a föntieket, de nem lehet még meggyógyítani. És azt mondták ne is kérjem, mert még nem jött el az ideje. A te bokádra is csak annyit mondtak, hogy meg fogsz gyógyulni. De hogy mikor, azt nem. Egyszer álmomban láttam, hogy futkároztál tavasszal itt a tó körül, lehet, hogy tavaszra már meg is gyógyulsz.
- Bár így lenne, kisfiam. Na menjünk el a rendelőbe, legyen meg az a mesterré avatás.

Félóra alatt túlestünk a megható szertartáson, majd Gergő megkérdezte:
- Na apa, kaptál valami képességet?
Még nem érzek semmi különöset kisfiam. Valóban nem tapasztaltam sem auralátást, sem kísérőlátást, de igen erős nyomás volt a harmadik szem csakrámon, meg a koronacsakrámon a beavatás alatt.
- Hát apa, ezentúl neked gyógyítanod kell.
- Jól van kisfiam, majd ha lesz valaki, akkor gyógyítom.
- Nem úgy apa, nem csak, ha kedved tartja, hanem rendszeresen.

Na jól meg vagyok lőve, gondoltam. Alig, hogy lerendeztem magammal, hogy nem leszek gyógyító, Gergő megint afelé terelget. Gergőt pedig nagyon komolyan veszem. Azzal az ártatlan arckifejezésével, a szeretetével, ahogy most is felém nyújtózkodik és csücsörít, hogy egy puszit adjon nekem, olyan komoly és mégis szerető és szelíd. Nem bőbeszédű, de bölcseket mond. Feltétlen hallgatok rá, így már az jár a fejemben, hogyan tudnék beteget “vadászni” magamnak, hogy a rám rótt követelményeknek meg tudjak felelni. A városi kultúrházban működik a Szeta, a szegényeket támogató alapítvány. Ott kellene valamit keresnem, hiszen biztos vannak olyanok, akik a gyógyszert, meg az orvost nem tudják megfizetni.
Egyik délután beállított Edithez egy barátnője, kórházi kolleganője, az ideg elmeorvos Gabi doktornő. Együtt érzett Edittel Böbe miatt, szeretett volna segíteni. Vigasztaló szót, meg egy szatyor könyvet hozott. Mikor elment Edit elkezdte olvasgatni a füzetszerű brosúrákat, majd kedvetlenül letette asztalomra:
- Olvasd te, ha érdekel!

No lássuk csak, már a címlapja is érdekes. Az ember: titok. Isten maga nyilatkoztatja ki földi életünk és az egész teremtés titkát, értelmét és célját. De a téma? Az ilyen vallási dolgokból annyira elegem van. A szófacsarásból, az Isten titkaiból, a megmagyarázhatatlan dolgokból. Nézzük csak tovább a címlapot! A János evangélium 14, 21 ígéret alapján, prófétai módon kapta és írta: Bertha Dudde
Ezek az írások valláson felül állóak! Senkit valláshoz tartozástól eltéríteni, sem vallási közösségre rábeszélni nem akarnak. Megjelentetésük egyedüli oka, hogy a János Evangélium 14, 21 ígérete alapján közölje Isten szavát, hogy mit mond nekünk a mai időkben. Na így már egyből érdekesebb. Főleg, hogy ez a Bertha Dudde nem valami irodalmár volt, hanem egy szegény leverkuseni német varrónő az ötvenes években és egyszerre elkezdte sugallatként kapni ezeket a közléseket. Rögtön az elején megdöbbentő dolgokat olvastam:

A LÉNYEK MEGTEREMTÉSE - ISTENTŐL VALÓ ELTÁVOLODÁS

Higgyétek el, szívesen oktatlak, amikor felismerem, hogy az igazságnak megfelelő magyarázatot kértek. Belőlem csak világosság indul, és az átsugárzik a sötétségen. Ti még fény nélküli területen vagytok, ahova a világosságot úgy kell odavezetni. Egyszer majd annyira beteltek vele, hogy már magatok is képesek lesztek a sugárzásra. Bennetek a belőlem induló fénysugár felvételére felvevőkészség van, mert felvilágosítást kértek magatoknak a még megvilágítatlan területről. Ilyenkor már sugározhatok rátok, lassan az ismeret állapotába helyezhetlek és bevezethetlek a boldogító tudásba. És csak legyen világosság bennetek. - LEGYEN RÓLA TUDOMÁSTOK, HOGY HONNAN ÉRKEZTETEK, ÉS MI A VÉGSŐ CÉLOTOK. EZT A TUDÁST CSAK MAGAM ADHATOM - AKI BENNETEKET A MAGA ÖRÖMÉRE TEREMTETT.

