ELSÖTÉTÜL AZ ÉG

Biztos túlzás, de úgy éreztem a világ összes krampusza, de legalább a fele összeesküdött ellenünk, és őrült dühvel munkálkodnak azon, hogy Esztertől elszakítsanak. Mesterünk megnyugtatott, hogy minden, így a démonokkal való megküzdés is a javunkra válik. Eszter egy este látomásban látta, mint gyötörnek az ártó erők, és elkezdett alkudozni Luciferrel, hogy inkább őt bántsák, ne engem, csak engem hagyjanak békén. Majd Istenhez fordult, és megkérdezte, miért bünteti, mit tett rosszul.

Itt már nagyon éreztem, hogy gyengül, fárad, hisz Luciferrel üzletelni? Csak rosszul járhat az ember, ő nem arról híres, hogy tartsa a szavát. Istent meg, bármilyen alázattal, szeretettel, de arról kérdezni, hogy miért büntet? Hát ez a szigorú, vallásos nevelés maradványa, és értelmetlen kérdés, hisz Isten sosem büntet! Szegény Eszter is iszonyúan szenvedett. Úgy érezte, kettészakítanak minket, s százszor inkább a halált kívánta, mintsem elszakadjunk. Önmagát okolta, vádolta szenvedéseim miatt, ilyenkor elvesztette a józan ítélőképességét, hisz mindenki csak saját maga miatt szenved, különben nem lenne igazságos a Jóisten. Én is el-elgondolkoztam, megírjak-e neki mindent, összes gyötrelmemet, de mivel abban állapodtunk meg, hogy igen, és nem szeretek semmit magamban tartogatni, így mindent, lelkem összes hányattatását feltártam előtte.

Ebben az iszonyú sötétségben, mélyrepülésben, néha percekre kiderült az ég, felragyogott a nap, és ilyenkor mérhetetlen boldogok voltunk. Eszter osztálytársával együtt egy önköltséges buszos utazást szervezett Angliába, olcsó szálláshelyekkel, sok zötykölődéssel, de olcsón, ami a mai diákzsebeknél igen fontos. Szülei havi hetvenezret vittek haza, és ebből egy 18 éves lányt, meg két 16 éves fiút eltartani nem éppen könnyű dolog. Ráadásul családi házban, ahol mindig akad költenivaló.

Olyan szívesen segítettem volna anyagilag Esztert, de tudtam, hogy egy fillért sem fogadna el, és arra is csak nagy nehezen tudtam rábeszélni, hogy levélpapírt, meg bélyeget küldhessek neki. Ugyanis már ott tartottunk, hogy heti tíz levelet írtunk egymásnak, amire csak a bélyeg heti 300 Ft, és ő sokszor a szájától vonta meg a falatot, csak hogy nekem írhasson. Szeretete, tisztasága, és önfeláldozása iszonyúan vonzott, rabul ejtett, és ellenpólusa volt feleségem kisajátító, birtokló, birtokolni karó “szeretetének”.

Eszter lendülete pedig nem lankadt, újra és újra bíztatott, szeressem még jobban feleségem, igyekezzek még jobban kedvében járni, tegyek meg mindent, amit kíván, vagy gondolom, hogy kívánna. Így került sor arra, hogy egy alkalommal, három év szünet után, valahogy azt a vágyat fedeztem fel feleségem tekintetében.

Az volt ugyanis a gyakorlat, hogy csak akkor, ha neki kedve volt, de ezt nekem kellett kitalálni, és úgy csinálni, mintha nekem lenne akkor kedvem. Végigfutott a hideg a hátamon, hisz úgy éreztem ezzel most már Esztert csalnám meg, mert szerintem csak azzal szabad testileg együtt lenni, akivel a lelkem együttrezeg, és Eszterrel a testi kapcsolatról, a Földön együttélésről lemondtunk.

Aztán eszembe jutott a Nyomorultak című filmből az asszony, aki áldozatból, szeretetből szintén megtette ezt, és rászántam magam. Úgy mentem be a hálószobába, mint egy vesztőhelyre, és utána pokolian éreztem magam. Talán ilyen érzésük lehet az örömlányoknak, amikor elkezdik a szakmát gyakorolni. Annyira tiltakozott szívem-lelkem ez ellen, hogy az autópályán sírva kérdeztem mennyei Atyámat, hát miért kellett nekem ezt megtennem?

