KARÁCSONY

Kis karácsony, nagy karácsony, éneklik a gyermekdalban, és ha létezik ilyen megkülönböztetés, akkor 96 karácsony a kis karácsonyok közé tartozott. Edit folytatta ellenem indított hadjáratát, én meg csak csendesen mosolyogtam megjegyzésein, mint egy jóllakott napközis.

Nyugalmam mögé néha azért be-belopódzott egy sötét árny, egy maghatározhatatlan, vagy legalábbis nagyon nehezen körülhatárolható félelem. Eszem azt mondta, legyőztem a test vágyait, böjtölés, virrasztás, imádkozás edzett, nem akarok birtokolni földi javakat, megtanultam a kődobásra kenyeret nyújtani, testileg, lelkileg szenvedni, szívemben mégis éreztem, sejtettem, vagy inkább csak sejdítettem, mit békák az esőt, hogy vár még rám egy iszonyú nehéz próba, amely valahogy a másik nemmel lesz kapcsolatos.

Körülhatárolni, megfogalmazni azért nem tudtam, mert úgy gondoltam, hogy ebben a tekintetben is szereztem bizonyos védettséget. A másik nem megkísérthet a testi vágyon keresztül, de házasságunk során végig arra kényszerültem, hogy hosszú időszakokra megfékezzem forrongó ölemet, s idestova másfél éve kényszerű önmegtartóztatásban élek, mert lelki együttrezgés nélkül a testi kapcsolat létesítését magam is képzelhetetlennek tartottam. Amióta emlékezetes lebukásom történt, azóta a szerelmet, ha elővigyázatlanság folytán egy pillanatra meg is telepedhetett bennem, csírájában téptem ki szívemből, olyan erős volt bennem a félsz a házasságtörés tényétől, a botrányos következményektől, meg most már hitem is azt diktálta, bármi áron tartsak ki feleségem mellett.

Papírforma szerint tehát nem fenyegethetett semmi veszély, mert begyakorolt elhárító mechanizmusokkal rendelkeztem, mindenkiben, legyen az férfi, vagy nő, fiatal, vagy idős, szemrevaló, vagy kevésbé csinos csak a felebarátot akartam meglátni és azt is láttam. Ha kísértés következtében vérem megpezsdült, azonnal elnyomtam magamban a renitenskedő kisördögöt. Mégis fel-felsóhajtottam alkalmanként, amikor az árnyat közeledni láttam a horizonton: - Uram! Ne! Csak azt ne engedd! Mert zsigereimben volt, hogy mindennél nagyobb, mindennél erősebb próbát kell még kiállnom.

Egyébként életem a megszokott mederben zajlott. Egy alkalommal Edit lepottyantott valamit a szobában, előzékenyen le akartam hajolni érte, hogy felvegyem, de ő is lehajolt és fejünket összeduccantottuk. Épp bocsánatot akartam kérni, amikor kifakadt: - Na igen! Ahová te mész, ott bajt hozol. Romlást, betegséget, halált!

Ezeken a kiszólásokon már nem tudtam igazán felidegesíteni magam, de nyugalmam, béketűrésem szemmel láthatóan még jobban felidegesítette. Mégsem tehettem mást, nem bosszankodhattam a kedvéért! Mondjad szívem, csak mondjad, egyszer majd más fényben látod az egészet. Gondoltam, és elképzeltem, milyen csodálatos boldogság lesz majd együtt, krisztusi szeretetben élni, és a feledés fátylát borítani a múltra. Hiszen, hogy Edit megtér, abban olyan biztos vagyok, mint ahogy most itt ülök. Biztos nem elég erős a hitem, mert amikor Böbe álmában ajkait összeharapdálta, és Edit azt sziszegte felém, “Ölni fogok, ha a Böbével történik valami”, akkor megint elkeseredtem, és megint félni kezdtem Edittől.