Belőlem indultatok. Szeretetem ereje teremtményeket helyezett ki belőlem, akik azonosak voltak velem. Önálló lények, akiket mint önmagam miniatúráit teremtettem meg. A teremtményeknek életet adtam - azaz, hozzám hasonlóan képesek voltak a munkálkodásra és teremtésre. Hangomat felfogták - így ismeretük volt Istenük és Teremtőjükről. Hűségesek voltak és felettébb boldogok. Az egykori boldog szellem-világról ti emberek semmit, vagy nagyon keveset tudtok. Pedig ezt a Birodalmat teremtettem meg először, amikor hasonmásaimban fel akartam magamat ismerni. Amikor edényeket teremtettem magamnak, amelyekbe szeretetemet beleönthettem. Mert a szellem-lények megteremtésének ez volt az oka. Végtelen szeretetem szét akarta ajándékozni magát - szét akart a hasonló lényekben ömleni - akik megmondhatatlan örömet okoztak nekem a maguk tökéletességével.

Egy szellemvilágot teremtettem a magam örömére és az tele volt fényszerű lakóval. Megelevenítettem a legcsodálatosabb fajtájú teremtményekkel és örültem boldogságuknak, hogy örömet okoztam nekik. Minderre a szeretet késztetett, amely őselemem volt - s most is az. A szellem-világ végtelen hosszú ideig fennmaradt - harmóniában és bensőséges kapcsolatban voltak velem, a Teremtőjükkel, a létbentartójukkal. A lények szeretetükkel és akaratukkal végtelen hosszú ideig azonosak voltak velem. Az első lény, akit kihelyeztem magamból, és aki mindenben tökéletes volt, mély szeretetettel adta át magát nekem és határtalanul boldog volt az újabb és újabb lények teremtésével. Ezek az én erőm és az ő akaratának felhasználása által keletkeztek - de éppúgy az én akaratom is volt. Mert irántam érzett szeretete folytán a lény akarata ugyanaz volt, mint az enyém. Ezért volt minden harmonikus a szellemvilágban és nem volt semmi, ami akaratomnak ellentmondott volna. Így ez a határtalan boldogság világa volt. Erővel és világossággal volt telítve minden lény és a maga akarata szerint teremthetett. Mert amíg szeretet-erőm minden lényen átsugározhatott, az én akaratom is ugyanaz volt.

De ez a tökéletes állapot nem maradt fönn. Akaratommal a lényszerűt én nem vertem bilincsbe. Istensége jeleként minden egyes teremtménynek szabad akaratot adtam. Lucifernek - az első teremtett lénynek is volt szabad akarata, de visszaélt vele. Lucifer - mert szabad akarata volt, ugyanazt akarhatta volna, mint én, határtalanul boldog lett volna és az is maradhatott volna örökké. De a szabadságával visszaélt, helytelen irányba fordult és ennek szellemi forradalom volt a következménye. Ennek a tettnek akkora a hordereje, amit ti emberek nem tudtok megérteni. És ennek az egykori szellemi forradalomnak eredménye az ember.

Minden teremtett lénynek, tehát Lucifernek is volt gondolkodóképessége és én állandó szóbeli kapcsolatban voltam vele. De szavaimnak kezdett fordított értelmezést adni. Szabad akarata volt és ezért gondolkodásának irányát megváltoztathatta. Kiléphetett az örök törvényből és teljesen fordított értelmű fogalmakat állíthatott fel. Ezáltal sajátmagában és az őt követő lények gondolkodásában zűrzavart okozott, amelynek súlyos következményei voltak.

