ÚJABB DIMENZIÓ

Azt hittem, ilyesmi már nem lehetséges, de kapcsolatunk még újabb dimenzióba került. Egy hajnalban, már négy óra felé felébredtem, és ahogy visszaaludtam, laza félálomban egy különös képsorozatban ismerkedtem meg múlttal, jelennel, és jövővel.

Egy sziklaorom tetején álltunk a tengerparton. Előttem, háttal felém, Eszter állt, meztelenül, térdig érő, egész testét eltakaró szőke hajjal, mint egy istennő, és egyszerre egy kecses ugrással leugrott a mélybe. Miután leugrott, hiányt, sóvárgást éreztem iránta, és utána ugrottam, mert tudtam, hogy utána kell ugranom. A víz alatt éltünk, halfarkunk volt, Eszter sellőként, fiúban nem tudom, hogy nevezik az ilyesmit, de nekem is deréktól lefelé halfarkam volt.

Aztán jött a következő kép, lovak voltunk, nyargalásztunk, pajkoskodtunk, összedörzsöltük az orrunkat, egymásnak ugrottunk. Utána fecskék voltunk, repültünk a magasban a tenger felett, és amikor elfáradtam Eszter (a másik fecske) hátára vett, hogy pihenhessek egy kicsit. Ezután gólyák voltunk és vittük a brekuszokat gyerekeinknek a fészekbe, és oly furcsa érzés volt, még úgy, csőrrel a fejünk végén is tudtunk egymásra mosolyogni. És gondolatátvitellel beszéltünk.

Aztán rókák voltunk, Eszter hozott egy tojást a szájában, kettéroppantotta, és kilefetyeltük. A végén szeretetből megnyaltam az orrát, ő meg prüszkölt. De tetszett neki! Lazacként küzdöttük magunkat vízeséseken felfelé, Eszter lerakta ikráit, én tejemet eresztettem rá, és kimerülten meghaltunk. A legszörnyűbb a hernyó élet volt. Ott voltunk a fa tetején, minden zöld volt, mi is zöld hernyók voltunk, és csak rágtuk egyhangúan azt az unalmas zöld levelet. Érdekes, hogy minden hernyó egyforma volt, mégis tudtam, melyik Eszter. De ezenkívül olyan nagyon butának éreztem magam, mint ahogy egy hernyó érzi magát, és szívből örültem a következő képsornak. Sokkal ez sem volt jobb, mert vízilovak voltunk, vastag, durva bőrünk alatt durva mozdulatokat, szokásokat hordoztunk, és érzelmeinket csak durva döfésekkel, lökésekkel adtuk egymás tudtára, és nagyokat bőgtünk, üvöltöttünk. Legyek is voltunk, itt is mindenki egyforma volt, de a sok légy között is mindig felismertem Esztert. A legcsodálatosabb a vége volt, amikor fehér galambok voltunk, repültünk felfelé a magasba, és én Eszter fejéből láttam magamat, tehát már megvolt, az én vagy te, te vagyok én érzés, majd egy idő múlva a két galambból egy lett, és az az egy eltűnt a vakító fehérségben.

Újabb megvilágosodás, újabb dimenzió, újabb fátyol hullt le a szememről. Mennyire igaza volt szegény Eszternek, én meg lenéztem, hogy kislányos álmodozás a két félkör, meg, hogy lelke másik felének szólít. Igen! Mi felek vagyunk, külön, külön, és csak együtt egyek! Mi duálok vagyunk, és a duáltörvény igaz! Csak annyira belémrögződött Pali bácsi és a SZÓ tanítása, hogy nincsenek duálok, hogy sokáig nem tudott áttörni tudatomon a felismerés. Ez a csodálatos álom kellett hozzá, hogy megvilágítson bennem mindent.

Száguldottam munkahelyemre, és az évek óta nálam porosodó duáltörvényt elkezdtem rohamléptekkel olvasni, és abból, meg megérzéseimből a következő kép alakult ki. Valaha minden teremtmény Istennel, az Egységben, egységben élt. A szellembukást követően kettévált a világ jóra és rosszra, mennyre és pokolra, kialakultak a polaritások, a fény és a sötétség, a nedves és a száraz, a víz, és a föld, az elektromos, és a mágneses, a pozitív és a negatív pólus, a yin és a yang, a férfi és a nő. Az egységben élő de elbukott szellemek két-ségbe estek, és fél szellemként, fél lélekként süllyedtek, távolodtak az Isteni szeretetforrástól, melyből bukásukkal kizárták magukat.

