A PRÓFÉTAISKOLA

Tóniékkal még egyszer találkoztam karácsony előtt. Ottjártamkor célzást tettek rá, hogy nagyon fáznak, a konyhai vaskályha a nedves falú kisszobát nem fűti be, s mivel Tóni a póznáról ügyesen lekötötte az áramot, így egy elektromos fűtőtesttel megoldódna minden gondjuk. Kétéves kisfiuk, Elek asztmarohamai is csökkennének, hisz amióta ismerem őket, kétszer kellett mentővel kórházba szállítani. Elég sok pénzt költöttem rájuk mostanában, de ha a Jóisten egy ilyen jól fizetett álláshoz segített, ahol közel nettó háromszázezret vihetek havonta haza, miért ne költeném csak egy tizedét, havonta harmincezret azokra, akik nélkülöznek.

Ezt irányelvként meg is fogalmaztam magamban, és ha nem is tartottam pontosan számon, melyik hónapban mennyit osztottam szét, adtam soha vissza nem térülő kölcsönbe, vagy fordítottam könyvem, és egyre bővülő esszékötetem munkahelyi nyomtatón, szamizdatként való kinyomtatására, éreztem, hogy anyagiak terén rendben van a lelkiismeretem.
Személyes szükségleteimre, ruházkodásomra, táplálkozásomra a legszükségesebbet költöttem. Feleségem havi százötvenezer forint konyhapénzből gazdálkodott, és ezt még ügyesen ki is egészítette. Hol a Metró áruházba küldött húsz-harmincezer forintos tételekkel bevásárolni, hol fiaimat bíztatta, menjetek apátokkal farmert venni, vele jobban el tudjátok intézni, hol programként felrándultunk a Pólus centerbe shoppingolni, hol Böbe kedvéért, egy – egy fájdalmasabb beavatkozás, gyomortükrözés után mentünk “kárpótlásként” a klinikához közeli Europarkba bevásárolni.

Böbének sajnos egyre több gondot okozott napi életében, hogy mája is felmondta a szolgálatot. Részben szervezete a legvégső esetre való, legdurvább méregtelenítést alkalmazta, tehát hányás formájában vetette ki magából a táplálékot, mely védtelen kis testének mérget jelentett, részben pedig hajszálerei megpattantak, és ez állandó vérzékenységet okozott nála. Az még a kisebbik baj volt, bár látványosabb, hogy szegénykém ahányszor kifújta orrát, vér is jött belőle, és a véres zsebkendők tömkelegével volt tele a lakás.

Amikor ez elkezdődött, Edit néhányszor úgy nézett rám, hogy ha tekintetével döfni tudott volna, akár nullás lisztet is lehetett volna szűrni, szitálni rajtam. A nagyobbik problémát az jelentette, hogy nyelőcsövében is meg-megpattantak a kis hajszálerek, és emiatt állandóan vér szivárgott gyomrába, és lévén a vér az egyik legnehezebben emészthető része minden emlős testének, az emészthetetlen vér gyomrában erjedni, bomlani kezdett, s a keletkező mérgező nitrogén vérkeringésébe került, és rosszulléteket okozott. Ennek egyetlenegy “gyógymódja” van, egy elég durva anyagi beavatkozás keretében, hogy egy szondával behatolnak nyelőcsövébe, a szondában elhelyezett optikával megnézik, hol pattantak el erek, és a szondán lévő fejjel elégetik azokat a helyeket, hogy megszűnjön a szivárgás.

A helyzetet bonyolította, hogy az első ilyen kezelés után a második alkalommal sajnálkozva közölték a klinikán, hogy a készülék meghibásodott, javítása 357.000 forintba kerül, és nincs keret a javításra. Erre már felhördültem én is, hiszen több százezret fizetnek havonta munkaadóim társadalombiztosítási járulékként utánam, 25 év alatt egyetlen alkalommal voltam kórházban, sose voltam táppénzen, és a gyermekem számára nem jut pénz?

