A DÖNTŐ LÉPÉS

Egy éjszaka különös álmom volt. Nem is volt ez éjszaka, hiszen hajnalban, négy óra tízkor felébredtem, aztán visszaaludtam, és valamikor negyed hat környékén ébredtem, de az aztán nem akármilyen ébredés volt. Visszatérve az álomra, azt álmodtam, hogy egy gonosz lény állandóan minden jóakaratomat az ellenkezőjére magyarázta, minden szavamat kiforgatta, és ez annyira bosszantott, hogy nekiiramodtam, és elkezdtem futni utána, hogy egy jó nagyot rúgjak belé.

Sikerült is utolérnem, és bal lábbal, spiccel, egy jó nagyot belérúgtam. Itt ébredtem föl, és azért volt nem akármilyen az ébredés, mert Böbe ágyán aludtam, közvetlenül a betonfal mellett, és bizony nem csak álmomban, hanem a valóságban is teljes erővel betonfalba rúgtam. Bal lábamon két lábujjam kékes-zöldes színben játszott, talán el is tört, alig bírtam rálépni, és miközben az ágy szélén üldögéltem, elgondolkoztam: - Hogy lehet még mindig agresszió bennem, amikor már három éve csak a rossz leépítésére, és a jóra törekszem? Még mindig ilyen romlott lennék?

Ahogy családom ébredezni kezdett, Gergőnek nulladik órája volt, így szerencsére ő is felkelt, megkértem, nézze meg, hisz belelát a testszövetekbe is, nem törött-e e valamelyik csontom. Szerencsére nem volt törés, Gergő megnyugtatott, de az egész valahogy olyan furcsa volt, hogy elmeséltem kis családomnak. Sejtettem valamit, hogy a mindent kifordító lény, feleségemet, vagy az őt mozgató erőket szimbolizálja, ezért részletesen elmeséltem történetemet, de Edit hamar belevágott: - Ez az! Mert gonosz vagy! Mert agresszív vagy! Álmodban is csak rúgtál, és rúgsz rajtam, amióta ezek közé az idióták közé keveredtél.

Még egy napom volt a Katával való találkozásig, ami hamar eltelt. Kata mosolyogva állt a körfolyosós bérházban vett picinyke garzon ajtaja előtt, melyet csak rendelő céljára használt. Csak állt, és nézte, hogyan vonszolom magam, mint egy félig eltaposott svábbogár. Odabenn szeretettel megölelt, kaptam két gyógypuszit, majd belelendültünk a beszélgetésbe.

Kata valahogy olyan anyás volt, talán épp azért, mert a sors nem ajándékozta meg gyerekkel, hogy mindig azt éreztem, legszívesebben ölébe hajtanám a fejem, és egy jót aludnék, vagy kisírnám magam. Azzal kezdte, hogy mértéktelenül sok bűntudatot, önmarcangolást érez ki írásaimból, és szerinte egy Istenhívőnek boldognak kellene lennie, hisz Jézus is örömhírt hirdetett. Rám pedig elég rám nézni, hiszen sántikálásom, lehajtott fejem nem valódi alázatot, hanem lesújtottságot, hajlott hátam pedig akaratgyengeséget mutat a testbeszédben járatos, figyelmes szemlélő számára.

Aztán neki kezdtünk a munkának, és az izomteszt azt eredményezte, hogy kisebbrendűség, önvád, bűntudat, döntésképtelenség keverékéből áll komplexusom, problémám, melyet kiskoromban, hadvezéres, szigorú édesapámtól “szedtem össze”. Kaptam persze sok jót is tőle, meg ő a legjobb tudása szerint nevelt, de tény, hogy ez a negatív, energiaveszteséget okozó érzéscsomag abból az időből származik.

Ez aztán annyira beépült személyiségembe, hogy amikor már külön éltem szüleimtől, akkor tudat alatt egy ugyanilyen parancsnoklós egyéniségű feleséget szedtem össze, és ezek a jellemvonások csak erősödtek bennem. Magamban mindig úgy gondoltam, hogy tegyük meg a családi béke kedvéért, és már házasságunk elején belementem abba a gyakorlatba, hogy ha skorpió tüskéjével megsértett, megbántott, kis idő múlva még én kértem bocsánatot tőle.

Aztán ahogy erősítette bennem az önálló életre képtelenség érzetét, egyre erősödött benne, hogy ő igen, ő az ügyes, a szorgalmas, az okos, én meg csak úgy vagyok, de tulajdonképp minek. Szinte örülhetek, hogy levegőt vehetek a lakásban. Inget azt viseltem, amit ő vett, még az öltöny és nadrágvásárlásaimat eltűrte, de ott is kritizált, hogy úgy öltözök, mint egy svábbogár, ezért elkezdtem az általa megkívánt, és megvásárolt kardigánokat viselni, melyekért sohasem rajongtam.

