AZ ÁLLÁS
Ha nem is szűntek meg, de csökkentek a feszültségek közöttünk, mert imakörünk sehogy sem tudott összejönni. Géza édesapjához járt a kórházba és én úgy hívtam fel otthonról Magdit, mintha a szokott helyre indulnánk imakörbe. Az autóban aztán megmondtam, hogy a rendelőbe megyünk és ott fogunk együtt imádkozni. Alig szedtem elő a házi oltárt, mikor neszezést hallottunk az ajtó felöl. Kérdően néztünk egymásra, ide nem szokott senki se járni ilyenkor, amikor feltárult az ajtó és Edit rontott be.
- Nahát ezt nem gondoltam volna rólatok! Csapta be az ajtót és elviharzott.
- De hát Editkém! Csak most itt jöttünk össze… szóltam utána bátortalanul, de már se híre, se hamva nem volt.
- Csak nem azt gondolja rólunk? Kérdezte hol sápadtan, hol vörösen Magdi.
- Ugyan, ne viccelj már, az Úristen nevében összejövünk, olvasgatunk, imádkozunk, hogy lehet itt olyasmire gondolni?
- Viktor, jobb lesz, ha átmegyünk hozzám, a kozmetikába. Edit biztosan féltékeny, mert már a sok stressz miatt, meg Böbe miatt nagyon kivan.
Átmentünk garázsból kialakított kozmetikájába, ott a padlóra térdelve kértem Istent, hogy segítsen meg, mert nagyon csávába kerültem. Edit nem nagyon szólt hozzám otthon, de később azt mondta, nem arra gondolt, csak végre szeretett volna egy kis nyugtot magának. Elment otthonról, és ahol nyugalmat keresett volna, ott is pont belénk botlott. Nem így ismertem, inkább a hálószobában szokott ledőlni, de hát mit volt mit tenni, ebben maradtuk.
Közben azonban egy orvosoknak járó lapban egy hirdetést fedezett fel. “Gyógyszerészi vagy közgazdászi végzettséggel ügyvezetőt keres osztrák laborműszereket gyártó cég.”
- Ez pont neked való Panda! Add be a jelentkezést.
Beadtam a jelentkezést és pár nap múlva már kellemesen csevegtem az osztrák cég magyarországi reklámpartnerének vezetőjével, aki a menedzserkeresést végezte. Szerencsém volt, csak pár lépést kellett a szobában megtennem, mert azért még látszott a járásomon, hogy húzom a lábam. Próbáltam rövid időre koncentrálni, hogy teljesen kiegyensúlyozott legyen a járásom, de nem ment. Csak abban bízhattam, hogy közelről, a szobán belül nem lesz feltűnő és majd jó nyelvtudásommal elkápráztatom. Így is történt és az első beszélgetés után már két héttel útban voltam Ausztria felé. Edit Ventójával mentem persze, mert a Trabanttal kizötyögni csőd lett volna.
Az egész család drukkolt nekem, mert már a gyerekek is megérezték a spórolósabb napokat, elegük volt az “erre most nincs pénz”-ből. Klagenfurton túl kellett mennem, s bár délután kettőre beszéltük meg a találkozót, nem volt bátorságom egy fenékkel 650 km vezetésére vállalkozni. Igaz, hogy vezettem én már egy nap alatt 1.170 km-t is a bátyámhoz, Frankfurtba, de akkor még makkegészséges voltam. Most meg azért még csak gyógyulóban, felépülőben vagyok. Nemrég még száz métert egy negyed óra alatt totyogtam le, nem lehet az energiával pazarlóan bánni. Előző nap kiautózok pianóban Klagenfurtig, vagy közeléig és ott alszom egy szállodában.
Az osztrák cégnél biztosan lesz gyárlátogatás, ott meg lépcső le, lépcső fel és ott lehetetlen, hogy fel ne tűnjön a bicegésem. Ráadásul lépcsőn felfelé még csak tudok menni, de lépcsőn lefelé épphogy csak araszolva. Egy autópálya motelben szálltam meg, méregdrága, 700 schillinges áron. Este tízkor kerültem az ágyba, és egy rózsafüzérrel búcsúztattam a napot. Másnap fél tízkor kipihenten, üdén ébredtem és tíz előtt pár perccel még örültem, hogy reggelit kaptam. Megtöltöttem tálcámat az önkiszolgáló részlegnél és épp bizonytalankodtam, hogy a fedett részen, vagy a szabadban, a zöldben reggelizzek, amikor hirtelen rosszul lettem, szédülni kezdtem.