Öklömmel ütöttem a fejemet, amikor válaszolt: - Én ezt nem kértem tőled, gyermekem! Csak azt, hogy szeresd feleséged, ahogy, és amennyire tudod. Nem tudtam magamban tartani fájdalmas titkomat, és telefonon elmondtam Eszternek, aki megértéssel fogadta, sőt azt mondta, ha akarja még, akkor tedd meg Istenért, meg érte is, ha őt ez teszi boldoggá, ne szenvedjen hiányt semmiben!

Őrjítő volt már, hogy tud Eszter ennyire szeretni? Hogy lehet egy ilyen fiatal lányban annyi tisztaság, hogy nem akar elszakítani családomtól, nem azon rágódik, hogy miért közeledek feleségemhez, hanem épp a vele maradásra buzdít. És ezzel tesz igazán rabjává, mert feleségem, minél inkább igyekszik tíz körömmel megragadni, annál jobban menekülnék tőle, ő pedig éppen elenged, krisztusi szeretetével, és képtelen vagyok szabadulni tőle.

Ott tartottunk, hogy időnként felragyogott a nap, és egy pénteken, épp, mikor Eszter telefonhívását vártam, nem otthonról jelentkezett, hanem azt mondta, hogy a Szabadság téren van. Majd plafonig ugrottam örömömben, mivel az angliai út előtt diákigazolványát meg kellett újítania, és édesanyja egyedül beengedte a városba. Úgy száguldottam, hogy szegényt majdnem elütöttem a Szabadság téren, aztán amikor beült az autóba, csak folytak a könnyeim és meg sem tudtam percekig szólalni.

Ő meg szegény vigasztalgatott, törölgette könnyeimet, míg végre ki tudtam mondani, örömömben, boldogságomban sírok. Most hamarabb észbekaptam, nem úgy, mint Dömös és Zsámbék között az utolsó percben, és bekapcsoltam a diszkót, és elkezdtük nem csak hallgatni, hanem együtt énekelni az Életünk Krisztus kazettákat. Ahogy kanyarodtunk fel a Margit utca meredek emelkedőjén, úgy kieresztettem a hangom, úgy zengett az Alleluja, hogy még a járókelők is megfordultak utánunk, drága Eszterem pedig az ő Pavarottijának nevezett.

Valóban benne voltam a Ferences gimnáziumban az énekkarban, tenort énekeltem Schubert Három a kislány c. daljátékában, de hol van az már. Csiszolni kéne hangomat, s akkor talán egyszer Eszterrel együtt léphetnék fel jótékony célú előadásokon. Eszter tercelt csodálatos orgánumú hangjával, és szeretett Jézusunkat ott éreztük velünk az autóban a hátsó ülésen.

Olyan hatalmas erő van ezekben a dalokban, hogy mire felértünk, már le kellett tekerni az ablakot, annyira kimelegedtünk. Kolleganőm, ahogy meglátta Eszter, elmosolyodott, és sürgős elintéznivalója akadt. Beültem az íróasztalomhoz, Eszter a térdemre ült, bár nagyon óvatosan, nehogy terheljen, és így mutattam meg neki, hogyan készülnek esszéim, hogyan írtam könyvemet, milyen a munkahelyem, hogy működtetem a keresőprogramot a Bibliában.

Hirtelen felpattantunk, és azt javasoltam, menjünk a közeli erdőbe sétálni. Tódor bácsi, irodának bérbeadója többször felhívta már figyelmemet a közeli szép erdőre, csak valahogy eddig nem sikerült időt szakítanom rá. Ahogy beljebb értünk, mintha földbe gyökerezett volna a lábunk. Aki látta már a Gyere kicsim, gyere című könyv címlapját, amit több szentképen is megörökítettek, az tudja, miről beszélek. A könyv címlapján egy megduzzadt erdei patak fölött egy keskeny hídon egy kisfiú és egy kislány megy át kézen fogva, és mögöttük egy angyal látható. Ahogy odaértünk szakasztott olyan volt a táj, csak a patak medrében nem csobogott víz a tavaszi szárazság miatt.