Tudom, hogy a szeretet ellentéte a félelem, elmondta Biegelbauer Pali a fényadó tanfolyamon, meg emlékszem is Zulu bácsira, tündér, úszó tanítónkra, aki a mély víztől való félelmünket úgy űzte el, hogy leállt a medence mélyebbik végében, és kitárt karokkal mondogatta: - Ússz ide hozzám! Szeretlek! Nekem is a szeretetet kell növelni magamban, az a félelem leküzdésének útja.

Jézus megmondta, a feladat rám vár, valahogy az én viselkedésemnek kell ezt eredményezni, mert úgy fogalmazott: “A szeretet útján fogod őt elvezetni hozzám”. Nincs más dolgom, csak egyre erősebben, egyre jobban, egyre türelmesebben szeretni Editet. Az imakörből is állandóan bíztatnak: - Szeresd még jobban, neked van erőd, Viktor! - Ő nem gondolja ezt komolyan. Nagy a keserűsége, csak azért beszél így! - Jó ő belül, csak a felszínen kemény. Jót akar ő neked! Mondogatják, pedig egy kicsit már elegem van a bíztatásból. Azt csinálom, nyelem a szitkokat, és már kezd elegem lenni belőle, ráadásul engem aztán nem sajnál senki, engem senki sem akar megérteni.

Szegény Gergőkémre is nehéz idők járnak. Év végével lezárul tanítási szakasza, és meg kell szakítani a szellemvilággal a kapcsolatot. Szomorúan panaszolta: - Apa, még a kísérőmmel, az őrangyalommal sem beszélhetek majd! Csórikám! Majdnem azt mondtam, itt leszek én neked, de hát itt annyira másról van szó. Ő 94 szeptembere óta egy más világban élt, felélesztették benne azt a tudást, amit leszületése előtt birtokolt, s az átlagnál százszor erősebben dolgozott benne a hontalanság, az elvágyódás érzése. Mielőtt még jobban elterebélyesedne benne ez az érzés, és elviselhetetlenné tenné számára az életet, meg kell tanulnia megállni a saját lábán. Megkapta az a tudásanyagot, amelyet ebben a földi életében használni fog, és 2.000 végéig talonban marad.

Sorsa, e szempontból hasonlít az orosz hírszerzőéhez, akit megtanítanak mindenféle tudományra, folyékonyan beszél angolul, ismeri a szakma fortélyait, majd kiküldik Amerikába, és évekig nincs más dolga, csak csendben élni, beilleszkedni, kiismerni a helyiek szokásait, gondolkodásukat, és egyszer, egyszer majd jön a telefon. Gergő jele egy tv adótoronyhoz hasonlít, két cirkalmas jel van rajta, gondolom két nagy vállalása, amit majd végre kell hajtania, és a torony alján két kereszt, ami jelzi, hogy még keveset töltött le életéből a földön.

Gergőnek átmenetileg egyedül kell maradnia, de rájöttem, én nem mondtam valót, amikor úgy fogalmaztam, engem nem vígasztal senki, hiszen vígasztal, sőt nem is akárki. Az egyik ilyen vigasz az volt, hogy valamilyen módon a tudatom átkerült egy rövid időre feleségem fejébe, vagy az övé az enyémbe, nem tudom, de az ő fejéből láttam magamat, és éreztem azt a haragot, ellenszenvet, tehetetlenséget, amit ő érzett. Nagyon tanulságos volt, főképp azért, mert éreztem, hogy én ekkora haraggal, ilyen feszültséggel, még ennyire sem tudnám tartóztatni magam, mint ő.

Időnként aztán oldódik a feszültség egy – egy vidám esemény következtében. Még a kilencvenes évek előtt kezdtem a táplálkozással foglalkozni, akkor még azt hittem, egészséges táplálkozással jól kondícióban tudom tartani magam. Csináltam jó darabig a testkontrollt, mert zavartak fölös kilóim is, aztán elolvastam A böjt csodálatos hatalma című könyvet, és böjtölni kezdtem. Edit persze ezt is ellenezte, mert a bokám berobbanása előtt, az ő határozott fellépésére, magyarán mondva erőszakos parancsára hagytam abba a huszonegyedik napon egy böjtkúrát, amitől sokkal jobban éreztem magam.