Leültem, letöröltem a verítéket homlokomról és bámultam a többieket, akik borzongva húzták össze magukat az Alpok délelőtti hűvösében. Gondolatban végigteszteltem magam és kicsit magamhoz térve megállapítottam, hogy egy iszonyú erős energialökést kaptam, ami még mindig tart. Ettől melegedtem ki, ettől éreztem az előbb olyan furcsán magam, de már kezdtem megszokni. Az utóbbi hónapokban sokszor előfordult, hogy valamiféle rövidebb-hosszabb ideig tartó nyomást éreztem fejem különböző részein. Gergőt megkérdeztem, ő pedig azzal intézte el a dolgot, hogy dolgoznak rajtad a föntiek apa. Ez azonban nagyságrendekkel erősebb volt annál, szinte behorpasztotta fejtetőmet és lehúzott egészen a bokámig. Nem szűnt meg az autópályán, a kanyargós hegyi utakon sem és már pattantam is ki fürgén az autóból a Lattner cég Forgenseldi gyára előtt.
Minden úgy történt, ahogy elképzeltem. Lépcső fel, lépcső le, ide be, oda ki, bemutatkozás, mosoly, búcsúzás. Az idős tulajdonos és két tulajdonos testvér, a szemüveges főmérnök és a bizalmatlan főkönyvelő, a controlling manager. A főkönyvelőt kivéve jó benyomást tettem mindenkire, azt éreztem. Én csak azt mondtam meg, hogy előző helyemen schillingben számítva, mennyi volt a fizetésem, nem azt, hogy az a követelésem. Amikor a Passatot, meg az Audit említettem, elborult a tekintete, pedig nem saját kedvemből jártam azzal, előző osztrák főnökeim ragaszkodtak hozzá. Délután fél hatkor fejeztük be a tárgyalást, és fél hétkor, egy óra múlva, megálltam az autópályán kicsit összeszedni a gondolataimat.
- Nem, ez nem lehet igaz!
Alig tettem meg pár lépést, ugyanúgy bicegtem, mint előző nap, pedig egész délután futottam, mint a gazella. Isten arra a néhány órára töltött föl, tatarozott ki, míg a tárgyaláson részt vettem, amíg szükséges volt, aztán visszaadta a bicegést, mert már egyszer megmutattam neki, hogyan élek vissza a hirtelen gyógyulással.
Ekkor döbbentem rá, hogy mennyire Isten kezében vagyok, mennyire szívén viseli sorsomat és segít, ha az én érdekemben jónak látja. Csak annyit kell tennem, hogy kezébe ajánlom magam, letérdelek és elfogadom, hogy Ő jobban tudja mi a jó nekem, mint én. Hogy azért adok hálát minden helyzetben, hogy a saját tudása és szeretete irányítja Őt és nem az én tudásom (ha azt Hozzá képest tudásnak lehet nevezni) és az én szeretetem ( ha azt Hozzá képest merészelhetem szeretetnek nevezni)
Telefonon, ráadásul futtában, autótelefonon adott választ az idősebbik fivér, hogy felvesznek, jelentkezzek a reklámügynökségnél és kezdhetem a munkát. Munkaszerződést is kötöttünk, igaz hogy csak egy évre, fix időtartamra meghosszabbíthatóan, igaz, hogy fél év, jó hosszú próbaidővel, azonnali felmondás lehetőségével, de mégiscsak fix állásom volt. Megint öltöny, diplomata táska, autópálya, Budapest, tárgyalások, ügyintézések, szükség van rám, hasznos vagyok, számítanak rám. Micsoda kellemes érzés. Dicsőség neked Istenem.
Elkövettem azt a meggondolatlanságot, hogy elmeséltem Editkémnek, Isten hogyan segített az álláshoz, mire megint felháborodott.
- Igen? Ő látta meg az újságban a hirdetést, ő mondta, hogy jelentkezz, ő küldött Ausztriába?
- Editkém Isten a te szádon keresztül szólt hozzám! Mondtam neki szeretettel, békítően.
- Na, hagyj ezzel a marhasággal, ilyen lököttségekkel nekem nincs időm foglalkozni. Majd mondd meg az Istenednek, hogy mossa ki a ruháidat, meg vasalja ki az ágyneműt és főzzön vacsorát is!
Íróasztalomban kotorászva ráakadtam Antal médium önvizsgálati tesztlapjára, melyre a legutolsó kérdés alá Edit ezt írta:
Akaratnélküli birka lettem-e, ami mindenbe beletörődik? IGEN
Alatta volt egy dossziéban a Keresztút, melynek végére odaírta, hogy “Ez az, amit éreztem, látom, mit választasz”. Ott volt az alázat imája is, mely alá a következő vélemény került:
Ez aztán a butaság csimborasszója!!! Az akarat nélküli bábok imája. Akiknek nincsenek emberi érzelmei, hanem mindenbe beletörődve zagyvaságokat hisznek el!
A Miatyánkban aláhúzta a “legyen meg a Te akaratod” részt és hozzáfűzte: Itt szó sincs szabad akaratról!!! Sőt! Személyi kultusz!!!