A fordított gondolkodásmódot átvitte a lényekre, akik az ő akaratából, de az én erőm felhasználásával keletkeztek. Ennek eredménye egy ELLENEM irányuló általános felkelés lett. A lények ellenálltak, nem fogadták el szeretetsugárzásomat. Ezáltal meggyöngültek és elvesztették világosságukat. Fellázadtak az örök rend törvénye ellen és gondolatuk saját utakon járt. Az ősteremtésű szellemek seregében hihetetlen káosz keletkezett. Most dönteniük kellett, hogy KIHEZ akarnak tartozni. Ennek a következménye volt, hogy megszámlálhatatlanul sokan hátat fordítottak nekem. Én ezt nem akadályoztam meg. Olyan utat láttam meg benne, amely által nagyobb boldogságot okozhattam - mint amit én adhattam a “teremtett” lényeknek.

Igaz, hogy a lények tőlem a legnagyobb tökéletességgel indultak - viszont mégis csak az én “művem” volt valamennyi. Most tőlem eltávozva arra volt lehetőségük, hogy mint “gyermekeim” térjenek vissza. Ez olyan állapotot hoz nekik, amely messze felülmúlja az eredeti állapotot.

De a visszatérést SZABADAKARATTAL kell létrehozni. A lény csak ekkor lesz független tőlem, hatalmamtól és akaratomtól. Ennek ellenére majd mégis akaratom szerint mozog, mert az újból elnyert tökéletességgel ismét visszatér akaratomhoz. És ti emberek, amikor a földön éltek, ezen a hozzám visszavezető úton vagytok. Ha tele vagytok jóakarattal, újból átjár szeretetem világossága és visszanyerhetitek azokat az ismereteket, miknek egykor birtokában voltatok, de szabad akarattal lemondtatok róla.
Nincs nagyobb boldogságom, mint ennek az ismeretnek a közvetítése - hogy ismételten felajánljam nagy szeretetemet és megváltoztassam világosság és ismeret nélküli állapototokat, hogy ismét határtalan boldogságra jussatok. Így célotokat elérve, mint igaz gyermekek tértek meg Örök Atyátokhoz, AKINEK SZERETETE A TIETEK és örökké a tietek is marad - mert egykor az ő szeretetéből keletkeztetek. Ámen.

Hoppá, hát ez tulajdonképpen a tékozló fiú példabeszédének a magyarázata. Hát az egész eredendő bűn története, ami a legzavarosabb, legérthetetlenebb volt számomra, ami alapján az Istent egy igazságtalan kényúrnak véltem, egészen másképp néz ki. Nem ma teremtett lények vagyunk mi emberek, akik őseik bűnei miatt bűnhődnek, hanem javítóintézetben levő puccsisták, akiket az Isteni szeretet nem hagyott meg börtönükben, hanem lehetőséget adott nekik, hogy testetöltések alatt, olyan körülmények között, amelyek a szabad akarat meg nem sértése mellett, végül csalódások, sebek, tragédiák, különböző megtapasztalások után a bennünk lévő ősi tudás felismerésére, az Istenhez vezetnek vissza.

Legnagyobb kincsünk a szabad akarat. Ezt sértené meg Isten, ha beleavatkozna földi életünkbe, ha hitre kényszerítene bennünket, ha “megóvna” saját gonoszságainktól, a háborúktól, a betegségektől, a gyermekünkben, testvérünkben, szüleinkben, barátainkban, szerelmesünkben való csalódástól. Nem Isten büntetése sújt le ránk, hanem saját tetteink következményeivel szembesülünk minden szenvedésünkben. Pont úgy van megalkotva a föld, hogy a süket és vak is rájöjjön, hogy nem idevaló. Embert, ember nem tehet boldoggá, hisz Isten saját képére teremtette. Ez a földi élet csak egy átmeneti állomás, csak egy átszállóhely, egy megálló a villamoson, nem a Blaha Lujza téren van az egész BKV.