Most is böjtöt kezdtem, hiszen Jézus is negyven napig böjtölt nyilvános színre lépése előtt. és tökéletesíteni akartam a módszert cikóriakávés beöntéssel. Edit nagyon pufogott, mikor meglátta az irrigátor készüléket, ahogy régies nevén a beöntő alkalmatosságot nevezik. – Gusztustalan, menj le vele a garázsba, ott csinálj beöntést magadnak! Rivallt rám, de eszembe jutott egy mentő ötlet, és elmondtam, az ő használt intim betétei is a lakásban vannak, a mosogató alatt a szemetesben, míg le nem visszük, tehát nekem is jogom van beöntéshez a lakásban.

Mindenesetre igyekeztem olyankor elvégezni, amikor nem volt otthon. Megpróbáltam állva, guggolva, de nem jártam sikerrel. Nem olyan egyszerű művelet ez, főként egyedül, így aztán gyermekeimet hívtam segítségül. Lefeküdtem a hátamra a fürdőszoba előtt, megkértem Gergőt és Böbét, hogy tartsák a magasban a tartályt, hogy legyen gravitáció, amitől majd beömlik a gyógyító folyadék. Ahogy ott háton feküdtem, és a csővel bajlódtam, hogy kipufogómba illesszem, Böbe, máig sem tudom mért, elkezdte énekelni a Mennyből az angyal-t, és ebben pillanatban nyílt az ajtó, és belépett Edit. Hát olyan jót rég nevettünk.

Engem nevettek ki, de nem zavart, átéreztem, milyen humoros látvány lehetünk, így mindnyájan, és én is szívből kacagtam, sőt gurgulázva nevettem. Minden nevetés egy nappal meghosszabbítja az életet, tartja a régi mondás, és ha ez igaz, akkor sokáig fogok élni, mert nagyon szeretek, és tudok nevetni. Még a saját süketségeimen is. Többet ér a jó nevetés, mint az, hogy esetleg megszégyenül az ember.

No evezzünk csak vissza komolyabb vizekre! Ott tartottam, hogy van nekem vigasztalóm, méghozzá nem is akárki, hanem nagybetűs Vigasztalóm. Olyan csodálatos dolgokat “mondott” a misék végén a Jóisten, hogy majdnem mindig sírva fakadtam, ha valakinek felolvastam belőle. Időközben ugyanis oldódtak gátlásaim, egyre szélesebb körrel mertem megosztani legféltettebb titkomat. Szüleim meglátogattak munkahelyi irodámban, és mikor ez alkalomból felolvastam immár 7 oldalnyi anyagomat, édesanyám, aki ezoterikáról, auráról, soha nem hallott, a felolvasás alatt színes fényburkot, aurámat látta körülöttem.

Mise végén áldozás után, egy keresztet láttam kettétörni, majd a rajta levő megfeszített elrepült. “A szenvedés segít a léleknek különválni (eloldozódni, elkülönülni) a testtől.”

Fejjel lefelé láttam embereket egy teremben. “Feje tetejére állított világban élsz. Segíteni fogsz Nekem helyreállítani.” Hű, hogy fog ez nekem menni, méltó, alkalmas vagyok én ilyen szerepkörre? Hiszen minél inkább közeledem Teremtőmhöz, annál kisebbnek, porszemnek érzem magam.

Egy másik alkalommal, áldozás után, mintha felülről leköptek volna. “Gyűlöletet és megvetést kell Értem elviselned, de nagy lesz érte dicsőséged a mennyben.” Hát ez tényleg igaz, legalább is, hogy kapok rendesen gyűlöletet, meg megvetést, de hogy ez részemről érdem lenne? Tulajdonképp nem vagyok valami hős, mert azért magamban úgy vagyok, hogy azért jobb lenne enélkül. Azt, hogy Jézushoz tartozom, hogy Ő a mindenem, az már olyan természetesnek tűnik, hiszen csak azért tudom, elviselni, és csakis azért viselem el az egészet, mert jószerivel már csak ő maradt nekem.