Szelíden léptem hozzá:
- Editkém, itt nem akaratnélküli birkákról volt szó. Jézust pontosan a magát szabad akaratából, magát értünk feláldozó szelíd bárány jelképezi. Hidd el, hogy az imának van értelme. Én biztos vagyok benne, hogy ha mi együtt letérdelnénk és imádkoznánk, meghallgatna minket és Böbe is meggyógyulna!
- Ne hibáztass már megint engem! Ne mondd, hogy miattam beteg a gyerek! Én dolgozok vele a legtöbbet, én látom nap, mint nap, én szembesülök vele! Csinálnád csak Te éveken keresztül remény nélkül ezt a dialízist, mikor minden egyes kontroll után rosszabbak az értékei! Fakadt könnyekre.
- De Editkém, hát épp ezt segíti könnyebben elviselni az Istenhit. Nem hibáztat téged senki! Nem azt mondtam, hogy te vagy az oka, csak azt, hogy ha együtt imádkoznánk, Isten biztosan meghallgatná. Itt van egy csodálatos könyv, egy amerikai háziasszony írta Betty J. Eadie Átölel a fény. Ebben olyan szépen leírja, hogy a klinikai halál állapotában ott volt Isten előtt és látta, hogy az imák fénysugarak formájában mennek föl a mennybe és a legerősebb fénye az édesanyák, gyermekükért mondott imáinak van. Higgy az Istenben Editkém! Az Isten mindenható!
- Gyógyítsa meg Böbét, akkor majd hiszek benne!
- Istennel nem lehet üzletelni szívem. Ő nem akarja azt, hogy a hatalmáért féljük, számára az értékes, ha önmagáért szeretjük. Harun al Rasid sem azt akarta, hogy háremhölgyeket kényszerítsenek palotájába, hanem álruhában a nép közé vegyült és majd elolvadt a fiatal fazekaslány pillantásától. Isten sem más. Számára sincs értéke a kikényszerített érzésnek. Nem is szeretet az.
- A te Istened olyan, mint az erkölcstelen orvos! Csak azt gyógyítja, aki előre adja a pénzt!
Kifogytam az érvekből, el is fáradtam, ma, biztos, hogy nem fogom tudni meggyőzni őt.
Az új munkahely időben lekötött és így kevesebb súrlódási felület volt közöttünk. Végeztem a dolgom, boldogan mentem fel minden nap Budapestre és egyik nap azt mondtam magamban:
- Köszönöm Uram, hogy ezt a munkahelyet adtad nekem.
De vajon miért Budapesten adott, amikor itt Kecskeméten is adhatott volna? Akkor esett le a húsz fillér. Hát persze! Ha Kecskeméten lenne a munkahely, nem lenne napi kétszer egy órám imára. Hisz amióta dolgozni járok, reggel beülök az autóba, és amint kiérek a városi forgalomból, ahol figyelni kell, neki kezdek imádkozni és ez így megy egészen a Nagykőrösi útig. Milyen kincset kaptam kezembe ezzel az állással. A városban volt dolgom, így ebédszünetemet azzal töltöttem, hogy a Ferenciek temploma mögötti udvarban bóklásztam. Úgy vonzottak ezek a kis kegytárgy, meg könyvesboltok, mint a mágnes.
Beléptem az egyikbe és szentképeket kezdtem válogatni, mert ima közben jobban tudok vizualizálni, ha előtte szentképeket nézegetek. Meg olyan szépek, is, párat beleteszek az autós táskámba, hogy mindig legyen nálam Jézus, meg Mária. Nem kellett hátranéznem, de éreztem, hogy követ a kiszolgáló-pénztáros tekintete. 8-10 forintos szentképek, talán csak nem lopnak szentképeket is? Ez képtelenség! És eszembe jutott a vicc, amikor egy pap külföldre menve a repülőtéren tapasztalja, hogy bibliáját ellopták, és így kiált: - Áldott legyen az ország, ahol ilyen jámbor könyveket lopnak!
Most azonban kimondottan zavaró, hogy ennyire figyelnek, de aztán egy vásárlóval, meg az eladóval beszédbe elegyedünk. A videofilmeket szeretném kikölcsönözni, de plébánosi igazolás szükségeltetik hozzá. Értetlenül kérdezek rá miértjére, mire kifejti:
- Csak a négy nagy keresztény vallás hivőinek adunk ki kazettát.
- De hát miért, mit csinálhatnak vele? Kérdezem naivan.
- Meggyalázzák, meg ilyesmi!
- De hogyan? Kérdezem Boborján[1] ártatlan bárgyúságával
- Hát hol él maga? Mindenki csak gyalázza a papokat. Mennyi istentelenség! Mire tanítják az embereket! Az agykontroll tanfolyamon is csak káromkodnak, abból áll az egész!
- Nem a Fornel tréningre teszik gondolni?
- Ja, arra, de a Zameszky atya mondta, hogy az agykontroll is sátáni dolog, megtiltotta, hogy elmenjünk.