Edit, mint anyaoroszlán harcolt. Szaladt fűhöz, fához, varjú varga Pálhoz, és aktivitása következtében - de önálló, Böbe iskolájából induló kezdeményezésre - gyűjtés indult a gyógyító készülék javítására. Böbe osztályfőnöke, és az iskola igazgatója volt a – bár nem Istenhívő, de Istentől megáldott - két csupa szív ember, akik előbb Göncz Árpád feleségének telefonáltak, majd a segíteni akarók egészséges türelmetlenségével gyűjteni kezdtek.

Az embernek a könnye csordul ki a meghatottságtól, hogy Böbe osztálytársai kivétel nélkül önként jelentkeztek, de még más osztálybeliek is, és a csöpp kis gyermekek végigjárták a lakótelepet, becsöngettek a lakásokba, és kitől száz, kitől ötezer forinttal a zsebükben, szorgos hangyaként gyűjtöttek beteg iskolatársuknak.

Böbe ugyanis rosszullétei miatt már nem is járhatott az iskolába, és magántanulóként folytatta tanulmányait. Számítógéppel készítettem egy kis plakátszerű felhívást, ezt az iskolában sokszorosították, és igyekeztek minél szélesebb körbe eljuttatni. A helyi Skoda márkakereskedés tulajdonosa harmincezer forinttal toldotta meg a számlát, de engem legjobban régi szomszédaink, Takácsék gesztusa hatott meg. Már több mint tíz éve, hogy szomszédok voltunk, velük jártunk csonka családként együtt nyaralni fiaimmal, és sokat emlegettük, milyen spúr[1] Lajos bácsi, mert mindig egygombócos fagyit vett gyermekeinek, mondván nehogy megfázzon a torkuk.

Valahogy ők is tudomást szereztek a gyűjtésről, és amikor a köszönőleveleket fogalmaztuk a kórház pénzügyi osztályától kapott adományozói lista alapján, a 60.0000 Ft láttán majdnem kicsúszott a számon, szentek vagytok. Igaz, hogy Lajánál nagyobb kétkedőt alig hordott hátán a Föld, hallani sem akar Istenről, de mit számít az, ha benne él, hisz kevés ember képes így átlépni árnyékát, ahogy ő tette. Feleségét, a mosolygós Annamáriát csak azért említem másodsorban, mert tőle inkább magától értetődő volt a gesztus.

Nem telt el több, mint másfél hónap, és összejött 570.000 forint, több, mint ami a javításhoz kellett. Anyósomék közismerten szűkmarkú nyugdíjas német ismerősei ötszáz márkát küldtek, amiből egy Philips színes tévét vettünk a klinika veseosztályára, melyet különösebb formaságok nélkül egy reggel, még munka előtt bevittem, és üzembe helyeztem. Az eseményeket megint eltérően értékeltük, mert számomra az egész azt jelentette, hogy Isten mindnyájunkban él, Edit pedig az ellenkezőjét vélte kihámozni, hogy lám, a Te Istened nem segített, sem az imádkozós banyáid, hanem olyanok, akik Istent még hírből sem ismerik.

Persze ezt utólag nem lehetett leellenőrizni, mert sok pénz jött név nélkül, vagy gyári kollektíva “fedőneve” alatt, és hiába is mondtam volna, hogy ebben a gyárban négyen is dolgoznak imakörös ismerőseim közül, Edit szemében ez csak olaj lett volna a tűzre. Az imakörben is zajlott az élet. Pali bácsi csodásan, átéléssel beszélt minden alkalommal, és megérte a megpróbáltatást, a megjegyzéseket, a durcás arcokat elviselnem, és minden alkalommal elmennem. Pedig Editen már több pszichoszomatikus jelenség is jelentkezett.