Már néhány év házasság után tervezgettem, hogy ha felnőnek a gyerekek, önállósítom magam, de amikor Istenhitre tértem, korrigáltam nézeteimet, mert ezt az Istenhittel összeegyeztethetetlennek találtam. A szeretet mindent eltűr, mindent elnéz, mindent elvisel…..

Mikor aztán az Istenhit körül összecsaptak nézeteink, egyre keményebben próbált tengelyt akasztani velem, és mindenben engedtem, elvittem otthonról a könyveimet a munkahelyemre, kazettáimat még vállalati autómban is dugdostam, a városban olyan útvonalon közlekedtem, ha ő is mellettem ült, hogy feszület előtt ne haladjunk el, nem jártam már imakörbe sem, de neki a lelkem kellett, azon is uralkodni akart, a lelkem pedig a Jóistené, abból már végképp nem engedek.

Gondolati kalandozásomból Kata hangja riasztott fel, aki közölte, hogy szerinte a vallással nagyon “elszálltam”, és annyira csak a jóra törekedtem, Jézusnál is Jézusibb akartam lenni, hogy ebbéli nagy igyekezetemben elnyomtam magamban jogosan keletkező agressziómat, és az elfojtás végül önmagam ellen irányult, ezért rúgtam a betonfalba. Ez a figyelmeztetés, hogy magamat teszem tönkre, ha nem adom ki magamból, ami bennem van, és nem jutottam volna ide, ha néha az asztalra csaptam volna házasságom alatt.

Vajon én emelem fel feleségem, vagy ő húz le engem? Vajon jót tesz-e gyermekeimnek, hogy egy akaratképtelen apa mintája rajzolódik ki előttük? Vajon ez az összezárt kutya-macska barátság nem rombolja a gyermekek energiarendszerét is? Nem eddigi magatartásom csődje, hogy feleségem egy jottányit sem közeledett a Jóistenhez, sőt hátrálásomtól csak vérszemet kapott?

Az igaz, hogy aki elhagyja feleségét, az házasságtörő, így áll a Bibliában. De ki hagyott el kettőnk közül kit először? Nem beismerni kéne, hogy ez a házasság így nem működik?

Nem szenvedtem még eleget? Nem tudom elképzelni, hogy Esztert azért küldte a Jóisten, hogy végre boldog is lehessek? Itt aztán közbe vágtam: - De Kata, mi száz halált halnánk Eszterrel egymásért, és felajánlottuk Istennek, hogy lemondunk minden földi boldogságról. Kata visszakérdezett: - És élni? Élni egymásért nem lehetne? Miért van mindenért bűntudatod Viktor?

Az ellentétek nem kiegészítik, hanem felőrlik egymást, ti pedig szöges ellentétei vagytok egymásnak. Ti az életfeladatotok kapcsán illettetek össze, mert Editnek azt kell megtanulnia, hogy a hatalom gyakorlása nem jó dolog, neked pedig azt, hogy a hatalomtól való félelem sem jó dolog. Ugyanannyira vagytok hibásak, vagy ártatlanok, hiszen nem tudatosan tettétek, amit tettetek, de ti nem illetek össze.

Ekkor villant be, hogy első meditációmban, belső hangom azt mondta: - Állj a sarkadra! Nem tudtam kivel, mivel szemben kéne a sarkamra állnom, de most már tudom, és meg is teszem. Még ma, különben sohasem lesz bátorságom hozzá. Kata homlokomra tette kezét, majd felszólított, képzeljem el a döntésképtelenséget, bűntudatot, önvádat, kisebbrendűségi érzést egy X energiaként, ami egy sötétszürke felhőként meg is jelent előttem. Majd köszönjem meg, hogy eddig fejlesztett, tanított, és kérjem meg, hogy menjen el máshova, olyan emberhez, aki jobban hasznát veszi, mint én. Majd ki kellett küldeni a szobából, a lakásból, a lépcsőlejárathoz, a lenti kapuhoz, majd egy közlekedési eszközt hívni, és integetni, majd elbúcsúzni tőle.

A szürke felhő minden szakasznál sötétebb lett, majd a repülőbe egy fekete ember alakú valaki szállt be, amiről rájöttem, egy szelíd démonűzés alanya voltam. Jól kisírtam magam, Katánál hivatásbeli kellék a csomag papír zsebkendő, és nagy elhatározással indultam útnak. Útközben a világ összes krampusza engem kábított: “Paráznaság prófétája! Bűn vámszedője! Bujaság apostola! Házasságtörő parázna! Katában az ördögre hallgattál! Csak szét akarja túrni családi életed!”.