Őrá mindig számíthatok, Ő mindig megvigasztal. Rám jön egy szeretethullám, és csak úgy ömlenek szememből a könnyek, és egy-egy ilyen bensőséges együttlét után mintha kicseréltek volna. Remélem nem botránkoztatok meg vele senkit, de olyan szerelemfélét érzek iránta. Olyan, mint a szerelem, csak sokkal erősebb. Érzem, hogy annyira szeret, hogy azt ész elképzelni sem tudja! Olyan végtelen gyöngédség van a szavaiban, és sohasem utasít, csak kér, és mindig azt mondja, csak szabad akaratomból tegyek meg neki mindent.

Hát lehet ilyen szeretetnek ellenállni? Kérhet olyat, amit ne tennék meg? Mikor tudom, érzem, hogy Ő is mindent megtenne értem, ahogy értem is szenvedett szegény ott a kereszten. Ha az Evangélium olvasása közben ehhez a részhez érek, mindig elborít a könny. Egyszerűen nem tudom visszatartani, annyira átérzem, átélem, micsoda gyalázat volt, hogy a Legjobbat, a Legszentebbet, aki csak jót tett, gyógyított, tanított, vizet borrá változtatott, több ezer embernek enni adott, Őt a rablóknak, gyilkosoknak kijáró módon meggyilkolták, és még gúnyolták, csúfolták, köpködték is.

Hát lehet akkor az én kis szenvedésemnek, annak a pár apróság elviselésének is értelme? Valóban hozzájárulhatok ahhoz, hogy ez a feje tetejére állított világ helyrebillenjen? Milyen hatalmas bölcsesség, hogy a szenvedés segít a léleknek eloldozódni a testtől, hisz minél kényelmetlenebbül érzi magát a lélek az anyagba zárva, annál könnyebb lesz neki megválni tőle, és minél földiesebben, evilágian él valaki, annál nagyobb trauma lehet neki, amikor eljön az órája.

Kísértést is egyre többet szenvedtem, még a templomban is előfordult. A mise végén Jézust és a Szűzanyát csúnyán eltorzítva láttam. “Engem is megkísértettek! Ez mind javadra válik. Felkészítésed része. Itt vagyok veled. Ne félj! Tanítalak. Oktatlak. Hajad szálát is számon tartom. Te sem kerülheted el sorsodat, de dicsőségemnek is részese leszel, ha kitartasz mellettem. Szeretlek, szeretlek, mérhetetlenül szeretlek!” Uram nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd és meggyógyul az én lelkem. Mondtam önkéntelenül. “Földi életed kórházában vagy. Életed gyógykezelés. Adj hálát érte!”

Áldozás előtt mondtuk a miseszöveget, hogy Uram nem vagyok méltó... “Gyermekem vagy, kiben kedvem telik. Szereteted húrjait pengetem, ez az én zeném. Benned vagyok, lakást vettem Atyámmal tebenned. Kérhetsz ennél többet?” Ürítsd ki magad teljesen, hogy beléd folyhassak! Kis gyertyalángom! Lobogó fáklyám leszel. Az én erőmmel fogsz világítani. Erőm hatalmas lesz benned.” Orkánszerűt, elsöprő erőt éreztem.

Ez az! Minél kevesebb víz van egy pohárban annál többet lehet beleönteni. Minél inkább megszűnik földi énem, annál inkább tud Isten lelke betölteni.

