Életemet kezdtem elviselhetetlen tehernek, koloncnak érezni. Csak vánszorogtam, tántorogtam, mint egy haldokló, akiben alig van élet. Még szerencse, hogy akadtak “betegeim”, akikkel való foglalkozás lekötött, és elvonta figyelmemet saját nyűgjeimtől. A testi – lelki gyógyulások megnyugtattak, hogy a Mester velem van, a hálás tekintetek pedig rengeteg erőt adtak.
Nem gondolkoztam, hagytam, hogy akadálytalanul folyjon a szó belőlem, hogy kezem oda nyúljon, annyi ideig, ahova “mozgatják”, arra pedig már régesrég fütyültem, hogy testileg gyógyul-e valaki, vagy nem. Mégis komoly eredmény volt, mikor megkérdeztek, elvállalnék-e egy reménytelen helyzetben levő vérfolyásos asszonyt, akinek kiműtik női szerveit, ha nem sikerül két hónapon belül vérzését elállítani.
Adél szorgalmasan jött, hetente kétszer, s bizony egy kezelés alatt kétszer is ki kellett mennie a mellékhelységbe, annyira vérzett. Banános Adélnak becéztem magamban, mert hallotta, hogy nem fogadok el semmit a gyógyításért, ő meg mindenképpen szeretett volna valamit adni, így minden alkalommal, egy banánnal és egy almával állított be, amit persze elfogadtam, mert azt visszautasítani szeretetlenség lett volna.
Alig telt el másfél-két hónap, hogy Adél sugárzó arccal hozta a zárójelentést, amiből persze egy szót sem értettem, de a lényege az volt, hogy nincs már rákos sejt, és elállt a vérzés. – Dicsőség a magasságban Istennek! – Nyugtáztam, és igazán jól esett, hogy Adél azt mondta, meggyógyult, de azért legalább kéthetente szeretne eljárni, mert olyan jó velem a Jóistenről beszélgetni!
Egy másik asszonyka inkább lelki terhet hozott, de nem akármekkorát. A közelmúltban megtért, és nagyon mardossa múltja. Fiatal korában egyik fiú ágyából a másikba keveredett, és ebből adódóan két alkalommal abortuszt végeztetett magán. Most, hogy megtért, iszonyúan mardossa a bűntudat, és gyilkosnak érzi magát. Csodáltam, hogy ezt ilyen nyíltan el tudta mondani. Aki így tud beszélni bűnéről, az már rég túl van rajta.
Magam sem tudom, hogy hogyan, de eszembe jutott Szőke Lajos kísérlete, meg néhány szellemtudományi olvasmány, és elmondtam neki: - Olga, én nagyon abortuszellenes vagyok, nagyon helytelenítem ezt a dolgot, de azért gondoljunk csak bele néhány körülménybe. Itt a Földön nem ugyanúgy büntetik, ha valaki egy üres telken, egy épülőfélben levő házból néhány téglát elvisz, mintha egy kész házba betörne, és onnan vinne el valamit igaz? A szellem, a lélek, kinéz magának egy szülőpárt, aztán amikor az ő sejtjeik egyesüléséből létrejön az embrió, és elkezd növekedni, akkor le-lelátogat hozzájuk, ahogy új kísérőm is le-lelátogat először, és majd csak utána cserél a jelenlegivel.
A leszületendő szellem akkor költözik be végleg a magzat fizikai testébe, amikor a magzat először megmozdul, tehát végső soron nem a szó szoros értelmében vett gyilkosság ez a tett, semmiképp nem azonos egy kihordott, és megszült csecsemő kukába dobásával, vagy más szörnyűséggel. Tehát nem akarlak tisztára mosni, nagy csacsiság volt, amit tettél, nem kellett volna, de ne érezd gyilkosnak magad. Most pedig hunyd be a szemed, és áss egy mély gödröt! Most ott állsz a gödör előtt, és három csomag van a kezedben. Két embrió teste, de csak a teste, nem a lelke, és a harmadik a bűntudatod. Most dobd be ezeket a gödörbe, lapátold vissza a földet, és jól döngöld le, hogy onnan ne tudjanak többé kijönni! Megvan? Jó! Akkor most szórjuk egy kis fűmagot a földre! Csettintünk, már ki is nőtt! Most ültessünk el egy rózsatövet! Csettintünk, már ki is nőtt a rózsalugas a szeretet virágaival!
- Most megszabadultál bűnödtől, menj, és ne tégy többet ilyet! Búcsúztattam Olgát, aki úgy ölelt át, hogy majdnem megfulladtam a szorításától. Ahogy elgondolkoztam az eseten, miután becsukódott mögötte az ajtó, rájöttem, milyen csodálatos, hogy a Jóisten mindent, mindenkinek azonnal megbocsát, és milyen kukák vagyunk, hogy ezt nem ismerjük fel, és megnehezítjük saját életünket.