A füzetekből kiderült, hogy micsoda torzképem volt a harag és bosszúállás Istene formájában. Kezembe került Johannes Greber Kapcsolat a szellemvilággal c. könyve is. Ebben azt is megtaláltam, hogy nem az emberek bűne miatt haragvó Atyát kellett Fia vérével kiengesztelni, nem ez volt a megváltás célja, hanem az, hogy a fényhordozó uszályában rekedt, megtévedt, bukott szellemeknek hidat építsen, utat mutasson az Atyai Házba való megtérésre. Érdekes leírások voltak benne a médiumitásról, a megszállottság egyes eseteiről és ennek gyógyításáról is. Hozzá kell tennem, hogy nem tudtam bizonyos állításokat elfogadni a könyvből, még ha azok a formális logika szerint érthetőek is voltak. Bántó és zavaró volt számomra és abba is hagytam a könyvet a Jézus emberi születése, azaz az ún. szeplőtelen fogantatás tárgyalásánál. Nem vette be a gyomrom az ott leírt magyarázatot és csak hetekkel később, a kérdéses részen továbblapozva olvastam fokozottabb óvatossággal a könyvet. Nem tudtam megindokolni, de valahogy éreztem, hogy ez a magyarázat nem igaz, valami humbug vagy ilyesmi.

Pár nap múlva délután kettőkor, kapunyitáskor már ott toporogtam a kultúrház ajtajában és kerestem a Szetás ügyintézőt, mert Gergő intelmének, hogy gyógyítanom kell, eleget akartam tenni. Dísztelenül, szürkén öltözött, a cicomát szemmel láthatóan kerülő, szigorú kontyba font, őszülő hajú asszony fogadott enyhe bizalmatlansággal, de kedvesen. Ügyesen kérdezgetett, s bár én ajánlkoztam ingyen gyógyítónak, minden igyekezetem ellenére egyre többet kellett elmondanom neki. Konzervatív, visszafogott megjelenése miatt attól tartottam, elriasztom Gergő történetével, de végül ki kellett rukkolnom a farbával, mert nagyon elítélően nyilatkozott az úgynevezett “pénzes” gyógyító tanfolyamokról. Végighallgatott, aztán felírta telefonszámom és abban maradtunk, hogy jelentkezik, ha akad valami.

Alig bírtam egy hétig, máris újból jelentkeztem és érdeklődtem, van-e valaki, akit gyógyítani kellene. Most már oldottabb volt Ica, kicsit részletesebben elbeszélgettünk, majd búcsúzáskor beleszőtte a szövegbe, hogy van egy imakörük, ahova tisztelettel meghívnának minket a Gergővel. Bajban voltam, mert csak tőle remélhettem beteget, megsérteni egyébként sem akartam, de Gergőt nagyon óvtam a kíváncsiskodóktól. Kitértem a válaszadás elöl, arra hivatkoztam, hogy Gergővel meg kell beszélnem a dolgot, de semmi kedvem nem volt egy csomó kíváncsiskodó, ájtatoskodó vénasszony közé, egy áporodott levegőjű lakásba elvinni.

Pár nappal később egy fiatalasszony telefonált és Icára hivatkozva randevút kért tőlünk. 16 éves leányát hozta és az volt az előzetes kérése, hogy Gergő nézze meg. Gergő megnézte a lányt, akinek valami különös szomorúság bujkált a tekintetében és anélkül, hogy előzetesen bármit hallott volna, fülembe súgta, hogy karmikus betegsége van a lánynak, mert fekete a koronacsakrája és másutt nem lát semmit. Megkértem Esztert, hogy hagyjon magunkra édesanyjával, de önérzetesen maradt és végül egész jól elbeszélgettünk. Éretten fogadta a hírt, ami magyarázatot adott epilepsziájára. Éva, aki egyébként angol tanárnő volt, honoráriumként meghívta Gergőt a McDonaldsba egy vacsorára. Gergő kettesre áll angolból, és lám egy angol tanárnő mit meg nem ad, hogy találkozhasson vele. Az is jó volt, mikor Andit, saját osztályfőnökét avatta be az első tanfolyamon, másnap meg esetleg ő felelt nála magyarból, vagy matematikából.