Áldozás után az járt a fejemben, hogy Uram nem vagyok méltó, hogy..... “de méltó vagy, különben is, amint Rám gondolsz, ott vagyok veled. Te leszel a világ világossága! Gyermekem! Szócsövem leszel! Mint a robbanás, úgy fogok kitörni belőled! Felkészítésed befejeződött. Visszatérésemet fogod előkészíteni, mert az idő már közel van. Legyen olaj a lámpásodban!” Belegondoltam, hogy hogyan, miként lesz ez, utcán, hordóról fogok szónokolni, mi lesz a családommal, hogyan élnek meg, ha én afféle vándorprédikátor leszek? “Ne félj, veled leszek az idők végezetéig! Szeretlek gyermekem! A szeretet Istene vagyok! Már nagyon várlak vissza!”

Várlak vissza! Mondta-e már ezt nekem valaki? Mennyi szeretet van csak ebben a kis mondatocskában. Várlak vissza! Ezt csak úgy lehet értelmes, hogy egykor én is ott voltam a bűnbeesés, a szellembukás előtt, és mint tékozló fiút, vár vissza Atyám, hogy hízott ökröt vágasson, és új ruhát adjon elveszett gyermekére. Lehet ezt elérzékenyülés nélkül végiggondolni?
Áldozás után egy üres, tehát a hitet szimbolizáló keresztet láttam, ami hossztengelye mentén forogni kezdett, majd megállt és a keresztre feszített Jézus volt rajta “A hit ereje = bátorság a szenvedéshez” Ezt nem Ő, valaki más, talán egy angyal mondta, de aztán Ő következett.

“Gyermekem! Örülj, vigadjon, daloljon a lelked! Én vigyázok rád, Én adom erődet, Én tisztítalak meg, Én óvlak, Én cirógatlak, mert szeretlek. Én csak szeretni tudok! Ti mind félreismertek Engem! Vállald Értem a szeretet áldozatát, áldozd fel magad, érzéki éned, ahogy Én is tettem! Neved fel lesz írva a mennyben.” Aggódtam, hogy el ne felejtsem, amit mond, mert a templomban még a záró szöveg hallatszott. “Nem az a fontos, hogy te ezt papírra felírd, hanem az, hogy Én ezt kitörölhetetlenül beírom a lelkedbe, és boldoggá teszlek. Mindent neked adok, teljes szeretetem, te is szenteld magad teljesen Nekem. Egy kicsit se tarts meg belőle magadnak! Visszavárlak, hazavárlak! Csak földi léptékkel hosszú, ami még rád vár. Gyere virágos kertembe, virágom! Gondozlak, táplállak, locsollak, rád sütök, mint a nap. Virágom, csillagom, szemem fénye. Olyan gyöngéden szeretlek, ahogy a harmat a virágot, amin megpihen. Engedd, hadd pihenjen meg a szívem tebenned kicsikém. Drága gyermek! Elengedlek családodhoz, pedig még sok mondanivalóm lenne. Évmilliók óta szeretlek, időtlen idők óta várom, hogy visszatérj Hozzám, de már közeleg a pillanat. Hallod? Angyalok énekelnek. Alleluja! Alleluja! Dicsőség a magasságban az Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek!”

“Virágom, csillagom, szemem fénye”, “olyan gyöngéden, mint harmat a virágot, amin megpihen”, még édesanyák gyermeküknek, szerelmesek, szerelmesüknek is ritkán fogalmaznak ilyen lágyan, finoman, költőien. Hogy lehet, hogy az emberek nem tudják, nem érzik ezt a hatalmas, lángoló, szerelmes szeretet, amivel Isten szeret minket? Szigorú bírónak, hadvezérnek, hatalmas Úrnak tartják, mikor utolérhetetlen a SZERETET-ben, mely szeretetet szinte alig lehet testben elviselni.