Epéje görcsölt, epét hányt egy – egy dührohama után, csillapíthatatlan fogfájás kínozta, egyszer pedig váratlanul feltépte blúzát és megmutatta, hogy három nappal az imakör előtt már kiütések jelentkeztek rajta. Érdekes volt érvelése, mert Böbénél nem fogadta el, hogy a lélek tökéletlensége jelenik meg a testben, előbb anyagi okokat keresett, majd Istent tette meg bűnbaknak, az én betegségemnél is “eszement baromságnak” minősítette Sajthy asztrológus koncepcióját, de amikor rajta jelentkeztek a kiütések, az az én gonoszságomnak volt betudható, hogy annak ellenére elmegyek az imakörbe, hogy ezzel fájdalmat okozok neki.

A fájdalom azonban csak felerészben tudható be nekem, aki valóban elmentem, felerészben az ő sara, mert miért kell ezen izgatnia magát? Két ember között mindig kettőn áll a vásár! Ki lehet valakit hajtani a világból azzal, hogy ezt ne tegye, azt ne tegye, mert azzal a másiknak fájdalmat okoz.

Így aztán elmentem, mert sok okosságot hallottam, és minden alkalommal testileg – lelkileg feltöltődtem. Az egyik legérdekesebb fejtegetése az volt Pali bácsinak, hogy a Biblia, a legszentebb könyv nem teljes egészében Istentől való. Egy művészt megismerhetünk festményein, alkotásain keresztül, ez a teremtés. Megismerhetünk úgy is, hogy olyan emberekkel beszélgetünk, akik a művész falujából valók, ez a prófétálás. Itt már többet tudhatunk meg, de a prófétálásba mindenki beleviszi saját egyéniségét, hiszen ha tízünknek egy üres lapra le kéne írnia a szobát, ahol összejövünk, tízen tízféleképp írnánk le, hisz a külvilágot tükör által homályban, saját lelkükön visszatükröztetve látjuk. Ezért van a Földön csak igazság, és nem valóság, mert az igazság a valóság tudati visszatükröződése.

A valóság a színről színre látás, amikor maga a művész beszél önmagáról, ez a négy evangélium, a Földön járt Istenfiú, Jézus szavainak papírra vetett gyűjteménye. A Bibliában minden benne van, meg az ellenkezője is, tehát Istenről alkotott elképzelésünkben csak az Evangéliumokból kell kiindulni. Pali bácsi SZÓ kötetei állandóan szaporodtak, bár a hozzá özönlő kérdések megválaszolásával egyre több nehézsége támadt.

Nem mintha nem szólt volna Isten lelke benne, hanem az Bobarcsi plébánia feladata mellett, egyre növekvő népszerűsége következtében előadásokat, könyvbemutatókat, afféle író – olvasó találkozókat kellett tartania, és fizikailag nem maradt ideje, ereje a válaszokra. Megilletődötten hallgattam, amikor elmesélte, hogy prófétaiskolát szervez, és rajta kívül mások is be fognak dolgozni a SZÓ kötetekbe. Kapcsolatom Pali bácsival felhőtlen, őszinte, baráti volt. Esszéimet, misék végén “hallott” anyagaimat kivétel nélkül elküldtem neki, és a boldogság hullámai futottak át rajtam, amikor az imakör végén, négyszemközt feltett kérdésemre azt válaszolta: - Viktorkám, Isten lelke szól belőled.

Egy alkalommal Pali bácsi felhívott, volna-e lehetőségem Bobarcson meglátogatni. Majd megpattant a szívem az örömtől hisz mindennél jobban vágytam, hogy beszélgethessek vele, csak Pali bácsi nagyon elfoglalt volt, és nem mertem ilyen kéréssel zavarni őt. Írásaimat postán küldözgettem el neki, és amikor – nem bírván kivárni a legközelebbi imakört – válaszát sürgettem, azt írta: - Viktorkám, nekem olyan sok a dolgom, te meg már annyira sínen vagy… Szóval bók volt ez, dicséretnek számított volna, de nekem rosszul esett, pedig utólag érzem, mennyire igaza volt a jó öregnek.