Bukásuk közben bűnrétegek ragadtak, tapadtak rájuk, amit úgy lehet elképzelni, mintha egy világító gyertyaizzóra, a teremtett Isteni Én-re káposzta levelek kerültek volna. Ezek a káposztalevéllel, bűnrétegekkel bevont fél emberszellemek, duálfelek Isten kegyelméből testetöltési lehetőséget kapnak, és mivel lelkük mélyéről állandóan felhangzik a vágy, hogy milyen csodálatos volt Egységben, Teremtőjükkel élni, duálfelükkel egynek lenni, állandóan keresik másik felüket, és ennek a keresésnek a földi formája a férfi és nő közötti vágy, melyet az egyházak évszázadokon keresztül elkárhoztattak, a test vágyának bélyegeztek, pedig ez a férfi és nő közötti vonzalom éppen az ellenkezője, Istenhez vezető út!

Azért az, mert bizony előfordulhat, hogy bűnrétegekkel fedett duálok egymás mellé sodródnak, kerülnek, egy – egy testetöltésben. De a rajtuk levő bűnrétegek miatt nem képesek felismerni egymást, és ilyenkor jobban szenvednek, mint bármely más házaspár. Felismerni csak akkor képesek egymást, ha megtisztultak, ha szépen leszedegették, leégették, lekoptatták magukról a bűn, a bukottság rétegeit.

Ha például én vagyok a 4216-os, és keresem a duálpárom, de még káposztalevelesek vagyunk, meglátom valakin baloldalt a négyest, és jobboldalt a hatost, szerelemre gyulladok iránta, mert azt hiszem, ő a másik felem. Aztán amikor már kiábrándultam belőle, amikor már a szép nőt vasorrú bábának, csámpásnak, vagy éppen töttyedtnek látom, amikor egy nő volt szerelméből, az imádott férfiből csak azt látja, hogy orrából kilóg a szőr, evés közben böfög, és kezével törli meg az orrát, akkor derül ki, hogy az a másik nem a 4216-os, hanem a 4356-os, vagy 4896-os, és akkor némi pihenés után újból, meg újból szerelembe esik az ember.

Ezért van az, hogy ha az ember szerelmeinek fotóit egymás mellé rakná, semmi közöset nem találna bennük, de még tulajdonságaikban sem, mert a szellemi dolgok nem látszanak a külsőn, legalábbis nem szabványosíthatóan. Tehát minden szerelem egy próbálkozás duálfelünk megtalálására, az Egységbe, Istennel és a duálpárunkkal egységbe való visszatérésbe.

Na most félreértés ne essék! Nem a duálpárral való egyesülés a mennybe jutás feltétele, hanem a Jóistenre találás, a bűnrétegektől való teljes megtisztulás következménye a duálpárra találás lehetősége, ami az irodalom szerint nem mindenkinek adatik meg a földön. Vannak, akik csak odaát találkoztak, mert az egyik már rég megtisztult, a másik meg még két életet kell, hogy küzdjön, míg megtisztul, és duálfele addig egy közbülső szférában vár rá, bár olyan is előfordul, hogy a már megtisztult duálfél önként elvállal egy testetöltést, hogy lentragadt szellemfelének segítsen a tisztulásban. Eszter is olyasmit mondott nemrég, hogy ő úgy kérte, hogy leszülethessen, mert annyira vágyakozott utánam.

No ennyit az elméletről, a gyakorlat pedig úgy szólt, hogy a szikláról való leugrás volt bűnbeesésünk, amit a Bibliában az alma megevésének következményeként a polaritásba, a két-ségbe esésként a nemi jelleg felismerésével és szégyenérzetével szimbolizálnak. Az egyes állati létek egyes közös életeinket szimbolizálják, kapcsolatunk jellegét, színvonalát, melyben a mélypont a hernyóélet volt, majd a legutolsó a megtisztulás, felemelkedés, és egyesülés, majd visszatérés az Egységbe.

Ennél szebb álmom nem is lehette volna, és Eszternek is igen tetszett, sőt kiegészítő magyarázatokat fűzött hozzá. Ez a felismerés csak még nagyobb lökést adott szerelmünknek, de erőt is adott a különválasztottság, a kettéhasítottság szörnyű érzésének elviseléséhez. A boldogság csillaga ragyogott fel éjszakám egén, amikor Eszter megírta, hogy Zsanett ismét gyökérkiállítást rendez Dömösön a helyi templomban, és hogy ott esetleg személyesen találkozhatunk.