Már búcsút vettünk egymástól, amikor eszembe jutott, hogy Gergő új hobbija a telefonkártya gyűjtés. Az egész keresetét erre áldozta, amit a tanfolyamon kapott. Még a föntiek is helyeselték a telefonkártya gyűjtést, mondván, hogy ez segít neki a “földön maradni”. Hát ez érthető volt, nem azért, mintha Gergő fellegjáró álmodozó lett volna, hanem mert jobban kötődött a fentiekhez, a szellemvilághoz, mint akár hozzánk szüleihez, magamat is bőven beleértve. A telefonkártyák külföldi cseréjének lebonyolításban nagy segítségünkre lenne egy tökéletes angolsággal megfogalmazott levél, amire én, hiányos, nyelvtanilag igen zsenge angol tudásommal nem lennék képes. Még ha kér is érte pénzt, akkor is biztos olcsóbban, meg lelkiismeretesebben csinálja meg Gergőnek, aki lányát diagnosztizálta. Másnap elcsíptem telefonon Évát és a Trabival kiugrottam hozzájuk. Kecskemét ligetes, kertes területén laktak egy sorházban. Miközben a levél fordítását beszélgettük, tekintetem szórakozottan cirkált és megakadt egy fura könyvön. Világoskék borítón egy madárféle látszott, csőrében valami virággal, vagy gallyal és a címe ez volt A SZÓ. Talán daloskönyv lehet, de valahogy mégsem annak néz ki.

- Megnézhetem ezt a könyvet? Kérdeztem, de Éva már kezembe is adta.
- Valami énekeskönyv?
Az égből szól a SZÓ. Olvastam el az alcímet. Kiderült, hogy él Bobarcson egy imádságos lelkű pap bácsi, aki közvetlenül Istennel tud beszélgetni. Miután rájött, hogy kinek a szavát hallja, rokonai, ismerősei elkezdték kérdésekkel bombázni. Miért iszik az uram, miért beteg a fiam, a testvérem miért halt meg fiatalon stb. Pali bácsi, mert így hívják az idős lelkészt, számítógépbe pötyögtette a leveleket, míg nem egy idő multán azt mondta neki a SZÓ, hogy adja ki könyvben a levelekre írt válaszokat. Persze név és adatok nélkül, hogy ne lehessen a kérdezőkre ráismerni. Ellenállhatatlan kíváncsiság fogott el a könyv láttán, hiszen ha Gergő esténként felmegy Jézushoz, ez a SZÓ is igaz lehet, sőt biztosan tudok valami rám vonatkozót kimazsolázni, hasznosítani belőle.

- Hol lehet ilyet szerezni? Kérdeztem mohón.
- Kölcsönadom szívesen, felelte, de ennek a papnak a nővére itt lakik Kecskeméten a Tarkasor utcában, ott szoktunk szerdánként az imakörben összejönni, és ott lehet venni a további kötetekből is.
- És hogy lehetne ebbe az imakörbe eljutni? Faggattam tovább, mert a vizslakutya alaposságával haladtam a szimatnyomon.
- Jövő szerdán elvihetlek, ha gondolod, egyébként Ica is ide hívott benneteket. - mondta nem szemrehányóan, inkább megerősítően, bátorítóan.

Borzasztóan elszégyelltem magam. Gyermekeim szavajárásával, tök égő voltam. Ica ugyanoda hívott és elutasítottam, most meg rimánkodom, hogy bejuthassak ugyanabba az imakörbe. Milyen gyarló az ember! Hazavittem a könyvet, letottyantam az ülőgarnitúra sarkába, a legkényelmesebb helyre és mintha odaszögeztek volna, egy ültő helyemben 84 oldalt elolvastam. Nagyon - nagyon érdekes volt. Az elejét nem nagyon értettem, rózsafüzérről, meg valami párbeszéd imáról szólt, de aztán jöttek az aktuális életből vett esetek és még az eseteknél, a kérdéseknél is sokkal érdekesebb válaszok. Már a kilencedik oldalon megdöbbenten olvastam a szöveget, mert olyan volt, mint egy forró szeretetet sugárzó vallomás!

