A SATU TOVÁBB SZORUL

Egyik reggel korábban ébredtem, mint feleségem, és már gőzölgő kávéval vártam a konyhában. Biztosan álmos még, gondoltam, mert valami köszönésféle sziát motyogva letottyant a székre. Felálltam és szokás szerint hozzáhajolva, csücsörítve, puszit próbáltam az arcára adni, de ő elhúzódott.

- Nem vagyok én pribék! Idéztem tréfásan a Besenyő család öregjét, hátha ezzel felvidítom.
De Edit csak rázta a fejét és szótlanul nézett maga elé.
- Mi van veled szívem? Miért vagy ilyen rosszkedvű? Kérdeztem, mivel úgy éreztem, az elmúlt napokban egy kicsit megnyugodott.

Könnyei eleredtek és sírós hangon mesélte el, hogy éjszaka a saját sírására ébredt és azt álmodta, hogy mi a misén, Pali bácsi vezetésével, emberáldozat keretében Istennek feláldoztuk, feltrancsíroztuk, hogy mi még kedvesebbek legyünk Isten előtt. Mintha páncél szorította volna össze szívemet, ugyanakkor sírni és nevetni is tudtam volna egyszerre. Micsoda képtelenség! Ha egyszer látná a társaságot, ha egyszer látná a Pali bácsit, nem gondolhatna ilyet.

Mivel annak idején horvátországi, sorsdöntő álmomat prófétikus, előrejelző álomként elmeséltem neki, most ebbe kapaszkodva érvelt, hogy én ezt meg is szándékozom tenni. Hiába meséltem el, második, SZÓ-nak irt levelem történetét, hiába érveltem, hogy ezt csak ő éli meg így, és az ő napi gondolatai tükröződnek az álomvilágában, következetlenséggel és kegyetlenséggel vádolt. Úgy éreztem, ennél az állapotnál a teljes megsemmisülés is jobb lenne. Amikor nyilvánvalóan zsarolt válással, gyerekkel, öngyilkossággal, akkor könnyebb volt tartanom magam, de most ő az áldozat, őt gyötrik az ártó erők, ezt még a vak is látja, itt még a kő is meglágyulna. A szívemben fájt az ő fájdalma, a lelkem az övével sírt, és kétségbeesett voltam. Mi jöhet még? Hát jött, nem is kellett sokat várni.

Edit beváltotta fenyegetését, hogy eljön a misére Pali bácsihoz. Igaz, hogy Pali bácsi maga hívta, már korábban is, de azért nem sok jót várhattam ettől a találkozástól. Edit indulatos, piros kukorica neki az egész társaság, jól beszól egy – két embernek, ahogy Icát is lefasisztázta egy szó nélkül, amikor eljöttünk tőlük. Férje valamelyik háztartási gépünk javítására vállalkozott ingyen, s míg rá vártunk Edit kifejtette, hogy a magunkfajta bigottokat, imakörösöket egy szigetre kéne deportálni, mire Ica visszaválaszolt, hogy a többi meg egymás torkának esne.

Edit aranyos, különös mestere a projekciónak, mert ő akart minket egy szigetre deportálni, de válasza miatt Icát nevezte utólag fasisztának. Mikor eljött a harmadik vasárnap, és magamban erőt gyűjtve elindultam a cipős szekrény felé, Edit mellém állt, és ő is elkezdte húzni a cipőjét.
- Editkém, én az imakörbe megyek! Rebegtem zavartan.
- Nem baj, tudom, én is megyek veled.
- Akkor ma inkább nem megyek. Mondtam, mert nagyon tartottam attól, hogy Edit esetleg törni, zúzni kezd, vagy legalábbis botrányosan viselkedik meghitt kis közösségünkben, és nem tehetem meg ezt a többiekkel szemben. Inkább meg kéne szerveznem, hogy kettesben találkozzon Pali bácsival, ahol majd kiöntheti a lelkét. Aztán mintha a Jóisten szólt volna hozzám, hogy “menj csak, majd Én mindent rendbe hozok”, így aztán mégis elmentünk.

Edit azzal köszönt, hogy eljött megnézni azokat, akik tönkretették a házasságát. Tele volt feszültséggel, szorongatta kockás füzetét, melybe érveit beleírta a SZÓról, meg miegyébről, de még nem kapott szót. Pali bácsi, véletlenül, vagy célzatosan, de arról beszélt, mennyire a szabad akaratunk a legnagyobb kincsünk, hogy semmiképp sem léphetjük át egymás szabad akaratát, még jóakarat, szeretet címén sem, mert akkor már nincs szeretet a szívünkben.