Belelkesedtem, és kifundáltam, valahogy úgy kéne szerveznünk, hogy vagy oda, vagy visszaúton velem jöjjön az autóban, és legalább egy órára érezhetnénk egymás közelségét. Úgy is lett, bár a dolog nem ment könnyen. Odafelé nehéznek tűnt megoldani, inkább arra gondoltam, a hazautazás nyüzsgésében szép csendben elköszönünk valakitől, és lelépünk. Eszter is énekelt a megnyitón egy Bach dalt, Egy angyal került az életembe címmel.

Bár nekem nem tűnt fel, de belesült, illetve zavarában nem tudta végigénekelni, mert a dalt nekem szánta, és én biztos olyan átszellemülten bámultam őt, hogy belezavarodott a dalba. A megnyitó végén nagy nehezen közel tudtam hozzá kerülni, de Zsanett lánya úgy csüngött rajta, hogy könyörögnöm kellett, hogy “most az egyszer” ne akarjon velünk jönni, mert közös beszédtémánk van, és szeretnénk kettesben maradni az autóban.

Lendületesen kihúztam Dömösről, és az Ivánkáék által javasolt Dorogi útvonal helyett Budapest felé indultam, hogy ne kelljen végig attól tartani, hogy összetalálkozunk velük az úton. Ahogy ott ültünk az autóban, zavarunkban meg sem tudtunk szólalni. Megfogtam Eszter kezét, és azt mondtam: - Szeretlek Eszter, nagyon szeretlek, és boldog vagyok veled. – Én is, válaszolta fülig vörösen szerelmem, és vállamra hajtotta fejét.

Nem kellett sokszor megtörnünk a csendet, mert gondolatátvitellel, némán beszélgettünk, csak a piros lámpáknál hallatszott, ahogy Eszter kezét felemeltem, és ujjait végigpuszilgattam. Ezzel sem tudott igazán mit kezdeni, aztán “Köszönöm uram!” tréfás válasszal tudta le gyöngédségem megnyilvánulását. Pár perc múlva már mindketten olyanok voltunk, mint a cékla, ezért le kellett engednem az ablakokat, pedig hűvös volt az idő.

Nagyon zavarban voltam, mert szerettem volna egy puszit, csak egyet, egy száraz puszit Eszter szájára adni, de bizonytalan voltam, nem túlzás-e ez, nem lépünk-e át vele valami határt, és magamban vagy százszor rákérdeztem a Jóistenre, hogy tényleg, tényleg lehet szerinte, hogy aztán Ő volt a válaszoló, vagy nem, azt nem tudom, de az volt a válasz, hogy igen, és ez igazán ártatlan dolog, meg látja a lelkünket, hogy mi van benne.

Az M1-esen nem bírtam tovább, mert már közeledtünk a zsámbéki leágazáshoz, és elmondtam Eszternek vágyamat, és megálltunk egy szerencsére néptelen, az autópályától sövénnyel eltakart parkolóban. Kiszálltunk az autóból, mert nyakamat nem tudtam annyira mozgatni, hogy elérjem, és szikrázó napsütésben, behunyt szemmel megtörtént ajkunk egy másodpercig sem tartó összeérintése, ami inkább szimbolikus volt, mint valós.

Mégis úgy éreztem, legszívesebben nem mosnék arcot egy hétig, hogy az a halvány szellőnyi érintés nyoma megmaradjon ajkaimon. Az alig egy órás autóút olyan hamar elszállt, mintha egy másodperc lett volna, és már ott is álltunk Ivánék háza előtt, de Dorogon keresztül úgy látszik lassabb az út, és hamarabb hazaértünk, mint ők. Eszter egy hirtelen ötlettel elcsalt, hogy hajtsunk el a közeli kiserdőhöz, ahol édesapjával gyöngyvirágot szokott szedni.