Hát ezek szerint nemcsak, hogy nem kell, de nem is szabad félni az Istentől. Az Isten olyan, mint egy végtelenül gyöngéd, kedves, szerető Atya. Rájöttem, hogy gyerekkorom óta tévhitben éltem. Aki így ír, az nem tud büntetni, haragudni, csak szeretni. Egyszerre olyan közel éreztem Őt magamhoz, mintha ott ült volna mellettem. Ahogy olvastam, szemem könnybe lábadt és a meghatottság a bűnbánattal keveredett lelkemben. 25 évig hátat fordítottam Istennek, Ő pedig, mint egy szomorú szerelmes csak várt rám ezzel a mérhetetlen jósággal és szeretettel. Micsoda egy tökfilkó vagyok én! Mennyi rosszat tettem, mennyire elhanyagoltam Őt. Pedig most Ő szól hozzám, érzem, itt van mellettem. Ezek a szavak, gondolatok, nem emberi ész szüleményei.

Bárki beszélhet Istennel, hallhatja hangját, csak a mikrofonunkat kell kitakarítani. De mennyit kellene nekem takarítanom, ha még Halmi Pál lelkésznek sem működik tökéletesen a mikrofon? Elérhetem én ezt egyáltalán valaha, ebben az életben? A könyv egyszerűen megfogalmazott, de gyémántként csillogó igazságait, mohón szippantottam be.
Olyan koncentráltan tartalmazza a könyv a bölcsességet és igazságot, hogy érzem, nem lesz elég egyszer elolvasni. Visszatért gyermekkori lendületem heve, amikor napi 150 oldalt simán elolvastam. A SZÓ minden sora leköt, mohón falom az oldalakat, de megemészteni nem tudom ilyen gyorsan.

Mennyire elmentem a lényeg mellett gyermekkoromban. A ministrálásban, a körmenetben, a zászlóhordozásban, a templomban, a szertartásokban láttam a lényeget. Nem Istenben hittem, hanem vallásos voltam. A keretet bámultam, nem a képet. Pedig a kép, a lényeg mindig ugyanaz, akármilyen színű vagy anyagú kerettel is burkolják be.

Azt tudtam még gyermekkoromból, hogy Isten nevét mindig nagybetűvel írjuk, csak az állami iskolákban írták tüntetően kisbetűvel, de az még külön hatott rám, hogy a szövegben a SZÓ egyes szám első személyben is nagy kezdőbetűvel szólt hozzám. Kezdtem sejteni, érezni, hogy valami nagy tévedésben voltam kamasz koromban, amikor elfordultam Istentől, sőt, Isten nem olyan, pontosabban olyan Isten nem is létezik, akitől én elfordultam. A SZÓ kötet hitelességét nem csak szívemben éreztem, hisz már az elején könnyekre fakadtam, hanem értelmem is, hisz olyant is papírra vetett, ahol magát a könyv leíróját bírálja, kritizálja.

Ilyet csak az nyomtat ki magáról, saját személyével kapcsolatban, aki legalábbis rendkívül igazságra törekvő. De Istennek is új oldalát ismerhettem meg. A szeretetébe a kritika, a dorgálás is belefér, még ha ez csak az Ő előjoga is. Nem beszél mellé, nem védi a mundér becsületét, nem ködösít, látszólag még saját érdekeinek is ellentmond, hisz az egyháziakat, azokat minősíti, akik ebben a hitetlen világban még valamelyest hűek maradtak Hozzá. Ez, az - emberi gondolkodástól, logikától teljesen eltérő, előre nehezen felfogható, de nagyszerű és pengeéles - gondolatmenet, ami végig érződik a könyvben és megdöbbent, lenyűgöz. Ájultan estem hajnali háromkor az ágyba.

Másnap már a reggeli kávé szürcsölgetése közben újból olvasni kezdtem A SZÓ-ot. Olyan voltam, mint egy feltúrt ruhásszekrény. Éreztem, hogy gondolkodásom teljesen átalakul. Évtizedes berögződések, tévhitek, betonerős építménye roppan össze recsegve-ropogva és épül az új ház. Az építkezés pedig nehéz, fáradságos munka. Az életben nem vállaltam a családi ház megépítését, mert sok tönkrement házassággal találkoztam, mely a nagyra törő álmok áldozata lett. Inkább éljünk együtt egy panellakásban, minthogy elváljunk az erőszakkal keresztülvitt építkezés után. De ez az építkezés öröm. Boldogan döntöm le a falakat, taposok a törmeléken, és ragadom meg a még majdnem nedves friss téglákat. A friss habarcs élménye pedig elragad.