Azon gondolkodtam, vajon helyes-e, hogy saját és feleségem kísértőiért, majd egy hirtelen ötlet alapján Luciferért is imádkoztam. “Hogyne lenne helyes? Nekik is, Nekem is segítesz ezzel! Nem sok testvérednek jutott eszébe ez a gondolat. Tudhatnád, hogy őket is visszavárom az Atyai Házba, ahogy téged is. Te is elhagytál egyszer, mégis vágyakoztam, vágyakozom utánad. Őutánuk is vágyakozom, mert őket is szeretem. Az asszony addig gyújt világot, addig keresi, míg a tizedik drachmáját is meg nem találja. Szeretetem átfogja az egész világmindenséget. Ezt nem is tudnád földi testben elviselni. Annak, amit időnként érzel, annak milliószorosa vár, ha itt leszel Velem, ebben a szeretetközösségben. Oly hamar el fog múlni, ami előtted van még a földön, mint egy pillanat. És egy örökkévalóságon át tekinthetsz majd vissza rá. Ha szavamra hallgatsz, idefönn jó érzés lesz visszatekintened múltadra, és Én is büszke leszek rád.

Drága gyermekem! Megölellek, megcsókollak. Átitatlak szeretetemmel, mely erőt ad neked. Indulj a harcba! De fegyvered a szeretet legyen. Oly égőn, oly forrón szeress, hogy ne legyen senki, akit meg nem puhítasz vele. Feleségedet is a szeretet útján fogod elvezetni Hozzám, mert a Szeretet Istene vagyok. Ebben a nemes feladatban nem csak magadra számíthatsz, nem vagy egyedül, mert Én mindig veled vagyok. Csak gondolj Rám és hidd el, hogy Én ott vagyok veled. A hited is fontos ebben. Hited még mindig nem sziklaszilárd. Mustármagból kell akkora fának kinőnie, hogy az ég madarai fészket rakhassanak benne. Tőled különösen nagy fát várok. Minél erősebb hited, reményed és szereteted, annál jobban tudlak segíteni. Szeretlek gyermekem. Ki sem tudom mondani, mennyire. Virágom, búzakalászom, szőlőfürtöm vagy. Gyönyörködöm benned, kicsiny teremtményem. Pedig még mennyit kell fejlődnöd! Örömöm, közös örömünk egyre nagyobb lesz, ahogy nősz hitben, reményben, szeretetben. Indulhatsz haza. Megáldalak.”

Másnap már kora hajnalban felébredtem, és már hét órakor munkahelyemen voltam. Beethoven mellett írtam számítógépbe az előző napi “anyagot”, amikor fejemben megszólalt a Leggyönyörűségesebb hangja: “Gyönyörűségem, kincsem!” Arra gondoltam, kikapcsoljam-e a zenét? “Nem zavar és a te lelked is szárnyal tőle. Néztünk innen föntről, ahogy reggel az autóban sírtál. Ott voltam akkor Én is veled. Én vigasztaltalak. Gyermekem. Órád közeleg. Tanúságot kell tenned, hogy szereteted, hűséged, irántam milyen erős. Ne aggódj semmiért, végig veled leszek, fogom a kezed, irányítom lépteidet. Olyan leszel, mint egy medréből kiáradt folyó, lelkem kiáradása. De te maradj csak szerény, és egyszerű. Tetteid, ne szavaid alapján tudják az emberek, hogy Hozzám tartozol, kicsiny virágom, koszorúm. Ne félj semmitől! Se a bizonytalanságtól, sem a megpróbáltatásoktól! Olyanba úgysem engedlek bele, amit ne tudnál elviselni.

Velem pedig mindenre képes vagy! Mi leszünk a lefőzhetetlen páros. Látod, még ilyen reklámszöveget is tudok. Szeretem benned humorodat. A vidám nevetés sok nehézségen segített át eddig, és át is fog segíteni. Kis vidám, csiripelő madárkám!” Ezek a szavak mindannyiótoknak szólnak. Főleg azoknak, akik nem ismernek, meg félreismernek engem. Bár éreznétek szeretetemet mindnyájan! Sokakat szellemi vakságuk, süketségük akadályoz ebben. Pedig csak egy kicsit kellene megállni, odafigyelni, kinyitni a szív szemeit, hisz alig várom, hogy szólhassak hozzátok, hogy megéreztessem veletek szeretetemet. Fáj, hogy annyian érzéketlenek irántam, a SZERETET iránt, és kútba dobják saját boldogságuk, aztán mikor tetteik következményei utolérik őket, még engem okolnak, szidnak, pedig mennyire fáj, hogy nem tudom boldoggá tenni őket. Nem tudom, mert Velem összeférhetetlen az erőszak, a kényszer. Csak állok az ajtóban és várok. Ahogy rád is vártam kis virágom. Hej, de soká tartott, mire észrevettél, gyermek! S most mégis mennyire örülök neked, s örül az egész menny. A te örömöd is határtalan lesz majd minden egyes megtérő után.