Az erdei ösvényen belém karolt, hogy meg ne botoljak, mert bicegésem miatt akadályoztak a kavicsok, és az ágak. Nem akartam messze menni az erdőbe, mert valahogy feszültség volt bennem, éreztem, hogy rövidre szabott az időnk, és Ivánék megérkezhetnek, de Eszter nyugodtnak látszott, és nyugalma rám is átragadt. Nem kellett ki sem mondanunk, csak imára kulcsoltuk kezeinket, megbeszéltük, melyikünk kezdi és imádkoztunk jó Istenünkhöz, hogy segítsen nekünk tisztának maradni, nehogy letérjünk a helyes útról, és megerősítettük felajánlásunkat, hogy a földi házasságról, szerelmünk földi, anyagi beteljesüléséről lemondunk.

Az ima alatt látomásunk volt, láttuk a Mestert egyszerű gyolcs ruhában, ahogy előtte állunk egymás mellett, fejünkre teszi kezeit, és így szól: - Egyek vagytok! Ezután feleségemért, és kislányomért imádkoztunk, majd indultunk vissza Ivánék házához, ahol Iván és Zsanett durcás képpel fogadtak, és szemrehányást tettek, miért jöttünk más útvonalon, miért várattuk őket, szóval egy kicsit fagyos lett a hangulat.

Ennek oldására bementem velük a házba, és egy pohár mentatea mellett elmondtam, mint legújabb megvilágosodásomat, a duáltörvényt, és bíztam benne, rájönnek, azért mondtam el, mert Eszter a duálom, és mivel erről akartunk beszélgetni, ez volt az oka, külön útvonalunknak. Esztertől kedden nagyon szomorú levél jött. Iván még aznap átment házukba, és elmondta édesanyjának, hogy mi külön útvonalon jöttünk.

Megdöbbenten olvastam, hogy volt erre képes Iván, amikor csak jót kapott tőlem, de betudtam kísértésnek, és eldöntöttem, hogy Eszterrel imádkozni fogunk érte. Eszter édesanyja, Zsófi nagy jelenetet csapott, és csak másnapra higgadt le, addigra bocsánatot kért Esztertől, hogy kételkedett benne, és kijelentette, Eszterben bízik, azaz csak bennem nem. Édesapja is fájdalmat okozott neki, mert le akarta beszélni a velem való kapcsolatról, nem értette, hogy az Istenhit tart össze minket, hétköznapi szerelmi kapcsolatnak minősítette, és azt mondta, úgyis ki fog ábrándulni Eszter belőlem.

Eszter fog szerinte kiábrándulni, aki utoljára azt írta, hogy nem élné túl, ha legalább levélben, meg telefonon nem tarthatna kapcsolatot velem? Kemény helyzetbe kerültem, Esztert akár el is tilthatják tőlem. Pedig milyen kedves volt Zsófi a gyökérkiállítás megnyitóján. Rájöttem, hogy tiszta vizet kell öntenem a pohárba, nem élhetek gyanúval a fejemen, így pénteken munka után elindultam Zsámbék felé, és az autópályáról bejelentkeztem Zsófihoz.

Szerencsére fogadott, igaz, Eszter tippjére olyan időpontot választottam, amikor biztos otthon volt, és ráadásul férje nélkül, mert nem akartam egyszerre két tűz közé kerülni. Vettem a Rózsadombon egy csodaszép csokrot, méregdrága volt, de ki bánta, és széles mosollyal léptem be kertes házuk ajtaján. Szándékosan nem Ivánék felől mentem, ezzel is demonstrálva, hogy csak Zsófihoz jöttem, de pechemre, még bele sem kezdtünk a beszédbe, Zsanett átjött, és nagy nyugalommal, belső koncentrációval tudtam udvariasan, de nem sértően tudtára adni, hogy most Zsófival kettesben szeretnék lenni.

Rögtön a tárgyra tértem, hogy elkövettem Dömösön egy hibát, de rögtön ki is jelentettem, hogy Eszter lelke számomra Isten tükörképe, és teste pedig Isten temploma, és én sohasem teszek olyat, ami Istennek nem tetsző. Eszterrel pedig csak az ő tudtukkal és engedélyükkel szeretnék kapcsolatot tartani. Ezt olyan határozottan sikerült mondanom, hogy Zsófi kezdett szabadkozni, aztán elmesélte családjuk életét, és végül azt mondta, hogy jó, ha csak lelki a kapcsolat, akkor engedélyezi.