Mikor Edit szólásra emelkedett, feszült hangon, majd egyre indulatosabban kifejtette, hogy egy anya szeretete abban mutatkozik meg gyermeke iránt, hogy nem nyugszik bele betegségébe, hanem mindent megtesz gyógyulásáért, ő igenis még az ördöggel is szövetkezne, hogy Böbe meggyógyuljon, és akár ölne is Böbéért, és amelyik anya nem ilyen, az nem is anya.

Pali bácsi higgadtan helyreigazította: - Az, hogy te ölnél a gyerekedért, az rendben van, az a te ügyed, de hogy aki nem, az nem anya, azt már nem mondhatod! Edit tetszikezte, mire kérte, hogy tegezze vissza, mint mindenki, de Edit képtelen volt tegeződni Pali bácsival. Elmondta vádjait, hogy az imakör az egyes családok ellen van, akik idejárnak, inkább otthon kellene, hogy üljenek, aztán mikor kifogyott vádjaiból, felpattant, és hazavittem.

Következő reggel, egy szép hétfői napon, korán, frissen ébredtem, és már hét óra tíz perckor a Moszkva téren jártam. A Pasaréti út és a Gábor Áron utca kereszteződésénél egyedül vártam a piros lámpánál, és szokatlan módon nem volt sem szembeforgalom, sem mögöttem nem jött egy autó se. Kényelmesen húzattam ki az autót olyan harmincöt - negyvennel, amikor a kereszteződés után alig pár méterrel, egyszerre tompa puffanást, reccsenést, majd újabb puffanást hallottam, és szélvédőmön sugárirányú repedés jelezte, hogy elütöttem valakit.

Szörnyű érzés volt az a másodperc, míg lefékeztem, benyomtam a vészvillogót és hátrarohantam az úttesten vonagló-mászó sérülthöz, akihez közben kollegája is oda szaladt. Mit tettem? Istenem! Hogy történhetett? Hiszen végig figyeltem, nem kalandozott el a tekintetem, sem kirakaton, sem plakáton.

- Ott maradsz! Üvöltött rá sofőrje, kiről utólag kiderült, hogy egyben fia is, mert a sérült fel akart állni, ösztönösen próbált a járdára visszakecmeregni, ő pedig féltette, mert belső sérülés esetén nem szabad a balesetest mozgatni. A járda szélére ültettük szegény Józsi bácsit, s míg mentőt, meg rendőrt hívtak, elkezdtem bal kezemmel feltűnés nélkül energiával tölteni. Orra valószínűleg eltörött, mert erősen folyt belőle a vér, de homlokán még riasztóbb, egy cm átmérőjű és egyik oldalán ugyanolyan mély horpadás volt látható. Megérkezett a műtős mentő, a helyszínen elsősegélyben részesítették, majd bevitték Józsi bácsit, miközben magamban imádkoztam a kisöregért, hogy túlélje. Sokszor előfordul ugyanis, hogy csak a baleset után órákkal derül ki a belső vérzés, és a sérült akkor már menthetetlen.

Szörnyű érzés volt ott állni lesújtottan, az autó vészvillogóval az út közepén, a forgalom tolong, mindenki furakszik a reggeli csúcsforgalomban, mindenki rám néz, és tekintetük azt mondja, ott az a nyakkendős menedzserféle, amelyik elütötte szegény öreg bácsit. És valóban, hogy történhetett ez, hogy üthettem el szegényt? Ahogy ezen tépelődtem, megláttam a kocsi kereke felett egy horpadást, és máris kombináltam. Fia, a sofőr elmondta, hogy Józsi bácsival reggel két óra óta hordják a húst, ez volt az utolsó hentesüzlet, már az előző boltnál, a Moszkva téren is majdnem elütötték apját, egy hete úgyszintén, tehát szinte érett a helyzet, és én voltam az eszköz a sors kezében, hogy ez a baleset beteljesedjék.

Elsőnek indultam el, és ahogy Józsi bácsi a hentesboltból kirohant, csak jobbra nézett, baloldalt az ott álló évszázados, méter vastag fatörzstől nem láthatott, és így szinte rászaladt, ráfutott oldalról az autómra. Ezért nem is vehettem észre, mert nem volt látómezőmben, ezért rúgott valószínűleg térdével az autó kerék fölötti lemezébe, és ezért repülhetett akkorát, mert az ő futási sebessége, meg az én kocsim fékezés nélküli sebessége összeadódott. Ez az, nincs még féknyom sem, mert nem is fékeztem, hiszen már az ütközés pillanatában észleltem az egész eseményt, és utólag már minek blokkoltam volna, amikor Józsi bácsi már mögöttem feküdt.

