HÉTKÖZNAPOK

Életem a szokott mederben zajlott tovább. Edit időnként fellángolt, aztán egy időre megint lecsillapodott. Amikor egy ideig satuban vagyok, utána mindig jön valami, ami felvillanyoz, visszaadja kedvemet, lendületemet. Hol egy meggyógyult beteg, hol egy Istenélmény, de mindig feldereng a fény a sötétség után életem egén.

Vasárnap délutánonként már oda kell figyelnem az időbeosztásra, mert délután kettőtől este hatig is jönnek a “betegek”, ki testi, ki lelki problémával, és egyikük hozza a másikat. Az agytrénert már alig használom, inkább kézrátétellel, és jelgyógyászattal, meg jó szóval, odafigyeléssel, meghallgatással gyógyítok. Persze, tudom, nem én gyógyítok, hanem a Jóisten, de ezt túlzottan hangoztatni egyfajta fontoskodásnak tűnik szememben. Akiből nem sugárzik, hogy Isten működik benne, Ő gyógyít rajta keresztül, nem dübörgő, felfújt egója, annak felesleges mondania, inkább álszerénységnek tűnik szájából, hogy “csak eszközök vagyunk”, “csak csatornázom a gyógyító erőt”. Ráadásul ez így nem is igaz, hiszen a továbbított Isteni szeretetenergia mellett mindenki hozzáadja saját szíve szeretetét is, idejét is feláldozza, tehát nyugodtan használhatja azt a kifejezést, hogy gyógyítok.

Kérdezni nem nagyon szoktam, hogy kinek mi a baja, hanem kézrátétellel végigkezelem a csakrákat, majd elvégzem a jelgyógyászatot, és a végén kérdezem meg, hogy megkönnyebbült-e. Így hatásosabb is, mert a “beteg” csodálkozva tapasztalja, hogy fájó testrészén érzi az energiákat, esetleg egy kezelésre el is múlik a panasza, pedig meg sem mondta az elején, mi a baj. Egy fiatalasszonnyal történt meg, hogy felfeküdt a vizsgálóágyra, megkezeltem, és a jelgyógyászat végén, amikor azt mondtam, kész vagyunk, visszaszólt, hogy nem, mert még itt ül a mellemen.

Mit lehet tenni ilyenkor, gondoltam, és megismételtem a jelgyógyászati kezelést és segítőim, az angyalkák sikeresen eltávolították az asszonyka mellén ülő valakit, vagy valamit. A gyógyítási tapasztalatokból, visszajelzésekből ugyanis rájöttem, nem a jelekben van a lényeg, sőt voltaképpen nem is tudom, miért kell a jeleket a levegőbe rajzolni, mert gyógyító szellemek, talán előző tibeti éltemből, volt cimborák, ahogy idősebbeknek mondom, angyalkák jönnek, hisz előfordult, hogy tisztánlátó volt a rendelőben, aki látta is őket. Nagyon fontos, hogy erős legyen a hitem, sohase kételkedjek, mert az erős hit szilárdít meg, és ad tartást nekem. Az egyik vasárnapi misén érdekes jelenet zajlott le. Az áldozás előtt a padban térdepeltem, de megroggyant, kényelmes testhelyzetben, derekammal a pad ülőrészének támaszkodva. Belső látással egy bikacsordát láttam magam előtt, ahogy fújtatva, dühösen toporzékoltak, mintha az egész csorda engem felöklelni készülődne.

Átfutott agyamon, hogy testhelyzetem lelki tartásomat tükrözi, és kihúztam magam, felegyenesedtem, mire az egész csorda hátrálni kezdett, majd megfordult és elvágtatott. Össze kell szednem magam, ez lesz az orvosság kishitűségemre. Egy vasárnap éppen a rendelőből jöttem hazafelé az autóval, amikor megláttam az egyik kukánál egy fiatal cigányasszonyt három szutykos kis purdéval. Az asszony kifejezés még túlzónak is tűnhet, hiszen talán még 18 éves sem volt a lány, de három gyermeke révén csak-csak asszonynak kell titulálnom.