- Hát ezen én csodálkozom, mert ott semmi sátánit nem mondtak, inkább Istenről esett szó átvitt értelemben, meg egymásnak segítségnyújtásról, de hangsúlyozták, hogy nem vallási tanfolyam. Az agykontroll csak egy technika és én például nagyon jó hasznát veszem az imádkozásnál, mert nagyon szeretek imádkozni.
Erre kicsit megenyhült beszélgetőpartnerem. A táskámból előkapott rózsafüzéremmel megnyertem bizalmát és békülékenyen, szolid oktató hangnemben mondta:
- Az Úrjézus nagyon haragszik ám azokra, akik nem katolikusok!
No, jó lesz itt vigyázni, gondoltam ilyen képtelen gondolatmenet hallatán és az az érzésem támadt, ide sem véletlenül jöttem ma be. Erősen legyengített változatban elmondtam Gergő dolgait, megtérésemet, mire a végső keresztkérdés következett:
- Na és mit gondol? Hogy azzal a kézrátétellel, meg egyebekkel jót cselekedett, azért üdvözülni fog?
- Csak Isten kegyelméből üdvözülhetünk! Vágtam rá gondolkodás nélkül, hisz ez a gondolat foglalkoztatott már hetek óta.
Ezzel a válasszal átmentem a felvételi vizsgán, most már csak a plébánosi javaslatot kellett megszerezni. Pali bácsitól nem akartam kérni, az előzmények után nem voltam biztos benne, hogy az ő igazolását elfogadnák. Mise után bementem Kecskeméten a Szent Jeromos templom sekrestyéjébe és megkértem a fiatal miséző papot, hogy írja alá az igazolást.
- Nem vagyunk mi itt ilyenre felkészülve uram! Nincs is itt a bélyegzőm, meg ez a templom nem is egyházközség. Hol lakik ?
- A Kosciuskó Tádé utcában.
- Akkor a Belvárosi plébániához tartozik, ott tessék igazolást kérni!
Már-már kétségbeestem. Egy videókölcsönzöbe való beiratkozáshoz ilyen tortúra kell? Hogyan fogom az áhított filmeket megszerezni?
- De én ide járok misére, ott nem ismerek senkit! Néztem rá kérlelően, mire megenyhült és megígérte, jövő hétre aláírja az igazolást. Jobban örültem, mint amikor először utazhattam nyugatra 1969-ben.
Közben Gergővel megtartottuk a másik haladó tanfolyamot is. Körlevél, jelentkezések, ment minden, mint a karikacsapás. A kezdő jelek kikérdezéséig sem jutottunk el az első szünet előtt, hanem a kísérőket mondta meg Gergő és megrajzolta mindenkinek az aktuális jelét, amely tenyerében, vagy koronacsakráján volt látható. A szünetben titokzatosan behívott szobámba és így szólt:
- Apa ezentúl neked kell tartanod a tanfolyamokat, azt mondták a föntiek. Én csak téged avathatlak be. Megdöbbentem, mennyire összevág minden. Edit amúgy is már pattanásig feszült, annyira ellenezte Gergő tanfolyamait, múltkor Gergő hányása kényszerített, hogy kishitűségem ellenére beugorjak, most pedig kész. Itt állok. Mondta is egy barátom, hogy neki az ugrott be, én “elvétettem a lépést” leszületésem után, Gergő azért “jött le” utánam, hogy “beindítson”. Logikusnak tűnik. De igaz lehet? Isten útjai kiszámíthatatlanok.
- Apa! És tudom a jelentéseket is. Hozd csak ide az utolsó két jeled!
Ami számomra cirkalmas vonalhalmaz volt, Gergő mutatóujja mentén most minden részletében értelmet kapott.
- Itt születtél le. Gyermekkorodban hittél Istenben. Itt fordultál el Istentől. Itt voltál fiatalkorodban. Itt ismerted meg anyát, itt születtünk mi, itt lettél beteg. Ez a három pont, hogy egy kicsit hittél Istenben, megint nem hittél, megint hittél, megint nem hittél. Itt ez a vonal, hogy most már nem fogsz elfordulni Istentől.
Kibuggyant egy könnycsepp a szememből. Ha Gergő nem értené félre, most letérdelnék. Csak fizikailag előtte. Isten kegyelme előtt. Minden kegyelem.
- A másik jeled is megmutatom. Te kérted, hogy leszülethess, te választottad Magyarországot, te választottad szüleidet, te kérted sorsvonaladat.
Minden úgy van, ahogy sejtettem, gondoltam. Hatalmas megerősítés volt. Gergő tulajdonképpen nem egy lexikális gyűjteményt kapott, nem a millió jel millió jelentését plántáltak a fejébe, hanem a jelek látásának képessége mellé az értés dimenzióját is megkapta. Mennyit gondolkoztunk, mennyit néztük a tanfolyamokon a jeleket. Én mindig türelemre intettem a kíváncsiakat:
- Majd megtanítják Gergőnek a föntiek, ha szükség lesz rá. Ha nem tudja, akkor még nincs szükség rá. És íme itt a jelek magyarázata. Gergő szívéről mintha ólomsúly zuhant volna le olyan megkönnyebbülten sóhajtott fel, hogy nem kell több tanfolyamot tartania. Be sem jött a rendelőhelységbe, hanem az én szobámban játszott a számítógéppel.