Öklömmel kongattam a fejem, mikor olvastam, hogy az áteredő bűn, melynek tanítása a legjobban zavart, a legjobban elidegenített, nem igaz. Kamasz fejjel nem tudtam megérteni és szörnyen igazságtalannak tartottam, hogy más által, évmilliókkal ezelőtt elkövetett bűnért mi bűnhődjünk, sőt a keresztség hiányában örök kárhozatra, azaz a pokolba jusson annyi ember. Egy igazságtalan Istent pedig nem lehet szeretni, én legalábbis képtelen voltam. Lehet félni, de szeretni, úgy, mint gyermeknek a szüleit, nem.

Szerdán úgy intéztem, hogy az agytrénerezés szüneteljen és hét órakor már ott is voltunk az imakörben. Gergő is elkísért, már elválaszthatatlan páros voltunk. A társaságban kellemesen csalódtam. Izzadtságszagú kíváncsiság helyett kedves közvetlenséggel fogadtak, a szoba berendezése egyszerű, szegényes, de barátságos volt, meleget sugárzott. Áporodott öreglányok helyett részben idős, de kedves, életvidám társaságba csöppentünk. Ami igazán megfogott, hogy semmi mesterkéltséget nem éreztünk. Magukat adták. Végighallgatták történetünket, végigkezeltük a jelentkezőket és végül kedvesen megköszönték, és azzal búcsúztattak, hogy eljöhetünk máskor is.

A SZÓ-ból megvettem az 1, 2, 3 köteteket és nekiláttam az olvasásnak. Amint volt egy pár percem, vagy egy fél órám, már a SZÓ-ot olvastam.

A következő szerdán ismét Gergővel együtt mentünk. Nem kellett biztatni, elég volt megkérdeznem, hogy jön-e. Nem hétköznapi, hogy egy tízéves fiú, aki focizik, rosszalkodik, mint az átlaggyerekek, jól érezze magát egy imakörben, de így volt. Még be sem fordultam a Tarkarét utcába, már olyan aktivitást éreztem a koronacsakrámon, hogy nem lehetett nem észrevenni. A kísérőm jelez talán? Most nem az összejövetel közepén toppantunk be, mint múltkor, hanem kicsit jobban sikerült az időzítés. Utólag tűnt fel, hogy tíz ember egy szó nélkül alkalmazkodott hozzánk, félbehagyták, amiről éppen szó volt és egy szó szemrehányást sem tettek, hogy elkéstünk. Most apránként csordogáltak a résztvevők. Arcon puszilva üdvözölték egymást és természetesen minket is belevettek a sorba. Az egész valahogy olyan természetes volt, mint egy család. Melegséget éreztünk, persze nem az olajkályha, hanem a szívek melegségét.

Mikor a többség összejött, végigkérdeztek mindenkit, először udvariasan minket, hogy mi történt velünk a héten. Nem formálisan, udvariasságból, hanem őszintén figyeltek és érdeklődtek. Mindenkinek volt valami elmesélnivalója és mindenkié a hit, a szeretet, vagy a segítségnyújtás témájával volt kapcsolatos. Ettől még jobban éreztük magunkat. Milyen szokatlan, különleges társaság. Az az ötlet jutott eszembe, hogy mi lenne, ha egy újságban sem botrány, sem rossz hír nem jelenne meg, sem erőszak, sem betörés, hanem csupa szép és jó dolgokról szólna. Érdekelné-e az embereket. A sajtószakemberek szerint nem. Mi ellenben vevők voltunk a programra és szinte úsztunk benne.