A szeretet végtelen és mindig csak gazdagodik, nem apad el, nem fogy ki soha. Bele tudsz ebbe gondolni, kicsi gyermek? Mindig jobb és jobb, mindig nagyobb boldogság? Most fejezzük be, térj vissza munkádhoz, mert már kezdtél a föld felett lebegni, és ennek ideje számodra még nem jött el. Ez majd csak a mi dimenziónkban adatik meg neked. A diktálásban búcsúzom, de veled maradok. Jézusod, aki mérhetetlenül szeret”

Értek azért kritikák is. Megmutattam egy asszonynak, aki szerint ez a sok gyöngédség nem Istentől való, hanem saját szeretetigényem kivetítése, és azt viszem bele, pedig tudhatnám, hogy szeretetet nem kapni, hanem adni kell. Mintha leforráztak volna, és ugyanezt mondta egy spiritiszta asszony is. Szinte taszítónak érezte a “beszélgetések” nyelvezetét, igaz, az ő Istenképét én éreztem egy kicsit merevnek. Ő minden második szavával azt mondta, hogy semmik vagyunk, csak eszközök az Úr kezében, és azt az Úr-t olyan sokatmondóan, nyomatékkal mondta, hogy nekem meg azt tűnt idegennek.

Milyen lehet igazából Isten? Tudhatja ezt valaki? Ismerheti Őt valaki? Csak a saját homályos tükrén keresztül lát mindenki, s ahány féle homály, annyiféle látás, és annyiféle Istenkép? De hát akkor bennem volna ekkora szeretet, gyöngédség? Mert a bennünk lévő foncsoron verődik vissza a fény. Alaptalan volt az a vád, hogy szeretetigényem, szeretetvágyam generálja ezeket a mondatokat.

Hisz oly jó szeretni, az utcán mindenkire szeretettel nézni, gondolatban kis piros szíveket küldeni feléjük, segíteni egy-egy hajléktalanon, kolduson, testi-lelki rászorulón. Ráadásul azt a szót, hogy szőlőfürt, búzakalász, tán háromszor, ha kimondtam életemben, lévén, hogy nem vidéken, hanem a Józsefváros flaszterén, csapágyas rollerrel nevelkedtem. “Koszorúm”, “ahogy a harmat megpihen”, jó, az igaz, hogy ötösöm volt fogalmazásból, de mindez csak elmém “produkciója” lenne? Azt meg én nem hiszem el.

De azt is kevesen hinnék el, milyen nyomorban élnek még a mai nap is emberek. Egyik üzleti utam alkalmával, még a nyáron, felvettem egy stopos apukát kislányával, Tónit és Ágikát. Szegényesen voltak öltözve, Tatabánya felé tartottak, és útközben a kislány elpötyögte, hogy éhes. Nem volt más nálam, csak tiktak drazsé, így megálltam egy benzinkútnál, és bevittem újdonsült ismerőseimet. Vettünk szendvicset, üdítőt, csokoládét, és Ágika boldogan majszolt a hátsó ülésen.

Tatabányán azzal búcsúzott az apuka, hogy a családnak nincs mit enni a hétvégére, ezért kétezer forintot dugtam a zsebébe, és egy kis melegséggel a szívem körül tettem ki őket a bevásárló központnál. A folytatást sorsszerűnek éreztem, mert Tóni karácsony előtt munkahelyemen meglátogatott, és felkért, hogy legyek családjuk pártfogója. Egy kis büszkeségfélét is éreztem, olyan jól hangzott ez a titulus, meg valahogy belülről jött, hogy igent mondtam, sőt örültem is a felkérésnek.