Eszembe jutott, hogy fiatalon, 20 évesen az uránbánya munkásszállóján egy cigányasszonytól kaptam időnként egy serclit, meg pár szál cigit, amikor pénzem ellopták, és ösztönszerűen lefékeztem. Belemarkoltam az autó hamutartójába, mely nálam parkoló-pénz tartóként funkcionált, és az ablakot leeresztve kinyújtottam egy marék húszast, százast, ötvenest. Az egyik kisgyerek megrántotta édesanyja szoknyáját, és ahogy a cigányasszony felém fordult, mintha villám csapott volna meg, olyan méltóság, szeretet, fennköltség sugárzott szeméből.

- No! Menj csak! Bíztatta gyerekét, majd a másik kettőt is, mert papírpénzem nem lévén az érmékből legalább jól meg akartam tömni az apróságok kezét.
- Áldja meg a Jóisten! Hallottam már tovasuhanóban, de a tekintet, az a pillantás nem hagyott nyugodni. Pár házzal odébb megálltam, mert ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy behunyjam a szemem. Alig hunytam be a szemem, a Szűzanyát láttam magam előtt a fehér – világoskék köpenyében, ahogy hálásan mosolygott, és azt mondta: - Köszönöm gyermekem! A legmegdöbbentőbb a szeme volt, ugyanaz a szem, ugyanaz a tekintet, mint a cigányasszonyé. Ezért éreztem én azt a fenséget, méltóságot a kuka mellett álló fiatalasszonyban. Szinte szökőkútként tört belőlem a sírás, a hála, és az öröm könnyei vastag folyamokban patakzottak arcomon, és már tudtam, nem csak Jézussal találkozhatunk minden rászorulóban.

A Rózsadombi luxusvillák tövében épült egy luxus üzletközpont is, ahová le szoktam járni, hol egy Pizza hut-ra, hol Mc. Donalds-ra, vagy “mekdobác”-ra, ahogy fiaim becézik. Az üzletközpont előtti téren egy férfi ült, akin messziről látszott, hogy hajléktalan, de arcvonásai, tekintete azt sugallták, hogy valaha jobb időket látott, és még mindig maradt önérzetéből, tehát nem koldul, hanem vagy gyűjtöget, vagy alkalmi munkát végez, és azzal az érzéssel él, hogy eltartja magát, nem kuncsorog könyöradományokért.

Biztos örülne, ha meghívnám egy pizzaszeletre, de hogyan adjam át, hogy meg ne sértsem, milyen mondattal vezessem be az ebédmeghívást? Morfondíroztam, de mire visszaérkeztem, a helyzet megoldódott, mert emberünk elszundikált, és így óvatosan, feltűnés nélkül mellé tudtam helyezni a pizzát, melyet majd felébredte után megehet. “Adakozó jobb kezedről ne tudjon a bal kezed!” hangzott fel fejemben a Legszentebb csodálatos, simogató hangja.

Ilyenkor úgy érzem, a Jóisten két kézzel szórja rám szeretetét, jóságát, mert mindenki ismeri a régi mondást, “adni jobb, mint kapni”. Tanfolyamokat szerveznek, hogyan lehet védszellemünkkel, őrangyalunkkal találkozni, kommunikálni, pedig a téma az utcán hever, majd minden sarkon találkozhatunk az Örökkévalóval egy – egy rászorulóban. Ennek örömét semmivel nem lehet mérni.

A hajléktalanok serege pedig nőttön nő, hiszen az egész rendszerváltás vesztesei, az alacsonyan képzett, betanított, vagy nem keresett szakmában dolgozó szakmunkások az utcára kerültek. Külföldiek kezébe mentek át nagy múltú gyárak, a hatékonyság jegyében gépesítettek, leépítették a korábbi kapun belüli munkanélküliséget, a munkásszállókat átalakították turistaszállókká, hogy jövedelmet termeljenek, már nem bűncselekmény a kmk, a régi rendszerből ismert közveszélyes munkakerülés, tehát még a börtönök sem fogadják be, szippantják fel azokat a szerencsétleneket, akiknek a szabad ég alatt, panelházak tetőtereiben, pincékben, csatornákban kell esténként álomra hajtani fejüket.