Kimelegedtem, amikor rákérdezett, feleségem tud-e kapcsolatunkról, de sikerült jól megválaszolnom, hogy feleségem még a láthatatlan Istenre is féltékeny, pláne az lenne egy hús-vér emberre, ezért értelmetlen lenne közölnöm vele, úgysem értené meg. Végighallgattam aztán családi életük intermezzóit, hallgattam, mert észrevettem, hogy arra van igénye, hogy őt hallgassák, és egész jó harmónia alakult ki közöttünk, minek eredményképpen megkaptam az okét, de hangsúlyozottan csak lelki kapcsolatra.

Beszélgetésünk vége felé befutott Eszter is, akinek nem örültem, mert úgy éreztem, ez nem tartozik rá, jobban el tudom intézni édesanyjával kettesben, mintha akár jóindulatúlag is, de közbeszól. Erős kísértés alatt voltam, mert Esztert egyszerre olyan csúnyának, és ellenszenvesnek láttam, éreztem, mint még soha.

Egy viszonylag rövid szoknyaruha volt rajta, amitől kövérkésnek, hízásra hajlamosnak tűnt, gyerekesnek éreztem pár közbeszólását, amivel engem akart megvédeni, és a legszörnyűbb, hogy szeme egy kis kékkel ki volt festve. A kifestett szemekről fiatal koromban nagyon rossz előítélet ugrott be, mindig a “rossz lányok” képzetével társítottam, és nem is ok nélkül, mert sajnos megnéztem pár ilyen tárgyú filmet annak idején, és az emlékek megmaradtak.

Olyan erős ellenszenv keletkezett bennem a szem kifestése iránt, hogy – ma már szégyellem, és helytelenítem, de – feleségemnek még menyasszony korában “megtiltottam” a szemfestést, és amikor fiatal házasokként szemfestéket találtam a fürdőszobai szekrényben, összetörtem, mondván, megbeszéltük, úgysem kell neki. Lecsillapodott, leülepedett ez az érzés bennem, pár évvel később magam hoztam neki Bécsből kilószám a “pomádét”, de most újra megtámadott ez az érzés, és akit szívből, lélekből szerettem, egyszerre egészen más fényben láttam, és már nem tündökölt előttem.

A beszélgetés után visszamentem irodámba, és megírtam Eszternek, mert megállapodtunk, hogy mindent elmondunk, megírunk egymásnak, és én ehhez tartottam magam. Amióta szerelemre gyulladtunk, és ráadásul legszentebbnek tartott érzelmünket Isten oltárára helyeztük, azóta szinte állandó kísértés gyötör. Esztert ritkábban, és nem velem kapcsolatosan, hanem önmagával igyekszik békétleníteni a Szétdobáló.

Mivel én elég jól meg vagyok magammal, nálam az Esztertől való eltávolítás, undorkeltés volt a politikájuk. Még iskolás koromban egy reménytelen, viszonzatlan szerelem kellős közepén tanácsolta valaki, hogy képzeljem el szerelmem tárgyát olyan helyzetekben, pl. mellékhelységben trónolva, vagy hasonló körülmények között, és így hamar szertefoszlik a romantikus illúzió.

Luciferék is ilyesmivel próbálkoztak vezetés közben, az autópályán, de csak még nagyobb, még erősebb szeretetet éreztem ennek hatására Eszter iránt. Aztán rossz lánynak mutatták munka közben, majd nagyon rossz lánynak, végül magával Luciferrel, de erre már csak kacagtam, és azt mondtam nekik: - Kevesek vagytok pajtás, mint mackósajtban a brummogás! Felfújhatjátok magatokat az égig, én akkor is szeretem őt. – Először is átlátok rajtatok, hogy ez kísértés, másodszor is, ha mindezek megtörténnének vele, akkor is szeretném, mert a szeretet nem tárgyától, hanem önmagától függ. – És még titeket is szeretlek, ti kis pernahajderek, macskajancsik, itt bohóckodtok, pedig egyszer ti is bedobjátok majd a törülközőt, és megtértek, aztán megbánhatjátok, lecsoszoghatjátok még ezt is, hogy most engem megkísértettetek.

- Ó, kis galambocskáim, szeretlek titeket, puszi, puszi! Na erre aztán úgy fröccsentek szét a közelemből, mintha lángszóró vágott volna körbe rajtuk. Úgy félnek a szeretettől, mint “ördög a szenteltvíztől”. Nem véletlenül tanította a Mester: Áldjátok ellenségeiteket, imádkozzatok üldözőitekért! Búcsúzóul még a Jóisten áldását kértem kísértőimre, és olyan vidáman, feltöltődötten autóztam tovább, mint ahogy másfél órás szaunázás, masszázs, és két óra henyélés után érzi magát az ember.