Megfogtam Eszter kezét, egymás szemébe néztünk, mindketten ugyanazt gondoltuk, de én mondtam ki, hogy imádkozzunk édesanyjáért. Imádkoztunk Zsófiért, majd kicsit beljebb az erdőben feleségemért és kislányomért is. A fél karomat adtam volna, hogy megcsókolhassam Esztert, úgy feltámadt bennem a vágy, ahogy vidáman kacarászva továbbsétáltunk, de tudtam, a lejtőn nincs megállás, mi szent szüzességet fogadtunk, és nem szabad áldozatunk építményét még egy kavics erejéig sem megbontani.

Ahogy megfordultunk, és kifelé mentünk az erdőből, elfogott egy romantikus fuvallat, fél térdre ereszkedtem, jobb kezem a szívemre tettem, és így szóltam: - Eszter, légy a feleségem! Eszter kedvesen felemelt, és szeretettel megdorgált: - Ugyan, hát tudod, hogy az vagyok, de csak mennyei feleséged, és neked földi feleségeddel kell élned! Hát ez az, csak ez az “ez az” ne lenne! Lehajtottunk a Budagyöngye üzletközpontba, meghívtam Esztert egy pizzaszeletre, és ahogy a pénzváltó mellett haladtunk, azt fontolgattam magamban, milyen címen vehetnék neki harminc fontot. Alig van pénze, és biztos fog majd valami kegytárgyat hozni nekem, és ahhoz meg a szájától vonja meg a pénzt.

Eszter kitalálta még a gondolatomat is, és azt mondta: - Van már költőpénzem, az Oriflame-mel kerestem. Így ez is megoldódott, és hogy Eszter nehogy bajba kerüljön, alig két együttöltött óra után hamar hazaröpítettem Zsámbékra, hogy későbbi találkozásaink lehetőségét ne veszélyeztessük. Amikor irodámba visszaértem, kolleganőm váratlanul átjött szobába, és így szólt: - Viktor, adhatok két puszit? Sokkal jobban szeretlek, amióta szerelmes vagy!

Meglepett egyébként igen tartózkodó viselkedésű kolleganőm váratlan gesztusa, és rájöttem, a szerelem boldogsága árad, kisugárzik az emberből, és vonzza az embereket. Sokan mondták, hogy éveket fiatalodtam, és öröm rám nézni. Eszterrel való megismerkedésemet, és kapcsolatunk fő eseményeit megörökítettem egy – két esszében, de eljött az idő, hogy egy – két ismerőssel szóban is, részletekbe menően is megosztottam titkomat.

Amikor Licánál, pesti imakörös ismerősömnél jártam, szabadkozott, hogy van nála valaki, és zavar-e a társasága. Mivel bemutatkozáskor az illető asszonyka szemébe néztem, tudtam, hogy nyugodtan elmondhatok mindent. Könnyek közepette mondtam el történetemet, melyért mindketten köszönetet mondtak. Lica higgadtan nyilatkozott a duálkérdésről, pedig férje, akivel duálpárnak tartották egymást, egy évvel ezelőtt új házasságot kötött. Aki pedig így egyedül marad, általában megkeseredik, hiszen a dualitás szóról saját fájdalmas emléke jut az eszébe.

Jól esett kiönteni a lelkem, és ha már így benne voltam, elmentem Pali bácsihoz is, aki Bobarcsról a József körútra költözött, egy volt ciprusi nagykövet lakásába, amit az egyik “testvér” jutányosan ad neki bérbe. Neki is elmeséltem őszinte megindultsággal mindent, és volt olyan diplomatikus, hogy nem szállt nyílt vitába velem, amikor végre közeledni kezdtem hozzá. Nem egy érzékeny alkat, de még az ő könnyei is kicsordultak a beszélgetés egy szakaszában. Végül azért nem tudta megállni, hogy ne figyelmeztessen, hogy a szeretetem tárgya iránti szeretetem nem legyen nagyobb a szeretet iránti szeretetemnél.

Jaj Pali bácsi! Gondoltam magamban. Nem tud túllépni a féltékeny Isten, Isten elsőbbségének, mindenek felett valóságának a megkövetelésén, elvárásán. Isten pont azért olyan nagyszerű, azért Isten, azért a csúcsok csúcsa mindkettőnk lelkében, mert ha valaki, Ő látta, milyen forró szeretettel, rajongással szeretjük egymást és sosem volt féltékeny, sőt örült szerelmünknek.