Mennyire a Jóisten beszélt belőlem, mert ha magam kezdtem volna gondolkozni, az életben nem jutott volna ilyen szép megoldás, hasonlat az eszembe a rózsaligettel, mint amit elmondhattam szegény szenvedő asszonykának, aki szinte repült hazafelé. Szinte hallottam, ahogy a mázsás kövek lezuhantak, melyeket lepakolt az irodában. Hát nem csodálatos az ilyesmi?
“Máson tudott segíteni, most segítsen magán!” – Mondták a szívtelenek a kereszten szenvedő Megváltónak. Valahogy úgy éreztem én is, hogy keresztre vagyok feszítve, máson tudok segíteni, de magam nagyon lassan jutok előre. Feleségem változatlanul néma ellenszenvvel van irántam, illetve Isten iránt, és Gergő is szenved emiatt. Mivel Edit érzi, hogy Gergővel egy húron pendülök, állandóan igyekszik Gergőn támadási felületet találni, és ki nem tud egy 14-ik éves gyereken.
Gergő pedig még nálam is nehezebben viseli az istrángot, nem veszi be a gyomra, hogy állandóan zaklatják, nógatják, ráadásul neki vannak fogalmai arról, mennyire fontosak az örök élet szempontjából az olyan világi dolgok, mint a matek, meg a történelem. Megint hányt Gergő, megint hányt Gergő, Böbe a kis házi tudósító nap, mint nap ezzel fogadott, és csak olaj volt a tűzre feleségem megjegyzése, hogy a sok Nutella miatt hány Gergő.
Nagyon jól tudtam én, miért hány szegény, de nem mondhattam ki, csak részvétteljesen simogathattam hátát, amint fogat mosott a fürdőszobában a vécébeli öklendezés után. - Daedalon, itt van kisfiam, vedd be! - Egzecíroztatta öntudatosan tovább feleségem, és biztos volt benne, ő jó anya, mert rendre tanítja gyerekét, hogy ember egyen belőle, hogy ne a börtönben végezze, mert ha férjére, rám bízná, akkor biztos oda jutna. És ezek a lelki dolgok, hát fúj, az egész egy mocsok, egy zűrzavar, ha valamitől beteg Gergő, akkor attól a sok eszement baromságtól, amit én tömtem Gergő fejébe, és ha hány valaki, akkor gyógyszer kell a betegnek, beszélhet bárki, bármit.
Szegény Editkém így gondolkodott, de én már égbekiáltónak éreztem Gergő fájdalmát, amikor Böbe a kulcs csörgésére szokott módján az ajtóhoz szaladt, és odavetette: - a Gergő ma négyszer hányt! Éjjel kettőkor Böbe szobájában aludtam, és förtelmes-fájdalmas nyögésre, öklendezésre, üvöltésszerű hangokra ébredtem. Kimentem a nagyszobába, és már nem tudtam türtőztetni magam: - igazán megeshetne már valakinek a szíve rajtad kisfiam!
Fájt és elkeserített a tehetetlenség. Nem hogy megvédeni meg tudnám Gergőt, hanem Edit még állandóan azzal bombázz, hogy így szigorítsam, úgy büntessem, amikor tudom, hogy nálam is pont az ellenkezőjét érték el vele. Gergő fájdalma jobban fáj, mint a sajátom! Mit tegyek, meddig tart ez még?
Gyötrelmeim mellé egy újabb fájdalmas, de részben örömteli megtapasztalás is csatlakozott. Eszterrel hetente minimum öt, de sokszor hét, nyolc levelet is váltottunk, lélekben sokat kommunikáltunk, és a heti egy telefon sem maradhatott el. Csodálatos élményeink, örömteli lelki együttléteink adódtak így, mert a Jóisten hol vígasztalt minket, hol tanácsot, eligazítást adott, szóval mindenképp gazdagodtunk. Egy alkalommal a Jóisten felvitt az időtlenségbe, ahonnan egy-egy emberi élet, szenvedésekkel súlyosbított életszakasz, rövidnek, szinte másodpercnyinek tűnt. Érezni lehetett, hogy a múlt, a jelen, és a jövő egyszerre van, és csak a mi tudatunkban válik egymást követő szakaszokra.
Eszter Elysiumi, paradicsomi tájakon járt, ahogy talán Henry Rousseau örökítette meg festményein. Az idilli képet hirtelen két koporsó látványa szakította meg. Az egyiken ez állt: Arany Viktor, élt 76 évet, a másikon Bálint Eszter. Eszter megijedt a fekete koporsók látványától, és nem tudta mire vélni a látomást, de én lelkesedtem: - Esztikém, figyelj, ez azt jelenti, hogy együtt fogunk átmenni a másik dimenzióba.
- Emlékszel, hányszor mondtam, hogy ha halálom előtt két hétig foghatom a kezed, akkor már semmit sem vesztettem, volt értelme leszületnem? Ezzel azt adta tudtunkra a Jóisten, hogy még itt a Földön összekerülünk! Csak mikor? Tán ad egy évet életünk végén a Jóisten? Vagy egy ötöst? De jó lenne! Hű! Öt év! Vagy talán még hamarabb! Sose lehet tudni! Ne kössük magunkat semmihez!