A tanfolyamot spontán és egész elfogadhatóan tartottam meg. A beavatásnál beugrott, hogy ismét új elemeket vigyek bele, ezért így szóltam a közepén:
- Most kérd meg Istent, vegyen a tenyerébe és tapasztald meg szeretetét…
- Most kérd meg kísérőidet, mutassák meg lelked, és hogy milyennek kell majd lennie.
Csodálatos élményekről számolt be minden résztvevő. Lebegés, rózsaszirmos ágy, mennyország, minden, ami kell. Amikor én kértem Istent, akkor a keresztre feszített Jézus jelent meg előttem. Na még egyszer, gondoltam és még egyszer nekiduráltam magam a kéréssel, de makacsul ugyanaz a látvány jelentkezett. Tanácstalan voltam, vajon mit jelenthet. Én okoztam bánatot? Előbb szenvednem kell, szenvedéssel fogja kimutatni szeretetét? Ne a szeretetét keressem, hanem a kereszt hordozását keressem, vállaljam?
Ezek cikáztak még a fejemben, amikor már láttam lelkemet, azaz a kendermagos cigányszőnyeget, amit kísérőim mutattak nekem. Elég drappos, szürkés volt, de összességében inkább világos, mint sötét és rengeteg apró folt volt rajta, picik, nem is túl sötétek, inkább barnásak, mint feketék, de rengeteg. Amikor azonban azt mutatták meg, milyenné kell válnom, alig kaptam levegőt.
Olyan vakító fehér lepedőt láttam, mint amikor a fényképezőgép vakuja villan. Szép cél, gondoltam, de a kettő közötti különbség olyan nagynak látszott, hogy az Ariel cég mosóporgyártásának tízévi produktuma sem lenne elég, hogy azt fakó, kendermagos cigányszőnyeget olyan gyönyörűre mossa. Fel kell kötnöm a fehérneműt, főleg így, hogy egyedül maradok ezzel az egész tanfolyam témával. Igaz, megmondta a SZÓ, hogy le kell válnom Gergőről, de nem gondoltam, hogy az egész a nyakamba szakad. Logikus, nem is normális, hogy egy tízéves kisfiú tanfolyamokat tartson. Persze épp ez volt benne a poén, ezért jöttek a résztvevők. Kicsit fura is volt bejelentenem, hogy én vettem át Gergő helyét. Én nem tudom a kísérőket megmondani, nem látom a jeleket, tehát még egy darabig rá leszek szorulva Gergő gyámkodására.
Edit néha egész jól elviselt, ilyenkor oldott volt otthon a légkör. Szerelmesen átöleltem, nyakába csókoltam és még a kezemmel is végigsimogattam itt-ott, ahogy mindig is szoktam házaséletünk 16 éve alatt.
- Ne, ne izélj, aztán mehetsz gyónni a papnak.
- Editkém, ezen nincs mit meggyónni.
- Istennek kedves, ha mi szeretjük egymást, ebben nincs semmi kivetnivaló, ha egy férj megölelgeti a feleségét. Meggyónni azt kell, amivel a lelkiismeretem vádol, ezért pedig nem vádol a lelkiismeretem.
- Na, a te lelkiismereted!
- Editkém, engem már hónapok óta ingyen engednek be az uszodába, illetve csak néha jelölik be a bérletemet, mert valahogy szimpatikusnak tartanak. Ez engem eddig nem zavart, de amióta állásban vagyok, képtelen vagyok így bemenni az uszodába. A múltkor is úgy mentem vissza, hogy ikszeljék már be, mert csak úgy kalapált a szívem, tiltakozott a lelkiismeretem, hogy van már nekem rendes fizetésem, ne potyázzak ingyen az uszodában.
- Hülyeség! De hogy vagy képes bemenni abba fülkébe és elmondani egy vadidegen embernek mindent magadról? Én képtelen lennék rá.
- Editkém! Én nem a papnak gyónok ott, hanem a Jóistennek. A pap csak fizikailag van jelen, és a Jóisten szól rajta keresztül.
- Jaj, már megint jössz ezzel a hülye dumával. Ha volna Isten, akkor megmutatná magát. Az egész világban háború van, azt miért engedi meg? Nézz körül, mi folyik Boszniában, meg Afrikában, az egész világon? Az talán jó?
- Jó hogy már azt nem mondod, hogy ő süti el a gépfegyvereket, meg az ágyukat. A gonoszságokat mi, emberek visszük végbe magunkon. Ezért nem lehet Istent okolni!