Megremegett az ujjam, amikor lelki hevülésemben, egy levélben azt írtam Eszternek, “imádlak”. Nahát erre aztán meg lehet botránkozni, hogy csak Istent szabad imádni, micsoda dolog egy másik embert “imádni”. Már majdnem kitöröltem a gépből, amikor Isten megnyugtatott, hogy nyugodtam írjam csak le, Ő tudja mit értek ez alatt.
A szép nap emléke hamar elhalványult, és veszélyes felhők gyülekeztek az égen. Eszter tíznapos útja azzal járt, hogy elkényeztetett lelkem legalább tíz napig nem kapott levelet. Iszonyú érzés volt, és persze ezt meglovagolták az ártó erők, és teljes gőzzel rohamoztak.

- Mit akarsz te kis hülye? Azt hiszed, kitart melletted? Már rég más ölelgeti!
- Bűnös vagy, bűnös viszonyt folytatsz, hemperegsz a mocsokban!

Egy péntek délután annyira rámszálltak, hogy három óra hosszat üvöltve sírtam, miközben Aretha Franklin, Ottis Redding, és Mahalia Jackson szomorú blues számait hallgattam, melyek lelkem sajgó fájdalmát méltóan tükrözték. Mintha fojtogatott volna a fájdalom, amely nem testi, hanem lelki volt, és szörnyűbb a test fájdalmánál. Fájt, sajgott, és elviselhetetlen volt. Üvöltő sírásommal ki akartam adni magamból, ki akartam üvölteni lelkem fájdalmát, de a krampuszcsorda csak kapaszkodott belém. Kitekintettem irodám tizedik emeleti ablakán, csábító volt a mélység, jött is abban a pillanatban a “bíztatás”, de szerencsére tudtam, az nem megoldás.

Úgy vergődtem, mint a hálóban fennakadt hal, a vagy a pókhálóba gabalyodott méhecske, és csak egyre jobban szorultam, nem látszott menekvés, kiút. Nekem az alvás jelentett, vagy jelentett volna megváltást, de már hónapok óta képtelen voltam aludni. Este képtelen voltam úgy elaludni az ágyban, hogy a feleségem is ott volt, mert éreztem velem, gondolatvilágommal szembenálló kisugárzását, és egyszerűen kidobott az ágy. Csak forgolódtam jobbra, balra, aztán kimentem a nagyszobába, ott próbálkoztam az ülőgarnitúrával, de ott sem ment az alvás.

Levetettem pizsamámat, mert az is zavart, végül már majd elájultam a fáradtságtól, de elaludni még ekkor sem tudtam. Akkor aztán elkezdtem fel – alá járkálni, és közben imádkozni, hátha sikerül az ájulásig fárasztani magam. Hol egykor, hol kettőkor, hol hajnali háromkor sikerült ágyba ájulnom, és esettől függően ötkor, fél hatkor, de néha már négykor megint kidobott magából az ágy.

Másnap hajnalban, már négy óra tíz perckor kipenderültem az ágyból, és ahogy a hajnali, derengő fénynél feleségem arcát néztem, elgondolkoztam, milyen nyugodtan alszik, vajon mi járhat az eszében, vajon mikor lesz végre nyugalom, és béke lelkében. Ahogy így elmerengtem, a hajnali csendben megszólalt lelke: - Örülök ám, hogy Eszterre rátaláltál!

Ismét konfrontálódnom kellett az egó, a nappali én, és az Isteni én kettősségével, szinte hihetetlen ellentmondásosságával. Egója tombolna, ha tudna Eszterről, lelke-szelleme pedig még örül is örömömnek, boldogságomnak. Létezik, hogy ekkora, ilyen szöges ellentét lenne tudatunk különböző rétegei között? Nem fantáziáltam, vagy kísértés áldozatául estem?

A délelőttöm még úgy, ahogy eltelt, szombati sziesztámat nem zavarta semmi, majdnem tízig tudtam rövideket szunnyantani, majd elmentem pizzáért, és ebéd után Hamvas Bélával, és az Evangéliummal felváltva töltöttem a délutánt.
Sajnos egy idő után olyan iszonyúan szenvedtem, hogy azt hittem majd bele pusztulok. Nincsenek szavak a lelki fájdalom, kín, gyötrelem leírására, talán csak hasonlatokkal lehet érzékeltetni. Ahhoz képest, amit éreztem, körmeim egyenként való kitépése, elevenen való megnyúzatásom, vagy ezernyi légykukac a testemben, édes délutáni enyelgés, lágy pihenés lett volna.