Amekkora öröm volt a felfedezés, olyan nagy volt a sóvárgás gyötrelme is, hisz relatív egyszerűbb volt azzal a gondolattal élni, hogy majd a túlvilágon, mint azzal, hogy már itt, ezen a Földön, de mikor? De Mikor? De mikor? Ez kongott a fejemben, ez volt az a gondolat, amit alig bírtam kiverni belőle, s ami állandó fejtörést okozott. Így még nehezebb volt feleségem mellett élnem, akivel már alig beszéltünk, a legszükségesebbet leszámítva gyakorlatilag semmit.
De miről is beszéltünk volna? Ő úgy érezte megbolondultam, az egész ezoterika, vallás, Pali bácsi, imakör, mindenki megbolondította addig normális férjét, aki oly makacs, nyakas, hogy az ő jószándékú igyekezete ellenére sem hagy fel bűnös, gonosz praktikáival, aki egyébként is életképtelen nélküle, mert egy lábast sem tud rendesen elmosni.
Ha beengedné a konyhába, több munka lenne utána rendet csinálni, mint összekapni a vacsorát, vagy vasárnapi ebédet, és csak nézzen rá az ember, pocakja kitüremkedik a nadrágból, nyaka tokásodik, feje tetején világít a kopaszság, és az egész ember, hol van már attól a snájdig fiatal matróztól, akibe beleszeretett. Aki a hibáival együtt is szeretnivaló volt, nem ilyen szentfazék, aki csak az eszét játssza, és fontoskodik, együtt rinyál vén banyákkal az imakörben, és keres olyan balekokat, akik bámulnak rá, mint liba az istenre, amikor gyógyítás címén hókusz-pókusszal sarlatánkodik.
Közös témánk egyedül Böbével kapcsolatban akadt. Nagyon értékeltem, hogy Edit minden idegszálával igyekezett minden létező lehetőséget megragadni, amivel Böbén akár csak egy csöppnyit is segíthet. Böbéről készült egy újságcikk, majd egy tévériport, hogy milyen szörnyű állapotban van, és kilátástalan a helyzete, mert nincs donor, és a felfújt események, szervkereskedelemmé torzított szövettani cserének következményeként töredékére csökkent az önkéntes donorok száma.
Ezekről tudtunk csak beszélni, de Editben mindig benne volt, hogy lám, én valamit teszek a gyerekért, minden követ megmozgatok, de te, meg a te Istened? Tehát még abban sem volt egyetértés közöttünk, amiben aztán igazán lehetett, vagy kellett volna. Én úgy éreztem, olyan messze vagyunk egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. Edit a nászutunkon volt utoljára olyan, amilyennek nagyjából vágytam rá. Bár már ott is sor került kenyértörésre, hiszen én Olaszországban disszidálni akartam, továbbmenni Amerikába, ki a szabadságba a fojtogató régi rendszerből, ő pedig semmilyen körülmények között nem volt hajlandó megválni szüleitől.
Aztán az a fél év, míg szüleinél laktunk, ahol nem tudott dönteni köztük és közöttem, nem tudott a sarkára állni, és megkövetelni, hogy ne szóljanak bele életünkbe, hagyjanak önálló életet élni. Aztán az állandó kielégületlenség. Első gyerek, egy év szünet, második tíz hónap, harmadik, megint egy év. Közben egy-egy mosolyszünet miatt három hónapig parlagon, és amikor elvileg minden rendben volt, akkor is tíz várva várt estből nyolcszor már átvándoroltak energiái tükörfényes ablakokba, frissen mosott függönyökbe, kiglancolt műpadlóba, kopásig mosott ruhákba, szőnyegekbe, kéthetente kiporszívózott könyvekbe, naponta portörülgetett bútorokba.
Hányszor jutott eszembe édesapám, aki mindig azzal jött haza, hogy inkább járjunk térdig a koszban, csak mosolygósan fogadja őt édesanyám. Mennyire igaza volt! Aztán tíz év házasság után elkezdődött testi külsőm gúnyolása, kifolyik a hasad a nadrágból, lassan melltartót kell viselned, hogy nézel ki, már megint leetted magad. Kislányom felkiáltásai, apa már megint összekeverte a szereplőket a Dallasban! Ezen is lehet nevetni, mert apán mindig lehet nevetni, hisz mi apa?
Testi külsőm, majd belsőm
gúnyolása után következett az az időszak, amikor az életemben először tudatosan
törekedtem a jóra, és ezt a törekvésemet Edit mindig, mindenben pontosan a
visszájára, ellentettjére fordította. Hol csak háborodottnak, bolondnak tart,
hol szándékos gonoszsággal, lelketlenséggel vádol, és ilyenkor tehetetlenségéből
fakadó gyűlölete is ellenem irányul, és szinte süt. Ilyenkor úgy érzem, kukázni
is jobb lenne, csak nyugtom legyen már végre tőle. Sokszor néztem fel az égre és
kérdeztem: - Meddig még? Uram! Meddig még?