- Editkém! Az Isten nem cirkuszi mutatványos, aki kunsztokat csinál, hogy megtapsolják. Ha most a Szegedi úti lakótelepet felemelné mondjuk húsz méter magasra, mi történne? Egész Kecskemét leborulna és imádná! Neki ez nem poén! Pont azért nem mutatja meg magát, mert nem akar hitre kényszeríteni. Tiszteletben tartja a szabad akaratunkat.
Így és hasonlóképpen teltek napjaink. Munkahelyemmel sem volt minden rendben, mert az osztrák főnökkel csak egyszer beszéltem autótelefonon, nagyon hevenyészett feladatokat adott, egy faxon aláirt laza munkaszerződésem volt, és bár megegyeztünk, hogy tízfős üzletkötői stábot verbuválok, költségvetést is készítettem, lehetséges, hogy több vasat is tart a tűzben. Egyik nap ugyanis jelentkezett a reklámügynökségnél - ahol ideiglenesen egy íróasztalom volt - egy mosonmagyaróvári cég, hogy ők fogják teríteni termékeinket. Bizalmam az osztrákok irányába megrendült. Valószínűleg át akarnak verni, gondoltam, és ebédidőben már indultam egy új HVG-t venni, hogy az álláslehetőségeket átnézzem, de amint elindultam, éreztem, hogy valami láthatatlan erő visszahúz, mintha el akarna tántorítani az álláskereséstől. Nem tűnik logikusnak, de hallgattam megérzésemre és délután már telefonált is az osztrák főnök, hogy látogassak ki az anyavállalathoz.
Veszprémen keresztül vettem Rábafüzes felé az irányt. Gondtalanul autózgattam, amikor egy kereszteződés előtt, valami messziről meghatározhatatlant vettem észre az úttesten. Felborult motoros, valami állat, roncsféle, villant át agyamon, s mire odaérkeztem, már láttam, hogy egy ember ül tolókocsiban az út közepén. Két lába combból hiányzott. Fizimiskája olyan riasztó volt, hogy egyből beugrott, ő a csali, aztán ha megállok, előjönnek és kirabolnak a többiek.
Mégis megálltam, mire a tolókocsis az ablakhoz kerekezett.
- Miben segíthetek?
- Elvinne Sárvárra?
Így került Pista mellém az ülésre, rokkantkocsija meg a csomagtartóba. Borostás volt, ápolatlan, piaszagú, meg büdös. Ahogy oldalra pillantottam, friss kötést láttam csuklóján, mire elmondta, hogy most akart öngyilkos lenne, de nem sikerült. Megsajnáltam. Párja, akivel élettársi viszonyban élt visszaköltözött az apjához, ez volt elhatározásának az oka.
- Az a k… …. ……… az apjával, azért ment vissza, mert az apja……..
- Hogy gondolsz ilyet István, egy szülő nem képes ilyenre a gyermekével!
- Dehogyisnem! Az állatok is….nak, mi is….unk.
- Na jó, de mi nem vagyunk állatok, mi emberek vagyunk!
- Mi is a majomtól származunk! Vágta vissza részeg dünnyögéssel.
- Hát a párod is így vélekedik?
- Nem, ő azt mondja, hogy Istentől vagyunk! Hoppá, gondoltam, helyben vagyunk már, de ne rontsunk ajtóstól a házba.
- Bocsáss meg neki István, ő is megbocsát majd neked és vissza fog jönni hozzád.
- Nem fog, mert én rossz vagyok, már börtönben is voltam.
- Mit csináltál István?
- Mit kíváncsiskodsz te? Csintalankodtam. Ennyi elég? Mit szólsz ahhoz, hogy megölném anyádat egy húszasért?
- Te nem tennél ilyet István! Tebenned van jóság.
- De ha megölném anyádat egy húszasért?
- István Te csak próbálgatsz engem. Nem gondolod ezt Te komolyan.
- Bocsáss meg a párodnak, és ne tégy rosszat vele, akkor ő is megbocsát és vissza fog jönni hozzád. Kétezer évvel ezelőtt már tanította ezt valaki egyszer…
- Ne gyere nekem azzal a Jézussal, azzal a marhasággal, hogy azt a keresztre feszítették, meg minden! Nehogy azt hidd, hogy én nem ismerem a Bibliát! Ha ő ma élne, nem ilyen lenne a világ, ő biztos nem járna pápamobilban!
- Hát látod István megint milyen bölcset mondtál.
Közben elgondolkoztam miért futott át az agyamon, hogy ne álljak meg neki és beugrott, hogy mindig két lehetőség közül, egy jó és egy rossz közül kell választanunk. István kezdett kijózanodni és megkért, vegyek sört neki. A sör után rágyújtott, ezért letekert ablakkal mentünk lassabb menetben. Kiderült, hogy már nyomorékon, kétszer is mentett ki fuldoklót a Balatonból. Egyszer egy kilencéves kislányt mentett ki, mert senki nem mert a viharban a vízbe ugrani. Az életmentő érmet átvette, de a pénzt az asztalra csapta, hogy tartsák meg maguknak. Éreztem, hogy a durva külső és durva megnyilvánulásai mögött, egy érző szív rejtezik. Már Szentgotthárd előtt jártunk, amikor kiderült, hogy Sárvár egészen más irányban van. Vissza kéne mennünk több mint egy órányit oda, ahol fölvettem, s még onnan kéne továbbvinnem. Ajánlkozásomat elhárította.