Szó, ami szó, szerveztem Kecskemétre egy szolgálati utat, és útközben meglátogattam Pali bácsit. Egy asszonyka volt épp nála, aki Bükkösdi élményeit mesélte, én pedig felolvastam legújabb anyagomat.

Áldozás után a keresztre feszített Jézust láttam. “A kereszt lebegjen előtted mindig gyermekem! Ha nem veszed fel keresztedet, és nem jössz Én utánam, nem kerülsz országomban arra a helyre, melyet már elkészítettem neked. Bízzál Bennem! Mérhetetlenül szeretlek! Szenvedéseid, melyet hordasz és még reád várnak, arra szolgálnak, hogy lelked csiszolják és megváltó tervem aktív részese lehess, hogy bekerülj Hozzám, az örök üdvösségbe, Isten házába, igazi hazádba, örök otthonodba. Angyaltestvéreid már várnak, daluk most hozzád szól.”
 

“Jöjj testvérünk, hív a lelkünk, légy jó Istenért, mi segítünk.
Bárha gondok tépik szívedet, te mindig csak lelkesedj!
Az ég majd megnyílik, s te közöttünk leszel.
Világíts odalenn, légy a szeretet tüzes fáklyája és Isten áldása!
Szenvedésed nem hiábavaló, értelme van annak is, amit most még nem látsz át.
Hit, remény, szeretet buzogjon tebenned.
Zengjen együtt dalunk, dicsőítsük a Megváltót, Isten felkentjét!
Légy te is az alvó hit életre keltője.
Szereteted lángja gyújtsa meg az embereket, hangod puhítsa meg a legkeményebb szívet is! Áldozatod és önfeláldozásod legyen sokak számára példa és indíték. A kicsiségről és a szerénységről sohase feledkezz meg! Mindent, amid van, Istentől kaptál! Semmit se tekints sajátodnak! Ez örök boldogságod kulcsa, mely a te kezedben van!
Búcsúzunk testvérünk!
Áldjon meg téged a mindenható Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek!”

“Köszönöm testvéreim, hogy velem vagytok, hogy tanítotok. Köszönöm Istenem, hogy kegyelmedbe fogadtál, hogy nem feledkeztél meg rólam, bűnösről. Köszönöm, hogy megtisztítottál, hogy megpróbáltál, hogy a próbákhoz erőt adtál, hogy mindig velem voltál. Dicsőség neked Uram! Szolgád vagyok.”
“Nem szolgám vagy, hanem gyermekem, szeretetem gyümölcse! Most elengedlek, pedig még mennyi mondanivalóm volna neked!
Megáldalak! Menj, kicsi gyermek!”

Pali bácsi nem tartozik a könnyen elérzékenyülő emberek közé, de most velünk együtt törölgette könnyeit, majd átadott egy olvasói levelet, és a SZÓ arra írt válaszát, hogy mondjak róla véleményt.
Nagyon szépen válaszolt a SZÓ mondtam, mire Pali bácsi felfedte előttem, hogy a SZÓ az egyik prófétaiskoláson keresztül válaszolt. Egyik ámulatból a másikba estem, akkor Pali bácsi egy neki, illetve a SZÓnak címzett pocskondiázó stílusú levelet adott elolvasásra és azt mondta: - Viktorkám, ezt most rajtad keresztül válaszolja meg a SZÓ!

- Most, Pali bácsi? Kérdeztem meggondolatlan lelkesedéssel, mire Pali bácsi lehűtött, hogy vigyem csak el, érleljem magamban a választ és küldjem el neki, mivel már a választ is magam akartam a küldőnek postázni.
Így is nagy bizalom Pali bácsitól, hogy lehetőséget ad hogy az ő kontrollja mellett - ahogyan az autót vezetni tanuló is csak fizikailag vezeti az autót, jogilag oktatója felel a balesetért - ilyen komoly feladatra vállalkozhattam. A prófétaság lelke a prófétának alá van vetve, jutott eszembe, amikor megszületett bennem a válasz. A “szülést” megelőzően két napig erős hasmenésem volt, míg rá nem jöttem, a drukk, a félelem okozza, s meg nem nyugtattam magam, hogy baj nem történhet, hisz Pali bácsi úgyis átnézi, amit leírok, és meg nem szabadultam görcsös erőlködésemtől.