Ki az ablakon, futott át fejemen, de hisz aki olvasta a Szférák a Föld és a Nap között című könyvet, az tudja, mennyit ront helyzetén, aki ezt a megoldást választja. Vergődtem, forgolódtam, mint akit parázson sütnek, fuldokoltam, szúrt, vágott, mart ezernyi ördög, agyam kétségbeesetten kutatott megoldás után. Imádkoztam, de a szavak csak bágyadtan hullottak ki ajkamon, mint az elszáradt falevelek, annyi erő sem volt bennük, mint az őszi légyben, sötét, szürke búrát éreztem magam körül, ahonnan nem tudok kikiáltani, nem lehet hozzám férkőzni, csak ezeknek a gonosz erőknek, akiknek otthonába kerültem, hisz ez maga a pokol.

Ők sugalmazták, vagy kétségbeesésemben villant át agyamon a szörnyű gondolat? - csak úgy szabadulhatok a millió piócától, ha átállok hozzájuk! Még át sem villant rajtam, már dobtam is ki, és megint megpróbálkoztam az imával, ami végre bejött. Mint amikor már csak húsz méterre van a száguldó mozdony a vasúti kereszteződésben, én a síneken, és az ötvenedik próbálkozásra felbőg a motor, elindul az autó, kiszáguldok az átjáróból, és megmenekülök.

Pokoli hétvége volt, és ezt is megosztottam ismerőseimmel egy esszében. Meglepve tapasztaltam, hogy a korábbi gyakorlattól eltérően, amikor vagy levélben, vagy telefonon visszajeleztek, hogy megkapták esszémet, valamiféle csend, hallgatás vett körül, mintha mindenki egy lépéssel odébbállt volna mellőlem. Őrület, hogy pont most, amikor ekkora bajban vagyok, senki a világon nem akad, aki azt mondaná, Viktor gyere, hajtsd az ölembe a fejed, sírd ki magad, könnyebbülj meg! – Gyere, itt vagyunk, Isten szeret, imádkozunk érted! Hányan bújtak – persze csak képletesen – hozzám, hánynak nyújtottam támaszt, vigaszt, és most senki sem akar megismerni, senki nem nyúl a hónom alá, mintha leprás lennék.

Magukat vetítik bele duálkapcsolatomba, és bűnös kapcsolatnak tartják, mert ők képtelenek lennének így megmaradni? Mi az, ami miatt elmaradoznak? Aztán egyikükkel összeakadtam telefonon, és majd a lélegzetem akadt el, amikor elkezdte fejtegetni, Viktor, nem szabad ám Luciferhez átállni, Ő a Sötétség Fejedelme!

- Hát ez nem igaz? Ennyire nem értenek meg semmit? Nem értik, hogy az egy szemvillanásnyi gondolat volt? Nem értik, hogy aki képes ilyesmit, ilyen szörnyű gondolatot egy esszében leírni, s közreadni, az már túl van rajta? Hogy nem kisiskolás hittanórás vagyok, hogy így kelljen kioktatni? De az még hagyján, hogy rólam el tudta képzelni, hogy fogom magam, és átállok krampuszékhoz, azt hisz rólam, amit akar. De hogy volt képes Istenről azt hinni, hogy annak, aki három éve csak a lába nyomában toporog, aki ezer hűségesküt tett neki szavaival és tetteivel, annak egy ilyen szörnyű helyzetben, ilyen iszonyatos kísértésben nem dobna mentőövet?

- Hát milyen Istenben hisz? Jaj, drága jó Abbám, megint mibe keveredtem, hogy őszintén kiírtam mindent magamból? Bizalmatlanul hallgatnak, ha Eszterrel való kapcsolatomról esik szó, meg felhívják a figyelmemet, ki is az a Lucifer? Jaj hová kerültem? Nincs segítség?

Van, hogyne lenne, és meg is jött egy telefonhívás formájában. Kata, kineziológus ismerősöm, aki tavaly nyáron még a jelgyógyászati tanfolyamot is elvégezte, azon nevezetes alkalommal, amikor 35-en jöttünk össze, felhívott, hogy esszéimből látja, mennyire gödörben vagyok, és ugyan már, menjek el hozzá egy oldásra. Téged a Jóisten küldött hozzám, gondoltam, és boldogan megállapodtam vele egy tíz nappal későbbi időpontban.