Majd Teremtőm hangját utánozták: “Gyermekem! Vesztedbe rohansz! Még meggondolhatod magad! Ne légy házasságtörő!”. Ima nem jött ajkaimra, a hangokat megítélni nem tudtam, és az mozgott bennem, hogy egész életemben képtelen voltam a sarkamra állni, most végre meg kell tennem. Kamasz koromban, amikor osztálytársamnak elmeséltem öngyilkossági kísérletemet, homlokára csapott és szeretettel így gúnyolt: - Arany te teljesen hülye vagy. Apádtól félsz, a haláltól meg nem félsz? És valóban, most is olyan lelkiállapotban voltam, hogy inkább halnék száz halált, csak ne kelljen ezt a beszélgetést megejtenem. Pedig a bűntudat démonát Kata “kiűzte” belőlem. Mégis iszonyú nehéz a sarkamra állnom.

Kata lenne a bűn ördöge? Akiből árad a szeretet, aki mohón olvasta könyvemet, esszékötetemet és ateistából – ha sajátos Istenképű is, ha vallástalan is – de Istenszerető, Istenhívő lett? Vagy csak téved, megtévesztették? Vagy pont neki van igaza? Bűn, amit most készülök tenni? Mi lesz, ha feleségem megint öngyilkossággal fenyegetőzik? Én leszek az oka? Nem lenne jobb, mégis tovább áltatnom őt, hogy kevésbé szenvedjen? Még duálpárom lelke is bejelentkezett és igyekezett rábeszélni, “Isten azt várja tőled, hogy tarts ki minden áron, ne hagyd el őt, mert engem is elveszítesz! Inkább próbáld szeretni, minthogy fájdalmat okozol ezzel a beszélgetéssel neki!”

Ezernyi kétely fészkelődött szívembe, de mivel elhatározásomat józanul, relaxáltan, megkönnyebbülten, tiszta fejjel hoztam meg, úgy éreztem, lesz, ami lesz, ha tévedek is, Isten megbocsátja, de most ezen túl kell lennem. Bejelentettem, hogy komoly mondanivalóm van kapcsolatunk javítása érdekében, és miután a feszültség oldására cigarettára gyújtottunk, és pezsgőt bontottunk, elmondtam, hogy Edit szerint az én hitéletem egy hazugság, egy álca, szerintem pedig a mi házasságunk az, és valójában 15 éve nem vagyunk igazán házasok.

Kértem, hogy ezt mondjuk ki közösen, és tartalmában javítsuk kapcsolatunkat, azaz tiszteljük, szeressük egymást, mert jobb formailag külön, és tartalmában szeretetben, mint formailag együtt, és tartalmában kutya-macska barátságban élni. Ahogy vártam, kitört a vihar. Edit pörölt, vádolt, szememre hányt mindent, amit mondtam.

Elismertem karakán módon, amiben igaza volt, ezt is kifordította, hogy lám, mindenben neki van igaza. Kijelentettem, hogy nem akarok többé uszodás táskával hitbeli ismerőseimhez menni, mintha uszodába mennék, mire azt mondta, hazug vagy, lám hazug vagy! Hogy a házasélet lámpaoltás utáni részében erősen parlagon maradtam, hát miért nem szóltam akkor, szóval mindenre volt válasz.

Állandóan vádolt, árnyékbokszolást végzett, pedig megmondtam, semmiben nem tartom hibásnak, ő jó szándékkal tette, amit tett, inkább én vagyok a hibás, hogy elégedetlenségemet magamba fojtottam. Erre aztán megint kitört a vulkán, milyen elégedetlenség, nincs alapom elégedetlenkedésre, én voltam a legszabadabb férj a környéken, jó dolgomban nem tudom, mit csinálok, biztos k…. van, amiatt bolondultam meg.

Nincs Editkém, tévedsz, és nem arról van szó, hogy el akarok költözni, vagy kibújni a gyermekek felnevelésének kötelessége alól, hanem arról, hogy nem akarok tovább a te negyedik gyereked lenni. Önállóan akarok dönteni, akkor elmenni, és ahhoz elmenni, és akkor hazajönni, amikor én azt jónak látom. Erre aztán megint önző, lelketlen, mindenkin átgázoló senki lettem, ami persze nem jelentett az elmúlt három év címkézéseihez képest újdonságot.

Abban maradtunk, legalábbis én azzal zártam le az iszapbirkózást, hogy attól a naptól, június 27-től kezdve nem tekintem magam a férjének, anyagilag ugyanúgy gondoskodom róluk, maradunk egy fedél alatt, a gyerekeknek ugyanúgy édesapja vagyok, csak nem engedelmeskedem neki a továbbiakban. Búcsúzóul még hozzám vágta, hogy amíg ő mossa a gatyáimat, addig nem tarthatok szeretőt, de erre már nem is válaszoltam.