Ilyen páros lehetett a két középkorú férfi is, akik a Rózsadombi toronyházunk előtti szépen ápolt gyepen ették, amit a kukából kikotortak. Ahogy közeledtem feléjük, egyikük odaszólt másikának, hogy “menjünk, mert elzavarnak innen”. Biztos volt már rossz tapasztalata e téren, de társa lehűtötte: - Miért ne ehetnénk itt a füvön, kinek ártunk ezzel?
- Így van, nem is ártanak senkinek! - Vetettem oda, miközben az autót a távnyitóval kinyitottam. Előkaptam pénztárcámat, s mivel az ötezresek mellett két ötszázas lapult benne, mintha a két atyafinak lett volna bekészítve, átadtam nekik a következő szavakkal: - Egyenek egy rendes ebédet barátaim!

- Van Isten! - Kiáltottak fel egyszerre, és én ajtóbecsukás közben, az ajtót újra kinyitva válaszoltam:
- Van bizony, mert Ő mondta, hogy ezt a pénzt most adjam oda maguknak! Na viszlát!
Bár amióta a Jóisten közelébe kerültem, csökkent érdeklődésem minden más mozgalom, irányzat, technika iránt, de Fravelin Pista, reiki mester barátom, régóta invitált egy úgynevezett rebirthing, azaz ujjászületés tanfolyamra. Tudtam, hogy valami nyomkodás, meg üvöltés, meg hogy sokak szerint utólag nagyon jó, így aztán vagányságból elfogadtam legutolsó meghívását.

Edit megint rosszallóan csóválta a fejét. – A szapora légzés miatt tetániás görcs áll be mindenkinek, te Bechterewes vagy, eltörhet a gerinced, ott helyben meg is halhatsz, de úgyis hiába mondom neked, makacs vagy, sosem hallgatsz rám. Nem is a rá hallgatás, vagy nem ráhallgatás döntötte el, hanem Pista magabiztos, higgadt személyisége, aki garantálta, hogy gerinctörésnek nem teszem ki magam.

Hát a tanfolyam valóban egész életre szóló élmény volt. Párokba osztottak bennünket, és löttyedt fizikumomhoz egy izmos aikido mester került társnak. Heves ki-belégzéssel kezdtük a gyakorlatot, majd amikor már a földön fekvő páciens arca lassan ellilult, és kezei valamiféle görcstől emelkedni kezdtek, akkor kellett elkezdeni behajlított hüvelyk, vagy mutatóujjal a lehető legfájóbb pontokat nyomni.

Van ilyen pont a tenyéren, a hüvelykujj hajlatában, a felkaron, a szegycsonton, a szeméremcsonton, a combon, a térdhajlatban, az alsó lábszáron, a lábfejen. Összesen vagy 27 ilyen pont található a testen, amelyet már enyhén megnyomva is erős fájdalmat érzünk. Az állítólag tibeti eredetű gyakorlat szerint itt raktározódnak el görcseink, fájdalmaink, lelki tökéletlenségeink, és ezek megnyomásával, a fájdalmat követő, kísérő üvöltésben, majd jajgatásban, később sírásban, végül a sírásból átváltó nevetésben adjuk ki magunkból feszültségeinket.

Már értettem, miért kellett egy temető melletti néptelen területen fekvő, kültelki óvodát, illetve annak tornatermét választani a gyakorlat színhelyéül. Azt az ordítást, üvöltést, vonaglást, jajgatást, amit a résztvevők csaptak, más helyszínen mindig rendőrségi bejelentkezés, és kellemetlen magyarázkodás követte. Társam is üvöltött, de üvöltve még rám szólt, hogy nyomjad, nyomjad jobban, mert meg akart szabadulni, ki akart adni valamit magából, de valahogy nem állt rá a kezem a szadizásra. Értettem, hogy ő kéri, tudtam, hogy szerinte ez most jó neki, de nagyon rossz érzés szándékosan fizikai fájdalmat okozni valakinek.