- Vigyél be Szentgotthárdra, majd vonattal elmegyek.
A vasútállomás előtti sötétben elővettem tolókocsiját és az első ülés mellé toltam. Ki akartam segíteni, de csak annyit nyögött, vigyázz és már vastag sugárban vizelte ki hirtelen kibontott sliccén keresztül az elfogyasztott söröket. A félhomályból rendőrségi urh-s autó járőrei figyelték manipulációinkat. Fura egy helyzet volt. Átkötöttem kezét és megkérdeztem:
- Van pénzed vonatra?
- Háromszáz valamennyi a jegy, adjál négyszázat. Mormogta kelletlenül, mert szemmel láthatóan zavarta, hogy alamizsnát kell elfogadnia. Hogy tudnám odaadni, meg mennyit, hogy jó is legyen neki, meg ne is alázzam meg, gondoltam, aztán egy ezrest nyomtam a kezébe, beültem és elporoztam az autóval. Csak a határ túlsó oldalán álltam meg egy néptelen helyen és imára kulcsoltam kezem. Amint behunytam a szemem, megláttam a Szűzanyát csodálatos világoskék palástjában és mosolygott. Ez azért volt csoda számomra és bizonyság, mert eddig mindig csak szoborként, mozdulatlan arccal tudtam őt vizualizálni, de most mosolygott, mert az ő gyermekével találkoztam megint egy rászorulóban. Már azt is tudtam, ki sugallta, hogy csak ki akarnak rabolni, megértettem az egész működését és könnyhullatás közben adtam hálát Istennek, hogy kiállhattam ezt a próbát.
Autópálya motelbeli éjszakázás után, másnap folytattam utam a célállomás felé. Hagytam magamnak időtartalékot és kényelmesen autózgattam Klagenfurt után a hegyek között. Annaberg Freilichtausstellung, suhantam el egy tábla mellett és arra gondoltam talán valami kegyhely lehet itt. Nem lehet megfordulni, jutott eszembe, de egyszerre megint finom, határozott húzást éreztem. A következő kijáratnál lekanyarodtam és pár perc múlva már az ötvenschillinges belépővel léptem be a szabadtéri kiállításra.
Csalódott voltam. Kegyhelyet vártam, Istennel akartam találkozni, rózsafüzérek, szép feszületek helyett lépes mézek, ágakból faragott bábuk voltak a vitrinben, mert a karintiai falusi lakosság múlt századi életét mutatta be a kiállítás. Ha már ott voltam, elkezdtem járni a faházakat. Elgondolkoztam, milyen mostoha körülmények között éltek emberek, mennyi verejtékkel állították elő napi táplálékukat, a gerendák között besüvített a szél, mohával tömködték ki a hézagokat, tenyérnyi elhúzható falap volt az ablak, és durva lócákra hajtották fejüket éjszakánként. Eszembe jutott hány jámbor imát mondhattak el ezek között a falak között és elkezdtem keresni valami szentképet, ami előtt imádkozhatnék.
Találtam egy Mária képet és elmondtam egy üdvözlégyet. Egy másik képen két angyal állt egy ágy mellett, de nem tudtam beazonosítani a kép jelentését, mert olyan fakó volt. Itt is fohászkodtam egyet szeretteimért. Kóvályogtam, keveregtem a házban, Jézusommal akartam találkozni, Őutána vágyódott szívem, mikor az egyik szobába belépve hátrafordultam és megpillantottam Őt, a sarokban, magason, egy kézzel, elnagyoltan faragott feszületen.
- Hát itt vagy Uram? Fakadtam ki önkéntelenül és zokogva borultam az asztalra. Megint kiadtam magamból néhány, Isten nélkül eltöltött év keservét, bánatát, fájdalmát. Úgy éreztem, mintha vattából lennék, annyira megkönnyebbültem. A kiállítás után benéztem a városka dómjába, de Ő oda már nem hívott. Kevélyen meredt az égre a dóm tornya, az oldalhajóban egy hatalmas freskón vörös lángok közt, a pokolban szenvedő lelkek, az ördög patával, farokkal… Kifordultam.
Munkaadóimmal a megbeszélés zavartalanul és gyorsan zajlott, a félreértést hamarosan tisztáztuk. A főkönyvelő egész testből fordult felém, úgy üdvözölt, mert három hete idegbecsípődést kapott és injekciókúra ellenére sem tudta felsőtestét mozgatni. Búcsúzóul felajánlottam, hogy esetleg segíthetek. A tulajdonos házának előszobájában állva tettem rá kezem és kissé zavarban voltam a körülmények miatt. Éreztem, hogy veszi az energiát, de jobb szerettem volna, ha zavartalanok a körülmények. Másnap korán reggel telefonált Baicher úr és megköszönte, hogy csodát tettem vele.