Az élménybeszámolók után előkerült egy-két könyv, azokból olvastunk fel. Talán udvariasságból, talán hangom miatt, engem kértek meg, hogy olvassak fel egy oldalt egy francia pap könyvéből. Henry Boulard volt a neve. Valahogy ittam a betűket, szinte beleivódtam a szövegbe. A szeretetről szólt, ha jól emlékszem “Az önátadás fényében” volt a címe. Az elolvasottakat kommentáltuk és mivel már kilenc óra felé járt az idő, Gergő állkapcsát recsegtetve ásítozni kezdett. Tapintatosan előre hozták a közös imát miattunk, hogy Gergővel hazamehessünk. Nagyon jól esett ez a figyelmes szeretet. Elgondolkoztam. Vajon sejthetik, hogy 25 évig nem jártam templomba, meg, hogy gyermekeink nincsenek megkeresztelve? Gergő hogyan fog imádkozni?

Kellemesen csalódtam, mert akadozó zümmögőkórusra számítottam és helyette olyan meditációféle alakult ki. Az asztal körül ülve őskeresztény módra mindenki tenyerét az ég felé fordította, és pár perc belső csend után behunyt szemmel beszélni kezdett Istenhez. Nem előrenyomtatott sablonszövegeket, hanem ami épp a szájára jött. Épp ez volt benne a csodálatos, ez adott különös zamatot, életet az imának. Volt benne hálaadás, kérés, dicséret, de mindenkinél egyénisége szerint. Volt, aki öt percig mondta, volt, aki csak fél percig, de abban is benne volt minden. Hamar alkalmazkodtam a helyzethez és a szavak csak úgy tolultak ajkamra. Nem kellett gondolkoznom, ment magától. Ez volt a legcsodálatosabb meditációm illetve imám, amióta az eszemet tudom. Belső képernyőmön Jézust láttam hatalmas, talán 30 méter magas alakként fölém magasodva fehér tógaszerű ruhában, amint kedvesen mosolygott rám és áldásra emelte kezét. Nem tudom mennyi ideig imádkoztam, de úgy tűnt, mintha órákat lettem volna ebben az állapotban. Gergő aranyos volt, Böbéért és az egész családért imádkozott, pedig először tette életében. Feltalálta magát, még ha nem is nagy szónok. Tömör, kurta szavakkal de érzelmekkel telítve, szívből imádkozott.

Most kezelés nélkül búcsúztunk el, mert Gergő, ha egyszer álmos lesz, képes egy ültő helyében is elaludni. Hazafelé az autóban elmondta, milyen jól érezte magát és imádkozni is milyen jó volt. Gergőnek február 14-én már hetedik dimenziós űrlénye volt. Ez nagy meglepetés volt, mert eddig csak a hatodik dimenzió végéig ismertük és nem tudtuk, hogy van-e valami ezután, vagy itt vége a fokozatoknak. Én is léptem egyet, s már harmadik fokozatú szárnyas angyal lett a kísérőm. Nagyon kellemes érzés volt tudni, hogy folytonosan fejlődünk. Gergő után haladtam szorosan, de nemcsak én, hanem Viktor és Editem is. Néha még be is előzött a párom, aztán megint belehúztam. Böbe is szépen jött utánunk, neki az ötödik dimenzió elején volt szárnyas angyala. Hét és fél évesen még nem is érdekelte annyira, mint minket.

Az imakörben megszereztem a SZÓ 4, 5 köteteit is. Míg az első három kötet elolvasása után azzal büszkélkedtem magamnak, hogy már meg is tudnám írni problémáimra a választ, az ötödik elolvasása után kissé magamba szálltam és úgy gondoltam, most már talán meg merném fogalmazni kérdéseimet. Hiszen nem akárkitől kérdezek, egy hétköznapi látnoknál is hónapokra nyúló előjegyzés van, és vastag ezreseket kell fizetni, itt pedig egy elfoglalt, sokak által szeretett és keresett paphoz fordulok segítségért. Ő természetesen minden ellenérték nélkül válaszol, mindössze megcímzett válaszborítékot kér szerényen, ezért nincs bőr az ember képén két hét múlva újból írni, hogy valamit kifelejtettem. A SZÓ pedig következetes, csak arra válaszol és csak annak, aki kérdez. Nem lehet kíváncsiskodni, rokon, szomszéd titkait kifürkészni. Nem a szomszédot, nem rokonunkat, hanem magunkat kell megváltoztatnunk.