Végül a tanfolyamvezető jött segítségül, majd én következtem sorra. Én is elvégeztem a szapora ki és belégzést, de amikor már közeledett a görcs, akkor egy kicsit lassítottam, biztos, ami biztos, hátha Editnek mégis igaza van. Partnerem elkezdett kíméletlenül dolgozni rajtam, nem volt szívbajos, és akármennyire szörnyű volt a fájdalom, végül jól esett kiüvölteni magamból a fájdalmat, a feszültséget. Különösen fájdalmas volt a szeméremcsont feletti kezelés, ahol a szexuális problémák raktározódnak. Kezelés közben belső látással Edit képét láttam, és magamban azt a gondolatot küldtem felé, hogy “nem függök tőled”. Iszonyúan ordítottam, sírtam, jajbákoltam, és egyszerre, szinte észre sem vettem, már kacagássá váltott, pont ellenkezőjévé alakult sírásom.

A legnagyobb erőpróba a második nap volt, amikor a résztvevők többsége iszonyú erős kísértést érez, hogy elsumákolja a második napi repetát, az előző napi nyomkodásoktól még sajgó kék-zöld foltok újramegdolgozását. Én is elkezdtem magamnak gyártani a mentségeket már kora reggel, de aztán úgy érveltem magamnak, ha Jézus szenvedett értem a keresztfán, akkor nem hátrálhatok meg jóval kisebb fájdalom elől.

Végigcsináltam a második napot is, de még most is sajog a szeméremcsontom, ha rágondolok. A program végén szóváltásba keveredtem Pistával, hogy a lélek az első, a lélek ficamai jelennek meg a testben, nem a testtel kéne foglalkozni, nem a testen keresztül gyógyítani a lelket, hisz nem a farok csóválja a kutyát, ez a technika olyan, mintha a Niagara vízesés amerikai oldalán egy villanyrezsót raknék a vízesés alá, és fönt a kanadai oldalon a víz melegedését várnám tőle.

A többi résztvevő, Pista barátai, rögtön nekem estek, és bizony véleményemmel egyedül maradtam. Nem minden a lélek, a test is visszahat a lélekre, érveltek, és vélemény, véleménnyel szemben, bizonyíték sehol egy szál sem, tehát nem jutottunk dűlőre. Még inkább elfajult a vita, amikor a reiki került szóba, mert szót emeltem az ellen, hogy az eredetileg Jézusi kézrátételes gyógyításból orientológiát, füstölős, kacifántos, titokzatos tudományt csináltak, s a hozzá adott tanítás szerint nem csak szabad, hanem kell is ellenértéket szedni a kezelésért, és vitapartnereimet az sem hatotta meg, hogy Jézustól idéztem: “Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok!” Mt.10.8.

Amikor azt mondtam, hogy Usui is ingyen kapta, visszavágtak: - Hát a 21 év?
Megbántam, hogy nekiálltam vitatkozni. Felálltam, és eltávoztam a helyiségből, és Zsuzsával, Pista feleségével folytattam a párbeszédet, aki szeretett, párszor eredményesen megkezeltem jelgyógyászattal, és valahogy jobban szót tudtunk egymással érteni. Miközben a kijáratnál beszélgettünk, valami nagyon különlegeset éreztem, a szegycsontom közepén, mint utóbb kiderült szívcsakrámnál, mintha egy gombostűt szúrtak volna be, szúrást és égető, de kellemes fájdalmat éreztem. Zsuzsa szerint szívcsakrám nyílik, és ha így van, csak örülök neki.