- Hogy, mit? Kérdeztem.
- Hát elmúlt minden fájdalmam, tudok mozogni, hálálkodott.
- Istennek köszönje Baicher úr, ne nekem! Fejeztük be a beszélgetést.
Maradéktalanul boldog voltam. Pál apostollal együtt mondtam. Én élek Istenben és Ő él énbennem. Évtizedes bálványok hevertek előttem a porban. Az élethez való ragaszkodás, halálfélelem, pénzhez való ragaszkodás, hatalom utáni vágy, az állandó, csillapíthatatlan, émelyítő testiség, az anyagi javak, ház, autó, videó stb. utáni vágy, az önmegvalósítás utáni vágy, a szeretet utáni vágy, sértődékenység, hazafiság, családszeretet és sorolhatnám.
Miért félnék a haláltól, amikor csak egy dimenzióváltás és sokkal nagyobb boldogság vár rám, mint amit az életben egyáltalán elképzelhet az ember? A halál tulajdonképpen egy jó dolog. Mit érdekel engem a pénz, mit számítanak a földi javak, melyeket rablók elvisznek, melyeket rozsda mar és szú rág meg, amikor ezek csak ezen a rövid átmeneti állomáson, a földi életben használhatók? Nem fontosabb a mennyei kincseket gyűjteni, melyek örökkévalók?
Milyen lehúzó, milyen földhözragadt a hatalomvágy. Mennyivel édesebben cseng ez a szó, hogy szolgálat! A tenger is úgy uralkodik a folyók fölött, úgy éri el, hogy mindnyájan belefolynak, hogy alájuk rendeli magát.
Brr! Testiség! Béklyó, émelyítő, rátapadó massza, az örökös gondolati ottkalandozás, felkorbácsolt vágyak, másodpernyi sziporkázás és utána üresség, kábulat. Elröppenő boldogságbuborékok légvára. Édes métely. Hamis drágakő.
Nem az a fontos, hogy engem szeressenek, hanem, hogy én szeressek. Micsoda tévedésben van mindenki! Megvalósíthatatlan ábrándokat kergetnek! A lehetetlent akarják. Nem jönnek rá, hogy nem tudják a világot maguk uralma, akarata alá hajtani, csak saját magukat. Lehetetlen, hogy engem mindenki szeressen, de én szerethetek mindenkit! Nem ez az egyszerűbb?
Önmegvalósítás! Majd én! Nekem ne dirigáljon senki! Én nem viselem el a jármot! Én okosabb vagyok mindenkinél! Nekem van önérzetem! Hol van az az én? Milyen én az, amit meg akarok valósítani? Az önzésből, bukásból tákolt, vagy pedig a mindenkinek segíteni, a szolgálni, szeretni akaró az igazi énem?
Felcsattanás, megsértődés, begubódzás. Mert engem bántanak! Mert rosszak, önzők, zsarnokok! Én vagyok az áldozat? Dehogy! Az az áldozat, aki sért, megbánt, aki az akaratát kényszeríti rám, mert kizárja magából a szeretetet, kizárja magából a boldogságot. Nekem a tűrés, a türelem virágai illatoznak, míg ő az erőszak, a harag kaktuszain csücsül. Engem megbocsátásom tesz boldoggá, őt lappangó bűntudata boldogtalanná. Hát nem sajnálni kell? Nekem jó, mert az Istent szeretőknek minden javára válik. Engem nem lehet megsérteni, nekem nem lehet rosszat tenni!
Hazafiság, családszeretet. Isten, haza, család. Ott lógott korábban minden konyha falán. Sokatmondó a sorrend. Isten a mindenség, a nem válogató, aki mindenkit szeret, bűnöst, bűntelent egyaránt. Aztán a haza, te magyar, vagy téged szeretlek, te román vagy, cigány vagy, te zsidó vagy. Aztán már csak a család, a családomat szeretem, értük ölni is tudnék, mindenki más le van fütyülve. Mi jön ezután? Én, csak én, én életben akarok maradni, ha kell a másikat a víz alá nyomom, fulladjon meg, de én a fejére lépek, nehogy vizes legyen az új cipőm. Érzitek a leértékelődést, a lefokozódást? Az Istentől való távolodást?
És most nézzük visszafelé! Mi más, bármely definíció, legyen az család, rokon, haza, mi magyarok, mi katolikusok, mi európaiak, mi diplomások, mi agykutatók, mi bélyeggyűjtők, mi menedzserek, ha nem a szűk egó, az önzés bizonyos mértékű kitágítása? Mi más a szeretet bármely korlátozása, mint istentelenség?
[1] Pandacsöki Boborján, szereplő a Vastyúk is talál szeget sorozatból