Eszterre másképp hatott az ügy. Megírtam kísértésemet, hogy milyennek láttam, hozzátéve, hogy küzdök, gyűröm le az egészet, de amint elolvasta, ráragadt az egész, kezdte magát olyannak érezni, mint amilyen képpel engem kísértettek. Előjöttek kisebbségi érzései, csúnyának érezte magát, pedig angyali bájos pofija van, úgy érezte kövérkés, pedig olyan alakja van, hogy a mílói Vénuszt róla mintázhatták volna, butának érezte magát, pedig olyan kristálytiszta bölcsességgel, erős szeretettel van átitatva minden megnyilvánulása, hogy sok ötvenévesnek is becsületére válna.

Azért imádkozott, nehogy beteljesüljön itt a Földön a szerelmünk, mert nem akarja, hogy bármikor is elszakadjak a családomtól. Én csak teljesítsem velük a vállalásom, ő majd teljesíti a magáét, apácák mellett fog gyerekeket nevelni, vagy egyéb szeretetszolgálattal fogja a Jóistent szolgálni, mert amióta ezt a hihetetlen vonzalmat érezzük egymás iránt, el sem tudná képzelni, hogy máshoz menjen feleségül.

Ez a dualitás, duálvonzalom, valami eszeveszett sóvárgást, epekedést, vágyakozást tud produkálni a másik fél iránt. Sokat szenvedtünk ettől, és lemondásunk jutalmának tekintettük azt a dimenziót, azt a csatornát, amelyen keresztül lélekben tudtunk egymással “lenni”, még akkor is, ha sem telefonon nem beszéltünk, sem levél nem jött éppen a másiktól. Úgy terveztem, hogy ez a mód fog egyre jobban megerősödni, és a végén nem lesz szükségünk sem levélre, sem telefonra, még kevésbé személyes találkozásra, hogy együtt legyünk.

Lassan haladtunk előre ennek megvalósítása felé, mert hullámzóak voltak érzéseink. Hol úgy éreztem, annyira szeretem, annyira isteni ez a szeretet, annyira mentes a földiségtől, a birtoklásvágytól, hogy akármeddig is kibírnám nélküle, de aztán jött egy lejtmenet, amikor úgy éreztem, vakondként lyukat fúrnék Zsámbékig, a Pemetefű utcáig, ahol Eszter lakik, mert különben beleőrülök, ha nem láthatom, vagy a hangját nem hallhatom.

Én az esetek kilencven százalékában könnyekkel a szememben ébredtem, reggel a lépcsőházban sírva mentem a garázsig, és napközben is négyszer-ötször eltört még ezenkívül a mécses. Iszonyú nehéz döntés volt, mert egy szerelem, még egy lángoló szerelem is kismiska ehhez az iszonyú epekedéshez, vágyakozáshoz képest, amit éreztünk, ráadásul önként mondtunk le ennek földi beteljesüléséről, pedig ki tudja, mennyi gyötrelmet vállaltunk ezzel magunkra.

Időnként már úgy éreztem, elvesztem minden ítélőképességemet. Alkudozni, üzletelni kezdtem, helyesebben próbáltam a Jóistennel. Felajánlottam, hogy leszületek még háromszor, egyszer vakként, egyszer nyomorékként, egyszer gyengeelméjűként, csak most, csak most az egyszer hadd éljek egy iciri-picirit Eszterrel! Esztelen tépődésemben, már az is eszembe jutott, még a kárhozatot is vállalom, csak vele lehessek, csak vele, csak vele.

A megszállott kábítószeresek mindent megmozgató próbálkozása, vagy az alkoholisták mindenre képes mohósága is csak gyerekmese volt ahhoz képest, ami bennem zajlott. Ehhez jött még, hogy új megpróbáltatások alá kerültem. A Mérésügyi Intézetből a partner ügyintéző lánya testi és lelki problémákkal meglátogatott. Annyira egy húron pendültünk lelkileg, hogy amikor a folyosón rám várt, a bemutatkozással egyidejűleg majdnem két puszit is adtam neki.