Én is annyiszor kaptam már jót idegenektől, akinek nem adhattam vissza. De talán nem is nekik kéne visszaadnom, hanem pont Tóniéknak? Tettem rosszat is eleget az életben, amit le kéne csoszognom, egyszóval kapóra jött az új tisztség. Tóni meg is hívott lakásukba, ami a sokatmondó Sár utcában volt. Begyűjtöttem használt ruhát, Jézus képet, evangéliumot, csokoládét, és félórai keresgélés után bibliai sötétségben érkeztem meg Tóniékhoz. Közvilágítás egy szál se, valami barakktelep féle, durcás tekintetű, nyomortól nyúzott arckifejezésű emberek, kutyaugatás, hideg, de belülről meleget éreztem, és úgy mentem, mint vadászkutya a kolbász után, éreztem, hogy nekem ma ott kell lennem, ha törik, ha szakad.

Egy háromszor kétésfeles szobából, meg egy keskeny konyha-előszobából állt Tóniék lakása. Vaskályhában tüzeltek, a gyerekek a földön hemperegtek, mikor kopogtatás után beléptem. Tóni szertartásosan üdvözölt: - Csókolom, Viktor bácsi! Majd két oldalról puszit adott.

Sovány, de égő tekintetű cigány felesége, Marika, kezet nyújtott, de ő is viszonozta a puszit, amikor hozzáhajoltam. Gondoltam, ha már Tónitól “kellett” kapnom, akkor legalább már Marikától is kapjak. Nincs kifogásom az ilyesmi ellen, közvetlen ember vagyok, nálunk Magyarországon sokkal természetesebb a puszi, mint mondjuk Németországban, ahol a szülő este kezet ráz a gyerekéve lefekvés előtt. Hát, azonos neműek között, bátyámmal, édesapámmal, mi is így köszöntjük egymást, ez a pártfogói kapcsolat, ez is egyfajta rokonság, bár Tóni kicsit ápolatlan, szőrős, de a lényeg a szeretet, így belenyugszom ebbe a gyakorlatba.

Pillanatok alatt kiderül, hogy megint üres a padlás, ezért Marikát elviszem a közeli Penny Market-be, ahol a legolcsóbb árukat, élelmiszereket lehet kapni, persze ennek megfelelő minőségben. Útközben Marikából dől a panasz, hogy mennyi igazságtalanság, bántás éri őket, lenézik, cigány k…zzák, és csak azzal tudom megnyugtatni, hogy az élet nem habostorta. Ha mellé állítanék két géppisztolyos őrt, akkor odakiabálhatnak neki valamit, és jobb, ha lepörgeti magáról, mert magunkat kell megváltoztatni, nem a világot, hisz a világ túlerőben van.

Persze az én dumám is lepörög Marikáról, és változatlanul ugyanazt sorolja, ezért a közértben a közönség és a pénztárosok feltűnő bámulása ellenére átkarolom a vállát, és húgomnak szólítom, ami szemmel láthatólag jól esik neki, de ugyanakkor zavarba is hozza. Ő is bácsizik, akárhogy kérem, könyörgök neki, ezt szokták meg az állami gondozásban, ahol férje is, ő is gyermekkorukat töltötték.

Több mint hétezer forint a számla végösszege, amikor Marika üdvözült arccal tolja a bevásárló kocsit a pénztártól. Még arra is van gondja, hogy a húszast visszaadja, amit a bevásárló kocsiba kellett tenni. Kiraktuk a Jézus képet, megtanultunk imádkozni, megkezeltem Marikát és Tónit a jelgyógyászattal, aztán ágyesz-bugyesz, irány hazafelé.
Egy második családra tettem szert, és azt hiszem a Jóisten szándéka volt, hogy így alakuljon.