Hogy a szívcsakra megnyílása, vagy saját lelki dolgaim következtében, de a lelkiismeretem nem hagyott nyugodni, annyira szégyelltem magam kötekedésemért, hogy este átugrottam Frovalinékhoz, hogy Pistától bocsánatot kérjek. Pista még jobban zavarban volt, mint én, mert le akartam térdelni előtte, hogy jól megalázzam magam, mert tudtam, akkor sokkal nehezebben fogok a jövőben ilyen hibába esni. Végül aztán kellemes beszélgetéssel, mentateával, és baráti hangulatban zártuk az estét.
Napról napra érzem, hogy átalakulok. Egyre átszellemültebben tudok imádkozni, és még különös élményekben is részesülök. Egy alkalommal épp az autópályán tűztem hazafelé, amikor belső látással megjelent előttem Magdi. Az utóbbi időben szinte általános, hogy amint eszembe jut, hogy imádkozni kéne, már meg is jelenik annak az arca, akiért imádkoznom kell.

Magdit látván gondolatban rákérdeztem: - Szia Magdikám, imádkozzam érted? Magdi válaszolt: - Nem értem Viktor, hanem Irmuskáért kéne. Elmondtam Irmuskáért, Magdi kislányáért, majd Magdiért is a penzumot, és másnap nem hagyott nyugton a kíváncsiság, ezért felhívtam Magdit a kozmetikában, hogy mit csinált előző nap öt és hat óra között.
- Irmuskát vittem a fogorvoshoz, meg rád is gondoltam Viktor. - Mondta mosolygós hangján.
- Hujjé, Magdi, akkor velem csoda történt! - Hát nem tenyerén hord minket a Jóisten? - Mondtam, majd elmeséltem az előzőnapi eseményeket.

Gergő szerint közvetlenül a másik személy lelkével, szellemével kommunikálok ilyenkor. Egy másik esetben a Blaha Lujza téren a parkolóba beállásnál egy kicsit ügyetlenkedtem, és abból a rendőrautóból, melyet manőverezgetéseimmel feltartottam, kipattant egy rendőrtiszt, és artikulátlan hangon üvöltözni kezdett velem, hogy talán tombolán nyertem, vagy libáért cseréltem a jogosítványt, feltartom a forgalmat, meg miegyéb.

Épp azon gondolkodtam, beolvassak-e neki, mint jogait ismerő öntudatos állampolgár, vagy a keresztényi béketűrést válasszam, amikor szabadkozásom közben, koronacsakrámon keresztül, valahol belül a fejemben az ő lelkének hangját is meghallottam, amelyik szabadkozott, és az ingerültség okát azzal magyarázta, hogy előzőleg felettesétől alapos fejmosást kapott. Na jó, gondoltam, akkor nemhogy harag, de még sértődöttség sincs szívemben, egyébként magának árt, aki mással durva, ő meg szegény, még nem tudja úgy feldolgozni stresszhelyzeteit, mint én, így voltaképp sajnálni kell. A legmegrázóbb élményem azonban Edittel volt, mert az érte mondott ima közben egyszer csak megszólalt az ő lelke is: - Azért vállaltam mindezt, hogy te minél jobban emelkedhess!

Őrület! Létezik? Valóban? Előre megírt szerepekkel jövünk le a földi élet színpadára? Mindnyájan? Vagy néhányan? Böbe is csak ezért mondta, hogy “Távozz tőlem sántán!” amikor puszit akartam adni neki? Nekem el kellett szenvednem azt fájó megjegyzést? És olyan jól játszunk, hogy el is felejtjük, hogy szerep? Nem is tudjuk, épp azért, hogy élethűen játszhassunk? És ha nem tudhatjuk, akkor én most miért tudhatom meg? Hogy könnyebben viseljem a macerát, a szitkokat, a gyalázkodást? Igaz volt ez, vagy csak a képzeletem tréfált meg? Nem lehet, hogy kísértés? Hová kell nekem emelkednem? Emelkedtem én egyáltalán idáig? Érzem, hogy tisztultam, átalakultam, de ezt átváltozásnak, nem emelkedésnek élem meg. Egyébként is zavar ez az emelkedés szó. Tudom, hogy régebben öntelt, gőgös voltam, ezért nem szeretnék ebbe a bűnbe visszaesni. Hogy mi az igazság? Legkésőbb odaát kiderül.