Jutka hozzám jött gyógyulásért, de először ő gyógyított, mert együtt érzőn végighallgatta könnyes szemekkel elmondott történetemet Eszterrel, és megígérte, mint numerológus-asztrológus, megpróbál az ő lehetőségein belül lelki vigaszt, támaszt nyújtani. Az ő gyógyítása után tartottunk egy meditációt, és felmentünk a Jóistenhez. A Jóistennél végre egyszer nem a keresztet láttam szeretete jeleként, hanem magához ölelt, és megköszönte, hogy zokszó, méltatlankodás nélkül viszem keresztemet, és biztosított, hogy ezzel sokat segítek neki, és a föntiek örömére szolgálok. Nagyon boldog voltam, és beavatásom is nagyon különleges volt.

Aki olvasta Elisabeth Hauch, Beavatás című könyvét, az tudja, miről van szó. Egy kő szarkofágba kellett befeküdnöm, melybe az egyiptomi neofitákat, beavatás előtti papnövendékeket is tették. Itt kellett nekik megvívni démonaikkal, és három napig szinte öntudatlanul feküdtek az alkalmi kőkoporsóban. A három nap elteltével vagy istenember lépett ki a szarkofágból, vagy csak egy hullát találtak, attól függően, hogy kiállta-e az illető a próbát, vagy nem.

Tudtam, hogy most ebben az időszakban vagyok, illetve ebbe fogok kerülni, de úgy éreztem, Istennel magam mellett semmi baj nem érhet. Hamvas Béla Scientia sacra harmadik kötetét olvastam a kereszténységről, és lenyűgözött a nagy gondolkodó zsenialitása, széleskörű, univerzális, nagy összefüggéseket is meglátó horizontja, melyhez képest egy-egy vallás tanítása valóban egy keskeny hasadéknak tűnt csupán.

Hamvas nem tudományos módszertani, hanem szinte könnyed, leíró jelleggel mutatja be a démonokat, a velük való küzdelem módját is, és ez hatalmas erőt, nyugalmat kölcsönzött nekem. Nem is voltam igazán tisztában a démonok, ördögök közti különbséggel, sok egyházi, vagy egyéb vallásos kiadvány keveri is őket, sok a félelmet keltő, hátborzongató történet, melyek csak gyengítik az embert, ahelyett, hogy erősítenék.

Csak emlékeztetőül írom le, hogy minden, ami épít, buzdít, vígasztal végső soron isteni eredetű, vagy sugalmazású, és ami idegesít, félelmet kelt, vagy lelomboz, az pedig ártó erők munkája, még ha egy vallás képviselőjeként, szakértőjeként is írta valaki. Egy hétvégén, szerencsére már a Havas könyv elolvasása után iszonyú kísértéshullámon mentem keresztül.

Otthon ültem, meg feküdtem, felváltva az ülőgarnitúrán, szombat délután volt, épp letettem Hamvas Béla könyvét, hogy egy kicsit pihenjek, amikor egy különös érzés vett erőt rajtam. Hirtelen azt éreztem, hogy nem szeretem Esztert. Kiábrándultam belőle egy másodperc alatt, hiszen hogy is tudtam egy ilyen kis buta tyúkba beleszeretni. Mielőtt elhatalmasodott volna az érzés, riadóztattam magam, ácsi, ácsi, mi ez, mi történik itt?

Legalább húsz percig kínlódtam, gyötrődtem, mire rájöttem, démon szállt meg, és eszembe jutott, elég csak azt mondanom, “káprázat vagy” és akkor már repedezik, törik szét a kép, ami valóban káprázat csupán. De ezt hittel, erővel, szeretettel kell tenni, különben a szívós, nyúlós, masszív valami-től, a démontól nem lehet megszabadulni. Pokoli érzés volt egyébként, hogy kiesett a szeretet a szívemből. Ennél a fekete ürességnél rosszabbat nem tudok elképzelni sem.

Alig pihegtem ki magam az első démoni roham után, jött a következő. Eszter nagyokat röhög rajtam, kiábrándult belőlem, vén pocakos vagyok neki, és dagadtra kacagja magát, hogy én meg hogy vágyódom utána. Ezt már könnyen széttörtem.

A következő abból állt, hogy részemről csak álca az Istenhit, valójában csak mohó testvágyaim ínycsiklandozásául igyekszem Eszter megnyerni magamnak, s majd ha elérem, akkor, mint megunt gyümölcsöt fogom a hátam mögé hajítani. Hátborzongató volt ez is, de ezt is legyőztem. Ezután Esztert mutatták, üres, diszkózó, rágógumizó lánynak, aki csak leveleiben, meg ritka találkozásaink alkalmával vedlik át olyanná, amilyennek ismerem, és szeretem, igazi énje egy üres, birtoklásvággyal és testiséggel megtöltött személyiség, és engem csak jó keresetem miatt akar megszerezni, és hátam mögött fiatal fiúi vannak.