De ki fogja ezt nekem így elhinni, ki fog engem a gázolás vádja alól felmenteni? Lehet, hogy nekem is meg kell érnem az ártatlanul elitéltetést, mint mesteremnek, drága Jézusnak? Ha igen, hát legyen meg az Úr akarata, és valami különös nyugalom vett erőt rajtam. Alig mondtam ki magamban, hogy belenyugszom az Úr akaratába, megszólított egy business kosztümös, sietős menedzserasszonyféle, és közölte, hogy ő látta az egészet, hogy a bácsi szaladt oldalról nekem, és elkerülhetetlen volt az ütközés, vállalja a tanúskodást, és még névjegyet is adott. Társult hozzá még egy idős, nyolcvan körüli néni, mindkettő olyan típus, amelyik általában nem vállalja szívesen a tanúskodást, de úgy látszik, itt most közbelépett a Gondviselés.

Egy jó negyed óra telt el, mire megérkezett a szirénázó rendőrautó, melynek fiatal vezetője enyhe nyegleséggel, vagy a megszokottság részvétlenségével szólított fel, hogy adjam elő a történteket. Mi a foglalkozásom? Hát ennek nem tudom, mi köze a balesethez, hiszen akár miniszterként, akár utcaseprőként vagyok a baleset résztvevője ez a tényeken nem változtat. Elmélkedésem persze megtartottam magamnak, majd megvártam, míg a helyszínrajz elkészül és beültem a járőrkocsiba a jegyzőkönyvet felvenni. Nem hivatkozom műszaki hibára, nem érzem magam hibásnak, és nagyon sajnálom a sérültet. URH-n kellett filmet kérni, mert nem volt a baleseti helyszínelő autóban, és a szondakészüléket is a kollega hozta a helyszínre. Lefényképezte a terepet, belefújtam a készülékbe, mely sípolással jelezte, hogy hónapok óta nem fogyasztottam alkoholt. A tanúk nevét fel sem akarta írni, amiből arra következtettem, hogy a helyszínelés alapján nem tartanak hibásnak. Átfutott a fejemen, hogyan fogom az autót megcsináltatni, és hogyan fizet majd a nagy német biztosító, amelyik korábbi kártérítésemet már egy hónapja őrli malmain.

Elég a BRFK intézkedésére hivatkozni, engedett el a rendőr és nehéz szívvel ültem be az autóba. Mögöttem türelmetlenül dudáltak, a szélvédő repedéseiben pedig még ott volt Józsi Bácsi ütközéskor beragadt, véres hajcsomója.

Az utolsó két hét, meg a mai esemény, mint valami óriás satu nehezedett rám. Agyam gipszes volt, mintha valami sűrű, ragadós, fekete massza borította volna gondolataimat. Este már nyolckor megfürödtem, magamra csuktam a hálószoba ajtaját, ágyba bújtam és megpróbáltam imádkozni. Jézust, majd a Szűzanyát próbáltam vizualizálni, de nem sikerült. Hol darabokra töredezett a pillanatra felvillanó kép, hol csontváz, majd kecskefej jelent meg helyette, de nem tudtam az áhított szeretetsugárzásba belekapcsolódni. Éli, éli, lamma sabaktani? Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? Miért rejted el Magad előlem Uram? Miért nem mutatod meg Magad? Megbántottalak?

Bűnös vagyok, nyomorult, még talán szánalomra sem méltó, de szeretlek és bánom minden eddigi bűnömet. Megtérésem előttit és megtérésem utánit. Uram, olyan gyenge, szerencsétlen vagyok, könyörülj szerencsétlen szolgádon! Fogd meg a kezem, hadd hajtsam a fejem szíved fölé! Hadd pihenjek meg Nálad Teremtőm! Olyan rossz Nélküled! Ennél rosszabb nincs! Ez a halálnál, minden borzalommál rosszabb, mert Veled és Általad mindent el lehet viselni, de Nélküled nincs semmi, csak a nemlét őrjítő vákuuma, a halálos hideg. Ez az örök kárhozat. És én, tökéletlen barom huszonöt évig megfosztottam magam Tőled. Tőled, aki minden jó forrása, az Út, az Igazság és az Élet vagy. Élni akarok, de csak Veled Uram!