Tipikus feltételezés, de nála érthető, hogy ha egyszer ki merem nyitni a számat, arra gondol, valaki áll mögöttem, és az a valaki csak egy k…., egy szerető lehet, hiszen 19 évig mindenre rábólogattam, jó pofát vágtam ahhoz, ami egyáltalán nem tetszett, egyszóval a lábtörlője voltam. Persze ez így durván hangzik, de a lényege ez volt, még ha ezt én nem is éltem meg a tizenkilenc év alatt lábtörlőségnek, mert – ahogy a két asztrológus is megállapította – nagyon erős volt bennem a társra való igény, és ideálomat Editre vetítettem, így sokáig sikerült is olyannak látnom, amilyennek szerettem volna, amilyenként vágytam rá.

Vádként hozta fel, hogy még féléve is hangoztattam, “ha százszor újra születnék, akkor is téged vennélek feleségül”, szerinte hazudtam neki ezzel. Talán magamnak is hazudtam, de mindenesetre akkor komolyan gondoltam, és még egy, ebből a vak is látja, hogy én nagyon akartam ezt a házasságot, ezt a kapcsolatot, hogy én a végsőkig igyekeztem megtartani, mert előttem a házasság szent volt, és felbonthatatlan.

Ezt láttam szüleimtől, ez volt előttem a minta, és amikor még szó sem volt Jóistenről, akkor sem lettem volna képes elválni. Csak úgy a távolra gondolva tervezgettem, álmodoztam, hogy majd ötven évesen új életet kezdek, de nem sok spirituszt éreztem magamban, hogy tényleg megtegyem. De most rádöbbentem, egy pillantás alatt lehullott a fátyol, nem kellett Katának különösebben ebbe belefolyni, tudtam, hogy most, vagy soha!

Aznap este úgy aludtam el, mint akit fejbe vágtak. Edit reggel megint nekem rontott, de leszereltem, hogy csak az idejét pazarolja. Munka után hazajöttem, elmentem egy ismerősömhöz, és kilencig beszélgettünk, nem kellett viccesen nyolckor szabadkoznom, hogy nálunk pizsamaosztás van. Következő nap már hatkor otthon voltam, és nem mentem sehová, aztán másnap megint, szóval, ahogy jött, úgy éltem, és élveztem, hogy nem kell álcáznom magam, nem mondtam meg, kihez megyek, csak annyit, hogy elmegyek, este jövök, és szabadnak éreztem magam, mint a madár.

Editben elfojtott szenvedély fortyogott, ami néhány nap elteltével egy indulatos megjegyzés formájában felszínre tört. – Így nem élhetünk egymás mellett, mint két idegen! Akkor inkább költözz el, ahová akarsz! Erre már inamba szállt a bátorság, ez már nem sámli! Addig benne voltam, hogy önállóság, egyenjogú partnerség, hogy tartsuk tiszteletben egymás szabad akaratát, ha másképp nem megy, hát úgy, hogy kijelentem, nem tekintem magam férjének, de elköltözni, innen, ebből az egzisztenciából, amit 19 év alatt felépítettem, ez már nagyon nehéz falatnak tűnt számomra. Ez már az emészthetetlenség határát súrolta. Ez az! Amint nem csinálom tovább a kisded játékot, amint szabadon akarom meghozni döntéseimet, idegen vagyok. Jó mi?

Hű, és még nem is kaptam választ Esztertől! Neki remegve írtam meg levelem, mert amilyen komolyan vesz dolgokat, még azt is kockáztathatom, hogy Istentelenségnek tudja be döntésem, és teljesen elveszítem. Nagy kő esett le a szívemről, amikor megírta, bízik benne, hogy lelkiismeretemmel összhangban hoztam meg döntésemet, és hogy szeretni akarom feleségemet és családomat, csak önmagam védelmében hoztam e döntést.

Valóban így volt, mert vagy öngyilkosság, vagy megbolondulok, vagy bedobom a törülközőt, nem volt más választásom. A legkisebb rosszat választottam, ami egyben a legnagyobb jó is. Ismerőseim körében elmeséltem, hogyan dobtam be a törülközőt, és aki megértett, azt javasolta, költözzek el, és ha lehet, ne garzonba, mert a fiúk úgyis utánam fognak jönni. Ez már még inkább rémképnek tűnt nekem, a család szétszakítása, amit soha nem szorgalmaztam volna, legfeljebb, ha a fiúkban maguktól megindul egy ilyen gondolat, de még azt sem támogattam volna különösebben, hisz édesanyjuk, bónáival együtt is sokkal jobban tud róluk gondoskodni. Nincs más hátra, csak előre, szoktam mondani viccesen, és nekiláttam kiadó lakást keresni.