Ez így ment tovább és tovább, összesen hét kapun kellett átmennem, és a végére olyan fáradt voltam, hogy szinte jártányi erőm sem volt. Hamvas Béla könyvéből rájöttem, miért nekünk, magunknak kell a démonokkal megküzdenünk. Észrevettem, hogy még krampuszok kísértéseibe is egyre jobban beleenged a Jóisten, és hagyja, hogy saját szeretetemmel oldjam meg velük, hogy merre, hány méter, de ezeknél a démonoknál meg aztán imádkozhattam, fohászkodhattam, mintha betonteknőben lennék, mintha nem jutna el fohászom sehova, mintha már nem is lenne az a világ, amelyben hiszek, mintha már megszűnt volna számomra létezni Ő, aki éltet, buzdít és vígasztal, és erőt ad. Iszonyú erőfeszítés kellett, de sikerült a küzdelem, és ez biztos a javamra válik.

A krampuszok, ördögök, bukott angyalok, Isten teremtményei, akik fellázadván élik sanyarú, gonoszságból álló életüket, míg majd egyszer el nem fogynak szép apránként. A velük való “küzdelem”, azaz a kísértések felismerése, a kísértés által indukált gondolatok magunkból kidobása, a kísértők imával és szeretettel való “elűzése” mind, mind edz minket, erőt ad nekünk, ellenállóbbá tesz minket.

A démonok azonban – és ez egy nagyon fontos, mondhatni döntő tudnivaló – nem bukott angyalok, nem Isten teremtményei, hanem saját magunk által, korábbi életeink, szellembukásunk során teremtett ún. eleminálok, melyek épp ebből a mivoltukból adódóan nagyon nehezen ismerhetők fel. Az ember azt a bizonyos érzést sajátjának érzi, és nem tudja, miért van, mitől van, csak érzi az ember, hogy nem jó, és nem tud, vagy csak nehezen tud szabadulni tőle.

A kísértést hasonlíthatjuk ahhoz, hogy nyitott ablakunkon keresztül valaki egy döglött halat dob szobánkba. Megérezzük a büdöset, azaz felfedezzük a kísértést, kidobjuk a halat, és kész, ágyesz - bugyesz. De a démon rátelepszik a lelkünkre, mintha betapétázná az egész szobát, és azt hisszük, hogy a miénk, velünk azonos, ahogyan azonos is, belőlünk is származik, csak időben korábbról, egy korábbi életükből, vagy életünk egy korábbi szakaszából.

Ha nem lennénk leárnyékolva Isten tápláló, gondos kegyelméből, soha nem tudnánk kikaparni magunkat bukottságunkból, Lucifer és társai, meg a saját démonaink alatt összeroskadnánk a nihilben, az ürességben, a pusztulásban, a szeretet hiányában. És azért kell mindenkinek saját démonait elpusztítania, mert annak elpusztításával, széttörésével saját magán is kiköszörüli a bukottságból a fény felé törekvő emberszellem azt a csorbát, amit annak idején bukásával okozott.

Hisz kísértést egy bizonyos gyakorlat megszerzése után elég könnyű felismerni, még az egyre rafináltabbakat is, meg különben is, az ember elkezd Atyjához fohászkodni, és perceken belül mindentől megszabadul, még ha akár Lucifer okvetetlenkedik mellette. De a démon, az nehéz dió, hozzá nem kap az ember égi segítséget, csak annyit, hogy akkor “engedik rá” az emberre, amikor már az Isteni Gondoskodás látja, hogy elég erőnk van hozzá, hogy legyőzzük. Ettől persze még elvérezhetünk, és akkor kezdhetjük később újra, de alapvetően csak akkor találkozunk ezekkel a teremtményeinkkel, melyek formájában csak saját tettünk száll vissza ránk, amikor érettek vagyunk a találkozásra.

Éppen ez a magyarázata annak, hogy aki már saját teremtményű bukott szellemeivel, saját démonjaival, tehát saját bukottságával is megviaskodott, és győztesen került ki, az már istenembernek tudhatja magát. Tudtam persze, ezzel a “meccs” még nem ért véget, és még sok megpróbáltatásra számíthatok.