Ugyanis más volt, hogy a misék végén, spontán, nem az én kezdeményezésemre szólt hozzám – hitem szerint – Isten lelke, és más, hogy célfeladat keretében, egy más személy által feltett kérdésre, rajtam keresztül, mint szócsövön, továbbítón keresztül jön egy kinyilatkoztatás. Más az, hogy saját magamnak, a magam épülésére leírok dolgokat, melyeket szűk körben továbbadok, és más a SZÓ nevében, arra hivatkozva, hogy Isten kinyilatkoztatása, másnak szóló információt továbbítani. Őrületesen nagy felelősség az utóbbi.

Nem is egyszerre született meg az anyag, hanem egy része a fürdőkádban, a meleg vízben ellazulva, egy része reggel félálomban, egy része az autópályán, imádkozás közben, és munkahelyemre érve, már csak számítógépbe kellett írnom a választ.

Kérdező:

Miért nem nevezi magát a SZÓ?
Attól, hogy elhiszem, Jézus a szívemben van, nem nő a hitem.
Miért engedi a SZÓ a halott idézést?
Jézus szerint kötelező templomba járni
A SZÓ nem Istentől való!
A hamis tanítók elkárhoznak!

A SZÓ: Kedves Barátom!

“Tartalomhoz a forma”, mondta pár éve reklámotok és ez bizony nagyon is igaz. Ha jó vendéglátó vagy, nem a szekrényben lévő egy fajta pohárhoz választasz italt, hanem a kiválasztott italhoz keresel hozzáillő poharat. Te a borospohár oldalába köszörült cirádákkal vagy elfoglalva, nem azzal, hogy mit iszol. Tehát hiányzik belőled az a nyitottság, más néven alázat, ami lelkem szabad szárnyalásának feltétele. 2.Kor.3.17
Ha csak az első tíz kötetet elolvastad volna, rájöhettél volna, hogy sok válaszban bemutatkozom, de igen sokban rátok bízom annak felismerését, hogy ki szól hozzátok a SZÓ szavaival. Azt is megtalálhattad volna, hogy sohasem javasoltam a halott idézést, csak ott adtam engedélyt médiumomon keresztül megszólalásra, ahol az illető számára építő, buzdító és vigasztaló volt. De a kivétel erősíti a szabályt.

Képzeld el magadnak, hogy egy darálóba beleöntenek tyúkhúslevest, krumplit, sertéshúst, salátát, somlói galuskát, ledarálják, majd egy tányérban asztalodra teszik. Amikor te “Bibliai igékkel” akarod felvilágosítani médiumomat, hogy mit kell tanítania, akkor hasonlóképpen jársz el. Van főétel, köret, előétel, utóétel, miegyéb, de mindig a főételhez igazítják a köretet, a salátát is, de még a levest, meg a desszertet is. A Főétel pedig Én vagyok. Ha nem rangsorolsz a Bibliában, Szentírásban, akkor juthatsz olyan sántító következtetésekre, hogy nem az a fontos, hogy Én legyek a szívedben és ezt elhidd, hogy én az utolsó vacsora megismétlésére való felhívásommal az áldozatot helyeztem az irgalom elé.
Olvasd evangéliumaimat, azokból ismerhetsz meg a legjobban! Hozzám igazíts mindent, amit bárki más, ír és mond, legyen az akár médiumom is. Ha engem akarsz megismerni, fordulj hozzám reggeli imában, megadom neked azt a szívbékét, ami kézírásodon nem tükröződik.
Megáldalak IRGALMAS SZERETETEM és a TISZTÁNLÁTÁS LELKÉVEL!

Pali bácsi elfogadta, visszaigazolta a rajtam keresztül érkezett választ, és én megkönnyebbülten nevettem magamban, mennyire tükröződik haspók mivoltom, mert a mondanivaló csupa ételekből, étkezéssel kapcsolatos hasonlaton keresztül fogalmazódott meg.

Tenyerén hord a Jóisten, gondoltam, éreztem egyaránt magamban. Teljesen átadtam magam Istennek, és hála ennek, egyre jobban tud működni bennem. Vasárnap, áldozás után egy lefekvő férfitestet láttam. Amikor fejét is leeresztette, az összeroppant, összetörött, olyan vékony volt már, és megsemmisült az egész test. Úgy éreztem, a régi énem, egóm halálát láttam.

Megint megszólalt bennem a kétség, nincs már semmi régi énemből bennem? Hisz alig három napja vétkeztem, szeretetlen voltam. Edit megjegyzésére, hogy biztos szeretőt tartok, hogy nem akarom, hogy meggyógyuljon a gyermekem, a Jóisten “csak röhög rajtam” amikor keresztet vetek a feszület előtt, kipattant belőlem: - Editkém, nem igaz, hogy én gonosz vagyok, te minden tettemet a visszájára fordítod, az ellentétét hozod ki belőle! Ezt nem lehet már tovább bírni! Közben a szívcsakrámból egy erős kilövellést éreztem, amit úgy értékeltem, hogy figyelmeztetés volt, hogy szeretetlen voltam.
Közben a krampusz azt súgta a fejembe: - Ugorj ki az ablakon, majd elgondolkozhat, hogy miért kínzott ennyit, ugorj ki, akkor megkönnyebbülsz! Szerencsére annyi eszem volt, hogy ehelyett leszaladtam a házunk mögé, és a két tavat háromszor körbegyalogoltam, és zúgó fejjel, de megpróbáltam imádkozni, hogy lecsillapodjak.

Ennyire nem tudok uralkodni magamon? Hol vagyok én még a földi én megsemmisítésétől? Igaz, méltatlan volt Edit vádja, messze nem volt igaz, de nem tűrnöm kell a végtelenségig? Hisz a szeretet mindent eltűr, mindent elvisel! Erre bíztatnak imaköri társaim is, és lám, mennyire elvetettem a sulykot. Helyre lehet persze mindent hozni, ezért másnap Edit elé álltam, és hangsúlyozva, hogy nem a mondanivalóért, hanem a felemelt hangért bocsánatot kérek, exkuzáltam magam.

Megnyugodtam, és hétfőn boldogan voltam egy felemelő jelenség résztvevője. Már teljes erővel tombolt a tavasz, de az április megtréfálta az autósokat. A hetek óta tartó jó idő, időnként 18-20 fokos hőmérséklet láttán kivétel nélkül minden autós lecserélte téli gumijait, könnyű nyári abroncsokra. Amikor megérkeztem a Kapy út meredek kaptatójához, siralmas látvány tárult a szemem elé. Az autók egymás hegyén, hátán, egymásba csúszva farolgattak, kapartak ki-kipörgő kerekekkel, és a frissen leesett havon egyikük sem tudott feljutni az emelkedőn. Hogy fogok ma dolgozni menni, van-e kitérő út, morfondíroztam, de már túljutottam a holtponton, mögöttem is araszolgatott valaki, és se előre, se hátra nem tudtam menni, amikor a csoda megtörtént.

“Ne félj, felviszlek egy karcolás nélkül” Hallottam lelkemben, és autóm egyszerre megindult, és mintha drótsodronyon húzták volna, mintha egy láthatatlan kéz vezetné, a sok bukdácsoló jármű, félrecsúszott autóbusz között, egyedüliként felért a kereszteződéshez, és ahogy befordultam a Törökvész útra, még az útviszonyok ellenére is keresztet vetettem szeretett Krisztusom feszülete előtt. “Látod, ahogy te is mellettem, Én is tanúságot teszek melletted.” Hát meg lehet ezt állni elérzékenyülés nélkül?